Civil szervezetek képviselőinek találkozója. A találkozó szombat délutánján Halász János elnök vezetésével nyílt ülést tartott a régió ún. KTT-je. A nyílt ülést aktuális pályázati tájékoztató vezette be, maga az ülés pedig a már beadott pályázatok ügyében döntött. A tájékoztató hangsúlyos - a döntések során megértő szigorúsággal gyakorolt eleme - volt az, hogy a rendelkezésre álló források célja nem az egyes iskolák, iskolai osztályok, iskolai DÖK és osztályprogramok támogatása, iskolán kívüli programok esetében sem. Tekintettel arra, hogy a jelenlevők legalább fele hivatását tekintve pedagógus volt (ezen minőségében, illetve civil, vagy mindkettő minőségében) ez már a tájékoztató követően - de később több körben is - vitákat indított.
Az egyik karakteres álláspontot ezekben a vitákban a kifejezetten az intézményük/intézményi osztályuk, csoportjuk illetve intézményi diákönkormányzatuk - esetenként iskolán kívüli - szabadidős tevékenységeire pályázni kívánók fogalmazták meg. A másik karakteres álláspontot (a nem pedagógus) kifejezetten civilszervezeti ("iskola-közi", települési) képviselők jelenítették meg.
Ezen sorok írója egy az utóbbiak közül, maga huszonöt éves - sok tekintetben nemzetközi - korosztályi civilszervezeti vezetői tapasztalatával.
A vitából magából kimaradtam, mert a véleményem szerint a vita igazi tárgya és a tétje nem ez. Ezek - és a hasonló - viták pedig károsak, mert élezik az iskolák (és kollégiumok) valamint a civilszervezetek között a pályázati rendszerekkel meggondolatlanul növelt konkurenciát. Ez pedig még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozza az iskola világával szemben amúgy is kiszolgáltatott tizenéves civilszférát.
E tárgyban a VE-GA Gyermek és Ifjúsági Szövetség Szakértői Kollégiuma elvégzett egy ún. problémafeltáró és kezelő tréninget, amelynek során a maga történetisében vizsgálta a kialakult problémákat, konfliktusokat valamint ezek alap- és okrendszerét.
A következőkben ennek alapján fejtenék ki néhány gondolatot és érvet amellett, hogy az ISM regionális támogatási szisztémája az ifjúsági civilszférát támogassa - ahogy ez megfogalmazott célja is - és hogy ez ne támogassa az iskolai és kollégiumi szabadidős csoportokat, diákönkormányzatokat és tevékenységeiket. (Egyben minden más lehetséges formában és módon megannyi tematikus területen kapjanak támogatást ezek is.) A gyakorlatokat és érveket érdemes a helyzet kialakulásának történeti összefüggéseibe ágyazni.
A pártállam gyermek illetve ifjúsági szervezete szimbiózisban és az iskolával és ennek voltak kölcsönös előnyei az iskolák (és kollégiumos) kifejezetten belső életében.
A pedagógiai munka oktatási időn túli kibontakoztatásához és számos szabadidős tevékenységhez (ezek egyik legfontosabb összetevőjében, a széleskörű táboroztatásban) ideális feltételeket nyújtottak ezek a szervezetek.
Ugyanakkor a szervezetek magától értetődően használtak az iskolai (kollégiumi) infrastruktúrát, az intézmény szervezési, fegyelmi, nyilvánossági és pedagógus-segítői hátterét. Alapvetően mindössze két - egyébként alapos - kifogás kapcsolódott ehhez a gyermek és ifjúsági szervezeti működési módhoz. Az egyék a kényszeres - mondhatni kötelező - tagság, jóllehet ez ritkán volt direkt kényszer, egyszerűen csak adódott az iskola (kollégium) "frontális" belső fegyelméből.
A másik alapos kifogás a rendszer politikai transzmissziós funkciójából adódott, jóllehet ez a funkció a '80-as évek második felében leépült. Ennek hű tükre volt az, hogy számos intézményben a kényszeres jelleg egészben megszűnt, illetve, hogy a '80-as évek elején még tiltott, de egyébként rendezett, pedagógiailag "tiszta" szervezetek megjelenhettek az intézményekben. Abszurdnak látszó módon lényegében az intézmények és a monolit gyermek és ifjúsági szervezetek által biztosított feltételrendszert használták, amely nélkül nem is fejlődhettek volna.
A rendszerváltás után azonban az intézmények elsöprő többségéből az utcára taszítottak "amazokkal" együtt, azzal a jelszóval, hogy "szervezeteknek nincs helyük az intézményekben". (Eredetileg ugyan politikai szervezetekre vonatkozott ez, de a tisztogatás hevében ez elsikkadt. Az intézmények nagyobb hányadának pedig eleve kapóra jött ez, mert minden "zavaró" szervezettől szabadulni kívántak. E sorok írója is kínos beszélgetések sorát folytatta intézményi igazgatókkal, az ország minden részében. A következmények máig hatnak.
Jobb sorsra érdemes valóban civil korosztályi kezdeményezések hosszú sora vezette el így minimális létfeltételeit és szűnt meg egy-két év alatt. Elsősorban azok a korosztályi szervezetek maradtak meg - illetve alakultak meg - amelyek pártokhoz, nagyobb társadalmi szervezetekhez, egyházakhoz kapcsolódtak, illetve a néhai KISZ vagyon maradékait használhatták. Jellegzetes civilszervezeti kört alkotott a '90-es évek közepére igen megerősödött országos jellegű tizenéves szervezetek (ODU, BÖX, MAKK, Pókháló, VDSZ, CISZ) köre, amelyek a megszűnt KISZ romjain virágzottak ki és amelyektől - a külvilág számára - a VE-GA is csak annyiban különbözött, hogy már "nagykorú" volt és valamennyi civil szervezet közül egyedül képes az önfinanszírozásra, önellátásra. Az előbbi szervezetekre a baloldaliság bélyegét nem is az ütötte, hogy alapításuk a DEMISZ-es időkre esett - hiszen a '95-ben aktuális tizenéves tagságok elsöprő többsége '89-ben még alsó tagozatos volt - hanem, hogy igazi kibontakozásuk - az első saját vezetői generációjuk beérésére miatt - az MSZP-SZDSZ kormány idejére esett. Ezek a szervezetek ugyan néha vitatható módon, de módszeres és hatékony motorjai voltak a helyi tizenéves közösségek és szervezetek széles köre megalakulásának, fejlődésének. Jelentős mértékben tudták segíteni a diákönkormányzatok önállósodását, öntudatosodását és segítették a gyermek és ifjúsági önkormányzatok illetve ernyőszervezeteik megalakulását, fejlődését. Jobbára a bázisaikon szerveződtek meg tizenéves csoportok és szervezetek külföldi szervezetekkel való kapcsolatai is.
Mindez egyfajta fellendülést hozott a tizenéves közéletbe, ami megnyilvánult a bekapcsolódó tizenévesek számában is (a 12-19 éves korosztályok részvételi aránya mintegy 3-5 %-ról 6-8 %-ra nőtt). Az új kormány megalakulását követően az országos tizenéves szervezetek teljes köre támogatás nélkül maradt, amit csak az alakulgató GYIÖT és a VE-GA élt túl.
Ez mindenképpen - legalábbis - egy lényegi oka annak, hogy ma a tizenéves korosztályok (12-19 év) legfeljebb 3-4 %-a vesz részt közéleti ügyekben. Legalább ennyire érdekes azonban az, hogy a részvevőknek immár, csak töredéke fiú.
Mi történet valójában? - a kérdést most szűkebb értelemben, a tárgyuk aspektusából vizsgálva. Rövid idő alatt felbomlott egy civilszervezetek támogatását nagyon szűkös körülmények között megoldó, kényes egyensúlyú állami rendszer. Ennek alapelve az volt, hogy az országos jellegű szervezetek elsősorban országos szintről, a regionálisak regionális szintről, a megyeiek megyei szintről, a helyiek pedig helyi szinten kapjanak támogatás. A rendszer lefelé rugalmatlan volt, (országos szervezetek gyakorlatilag csak országos szintről várhattak támogatást) felfelé viszont rugalmas a helyi szervezetek javára, de közvetlen állami támogatást csak valódi és valóban működő országos jellegű szervezetek kaphattak.
A kialakult új helyzetben az országos jellegű szervezetek széles köre kikerült az állam által támogatott körből, még a közvetlen támogatotti körbe (erről az Országgyűlés Társadalmi Szervezetek Bizottsága dönt) még helyi klubok is bekerültek.
Ugyanakkor a RITT-ek nem tekintették feladatuknak az országos jellegű (valójában többségben regionális, de nem statisztikai régiók szerint regionális) szervezetek támogatását, hanem kifejezetten a gyengécske, illetve helyi civil kezdeményezések támogatását tűzték ki célul. A megyei szintű és helyi források pedig tovább csökkentek és a támogatás jelentős mértékben szervilizálódott.
Így fordulhatott elő az, hogy míg volt olyan év, amikor - az ellenzéki múltú - VE-GA egy fillér nélkül maradt, számos olyan községi szervezet akadt, amely összességében milliós támogatáshoz jutott.
A tizenéves civilszervezetek kibontakozó apályával szemben (talán nem túlzás a összeomlásukról beszélni) felfogásváltozás következett be az iskolák szabadidős feladatainak ügyében. Ennek két legszembetűnőbb jele egyrészt az ún. szabadidős pedagógusok "rendszerbe állítása" (a DMSP-k mellett) illetve, hogy a helyi, a megyei és a regionális források nagyobb részét 2001-ben a döntéshozók már egyértelműen az intézményi csoportoknak és szabadidős tevékenységeiknek juttatták.
Ezt a civilszervezetek összeomlásán túl jelentősen segítette, hogy súlyos új kihívások és problémák jelentek meg a tizenéves társadalomhoz kapcsolódóan, amelyek kezelését - különösen a kortárs civilszféra hiányában - az intézményektől, a pedagógusok által szervezett és vezetett "szabadidős tevékenységektől" várják. Az uniós életre, a részvételre (közéletiségre), demokratikus létmódra nevelés az egyik oldalon, a környezetvédelem és a drogprevenció a másik oldalon (és köztük megannyi más, mint például az én két vesszőparipám: a segítővé nevelés és a szociokultúrális-esélyközelítő-tevékenység).
Az elvárások és támogatások fogadókészséggel és aktivitással találkoztak az iskolák és kollégiumok megpezsdülő világában.
A pedagógus-pedagógus, az iskola-iskola közötti piaci konkurencia, a kiürüléssel fenyegetett kollégiumok "színesítik az imázsukat" és kialakulóban két új pedagógus derékhad. Az egyik a - szó szoros értelmében is - vállalkozó középkorú pedagógusok, a másik a közvetlen pályakezdés kínjain túlkerült fiatal pedagógusok köre. Főbb szabadidős tevékenységeik, "vállalkozásaik" a művészeti és drámapedagógiai tevékenységek, a kézművesség illetve az erdei iskolák szervezése és a környezetvédelemi tevékenységek. A DMSP és csapata (a diákönkormányzat) mindinkább koordinálói, szervezői szerepkört tölt be, emellett rádiózik, újságot ír, bulit szervez és beszél a drogprevencióról - minden szinten vállalkozás-szerűen.
A támogatott tevékenységek eme széles körére természetesen nem elegendő már a hétköznapok ún. iskolai szabadideje, így manapság már nem csak a hétköznapokból mindinkább kiszoruló edzések és különórák kerülnek át péntekre, sőt szombatra, hanem az iskolai szabadidős foglalkozások mind nagyobb része is.
Egy civilszervezet, amelynek a gondja nem is olyan régen még az volt, hogy a tanulóknak szerdán vagy csütörtök délután van 1-2 óra szabadideje, ma egészen más gondokkal küzd. A kérdés az, hogy reálisan nézve egyáltalán van-e a tizenéveseknek aktív szabadideje (többek között pl. civilügyekre)?
Egy régi tanítványom - ma politikus - azt mondta egyszer, néhány éve, hogy "haljon meg az a civilszervezet, amelyik nem tud élni, mert arra nyilvánvalóan nincs szükség". Ugyanő nem sokkal később kifejtette, hogy az értelemszerűen a nagy szervezetekre vonatkozik és "nem a valóságos igényekből és problémákból illetve a saját helyi erőkből "táplálkozó" kicsi szervezetekre, amelyekből majd életképes nagyok épülnek fel". Azt pedig egészen természetesnek tekintette, ha korosztályi értelemben ezek a kis szervezetek az iskolákban épülnek fel "megfelelő irányítással és kompetenciával" - "elvégre mind diák".
Az alakuló összkép túl ismerős a közép-múltból és semmi köze a tizenéves civilszférához, amelynek maradékai anyagi értelemben is konkurens helyzetbe kerülnek/kerültek az iskolák és kollégiumok világával. Ezért az iskolák és kollégium világa - hacsak nem áll az előbbiek mögött valamilyen helyi hatalom (de néha még akkor is, ha áll), ha nem is ellenséges, de passzív a civilszervezetek tevékenységével szemben. Márpedig a jelen körülmények között a tizenévesek igazán csak az iskolában és kollégiumokban érhetők el, szervezhetők (igazgatói, tanári támogatással).
Így aztán a VE-GA (is) lemond arról, hogy síkra szálljon az adó 1 %okért, hiszen akkor a szülőknek dönteni kell, hogy az iskolának (kollégiumnak) - az alapítványának - adják-e vagy a VE-Gá-nak. A VE-GA saját táborhelyén pedig lassan több az iskolai (osztály) illetve kollégiumi tábor, mint a civilszervezeti, mert az iskolák és kollégiumok ezt akarják és ők kapnak pályázati támogatást - és a gyerek az első, hogy legalább táborozhasson. Az elvek terén szó nem lehet róla, de a gyakorlatban alapvető kérdéssé vált: kell-e egyáltalán tizenéves civilszféra? Praktikus oldalról ez a kérdés teljesen jogos.
Perszer az is egy praktikus megoldásnak tűnik, hogy az iskolák (és kollégiumok) szabadidős csoportjaiból - és így alulról - fejlődjön ki az ifjúsági civilszféra, a megfelelő körülmények, irányítás és támogatás mellett. Így minden fiatal részese a civillé válás lehetőségének és az állami szintű célok megvalósításába is mindegyikük bevonható.
Nem!
Itt már megint bűnösen összekeveredik a két dolog!
állandóan összekeveredik - mert össze is keverik - egy jobb és nem maradékelvű, diákközpontú iskola igénye azzal az igénnyel, hogy legyen autonóm tizenéves civilszféra, amelynek lényege a teljesen szabad választás és vállalás, a szabad és önálló szövetkezés "valamire", ügyekre, ezen belül - hitük szerint - jó ügyekre.
Jó iskolához jó pedagógus, a jó tizenéves civilszervezethez jó segítő kell. A személy lehet ugyanaz - sőt ez jó is - de a kompetencia egészen más.
Az iskolának különböző feladatai vannak és ezekkel összeegyeztethető intézményi vállalásai, a szervezeteknek "mi tudata" és közösségi vállalásai.
A feladatok és vállalások tárgya lehet ugyanaz, átfedhetik egymást, de alapvetően mások a megközelítési módok, az eszközök, a módszerek és a mozgósítható - itt elsősorban emberi "közösségi" erőforrások.
És ahogyan van olyan iskolai (kollégiumi) feladat, amit nem végezhet civilszervezet - különösen tizenéves - úgy van olyan tizenéves civiltevékenység, amit "összehozni" soha nem lehet iskolai szabadidőben.
A kettő kooperációja az, ami kell! Ehhez azonban nélkülözhetetlen két dolog. Az egyik az iskolai (kollégiumi) ügyek aggályos különválasztása a tizenéves civilszféra ügyeitől. A másik pedig a tizenéves civilszféra pozitív diszkriminációja mindazzal, ami ezzel együtt jár, az iskolákon és kollégiumokon belül is.
A különválasztás terén stratégiai elem a finanszírozás - támogatás olyan markáns elválasztása, amely nemhogy kiküszöböli a konkurenciát, hanem valósággal ösztönzi az együttműködést.
Nem csak a közös vagy közössé vált (tett) pályázati alapokat kell felszámolni (és ennek keretében a RITT-eknek "visszatérni kizárólagosan a civilszervezetek támogatásához), de meg kellene szüntetni a kifejezetten iskolai alapítványok hozzáférését az adó 1 %-okhoz is. (A kifejezetten iskolai alapítványok ügyét egyébként egészében is meg kellene vizsgálni abból a szempontból, hogy mennyire tekinthetők civilszervezeteknek.)
A tizenéves civilszervezetek számára ez hosszabb távon létkérdés, a mai magyar körülmények között. A tizenéves civilszféra pozitív diszkriminációja sokkal bonyolultabb ügy, de megkerülhetetlen.
A VE-GA szakértői elméletileg is behatóan foglalkoztak és foglalkoznak ezzel - és ennek anyagi hozzáférhetőek.
Mindenekelőtt új tizenéves ifjúságpolitikai gondolkodás kell (ha úgy tetszik, a politika e vonatkozásban is), amely egyik központi feladatának a tizenéves közélet fejlesztését tekinti.
Ez utóbbira vannak kipróbált, jelentős felhalmozott tapasztalattal járó elgondolások, amelyeket valóságos, - országos jellegű - alapvetően tizenéves szervezetek hordtak ki, amelyek illetve amelyek utódai még szereplői a tizenéves közéletnek.
Meglehet, többnyire eléggé kritikusak vagyunk a GYIÖT és különösen az OKÉ - és civilszervezeti köreik - "dolgaival" és nem egyszer ők is a VE-GA "dolgaival", de ez a három, még valóban is egzisztáló tizenéves szervezet és szervezeti köreik még rendelkeznek az előbbi tudásokkal.
A tizenéves civilszervezeti szféra pozitív diszkriminációja elsősorban a már (még) meglévő és a napjainkban vagy a jövőben kifejlődő hasonló szervezetek pozitív diszkriminációját jelenti mindenekelőtt - vagyis garantáltan nem párt, szakszervezet, egyház (stb.) függő - országos jellegű, több év óta működő, tizenéves civilszervezetek pozitív diszkriminációját.
Manapság azonban a pozitív diszkrimináció más elemei is nélkülözhetetlenné váltak, mert nem lehet nem tudomásul venni azt, hogy az iskolák és kollégiumok világa nem csak a tizenéves civilszervezeti szféra anyagi létfeltételeit "nyelte"/"nyeli" be, de azt a még szabad időt és energiát is, amely nélkülözhetetlen a szabad (demokratikus) szerveződéshez.
Ezen részgond kezelésére sem kínálkoznak egyszerűbb megoldások, mint az eddigiek esetében, sőt. Ezek a gondok egyszerűen nem kezelhetők hatékony adminisztratív eszközök (kötelezések) nélkül.
Idő és energia egyszerűen nem szabadítható fel másként, mint az abszurd mértékű és mennyiségű - teljesítmény elvű oktatási - magolási idő normális szintre való csökkentésével, vagyis az iskolai (kollégiumi) tevékenység minőségi fejlesztésével. Egyenlőre azonban a növekedési trend az általános.
Két, nem kevésbé kínos feladat, amelyek megvalósulásában párban kellene járnia, a következő:
- Egyrészt kötelező iskolai (kollégiumi) feladatnak kell lennie egy a diák (tizenéves) érdekeket és jogokat képviselő demokratikus választott diáktestület működésének, amelyeknek ezeket a feladatokat az iskolán (kollégiumon) kívül is el kell látniuk.
- Másrészt kötelező önkormányzati feladatnak kell lennie, hogy hasonló partnertestület működjön települési szinten is (ennek is felelőse a köztisztviselői karban az ifjúsági referens). (Jelenleg az iskolában az együttműködés kötelező a diákönkormányzattal, ha az magától megalakul. Az önkormányzatoknak meg teljesen megfoghatatlan ifjúsági feladatai vannak.)
Mindennek nélkülözhetetlen alapjai annak, hogy viszonylag gyorsan, de mégis szervesen, tizenéves civilszféra alakuljon ki.
Ehhez nélkülözhetetlen a RITT-ek hatékony támogatása is és nem csak az anyagi támogatás tekintetében.
Szentes, 2002. március