Levelező távképzés „13”
Bevezető:
Ezt alapvetően a szülőknek írom és szülőként kevesebb dolog lehet, ami jobban tart igényt a figyelmetekre.
Először is figyelmetekbe kell ajánlanom azt, hogy többször kell visszautalnom már leírt dolgokra.
Valójában ugyanis ez a 24 téma kerek egész az ún. vegalógia kereteiben és már sok mindent felvetettem kifejtve, kérdésként vagy pontosításként.
Ilyen pontosítás az is, hogy a számtalan „szakmai” személyiség fogalomnál én egy egyszerűbbet használok a felnőtt személyiségek tekintetében. (Ez a következő téma tárgya lesz.) A személyiség „szakmai” fogalma egyébként nálam már foglalt, mert a „perszona” (személyiség) kifejezést én a bennünk létező „odaát”-ra használom – és célom az individuum és az (így értelmezett) személyiség szimbiózisának kiküzdése egyéniséggé.
Nem akarok azonban szakmai kavarodásokat okozni. Ezért most és itt maradok a „személyiség” (és nem az egyéniség) általános fejlődési folyamatainak leírásánál – lévén, hogy a létező összes szakirodalom ezt használja, ahogy ugyanezen okból mindeddig én is.
A személyiség általános fejlődési folyamatai egyben alapvetően határozzák meg a kívánatos személyiségfejlesztés feladatait is. Ezek pedig pedagógiai, nevelési feladatok.
Tudjátok azonban azt, hogy én nem gondolom azt, hogy egy ember más emberek tudatos szocializációs hatásaival nevelhető lenne – és ez szerintem nem is lenne jó. Az önnevelése ellenben sokféleképpen segíthető és segítendő. Alapvetően a körülötte kialakuló szociális (kommunikációs) mezők tudatos befolyásolásával, alakításával lehet ezt megtenni. Egy ilyen – autonóm – mező lehet a VE-GA is.
Bármilyen nevelésről legyen azonban szó, nagyon fontos annak a stílusa.
A klasszikusnak nevezhető osztályozás ebből a szempontból Kurt Leviné. Szerinte három alapvető nevelési stílus van. Az autarktikus (zsarnoki, „poroszos”), a demokratikus és a laissez-faire (ráhagyó, szabadság-elvű) nevelési stílus.
Ma a szaktudomány négy típust különböztet meg. Az egyik a következetes, autoratív (meleg –
korlátozó). A másik a tekintélyelvű, autokrata (hideg – korlátozó). A harmadik a permisszív, megengedő (meleg – engedékeny). A negyedik az elhanyagoló (hideg – engedékeny).
Ezzel a bevezetéssel érdemes végiggondolnunk a témánkat, alapvetően szülői személyiségfejlesztői szempontból. (A gondolatmenetem alapvetően a saját tapasztalataimat tükrözi, de nagy hatást gyakoroltak rám ezen a téren is Buda Béla, Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás. Nagyon fontos azonban a Ti már megélt tapasztalataitoknak a rendezése, mind gyerekként, mint felnőttként, mind pedig szülőként.)
I. kifejtési szint:
A személyiség általános fejlődési folyamatai természettől fogva arra irányulnak, hogy az ember önállóvá váljon egyénként és társas viszonyaiban is. (Az, hogy ez mit jelent az egyes társadalmakban, más kérdés.) Most annak a folyamatnak a lényegét vázolom fel, amiben ez megvalósul, amíg a gyermek alapvetően a mi gyerekünk.
Különböző életkorokban különböző szükségletei vannak a gyerekeinknek. Ezek megélését és kielégítését jó biztosítanunk, ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink jól fejlődjenek. Miközben pedig ők fejlődnek, jó, ha mi magunk is velük együtt fejlődünk, lehetőleg harmóniában. Ez utóbbi a mi személyiségünk általános fejlődésének egy végső alkotója, ami csak az elmúlásunkkal zárul le.
Vannak tényezők azonban, amik meghatározzák azt, hogy mikor, minek jön el az ideje. Ezek sokfélék. Testi-fiziológiai fejlődési tényezők, társadalmi tényezők és sokféle más hatás. Ilyenek azok a kompenzációs szükségletek is, amik abból adódnak, amiket nap, mint nap „eltolunk” a „nevelési” tevékenységeink folyamatában, széles partneri köreinkkel együtt.
- A csecsemőknek van néhány alapszükségletük, mint például – egymással szoros összefüggésben – a táplálék, az ápolás (a vele való törődés) és a biztonság érzése. Ezek kezdetben kizárólag az édesanyához kötődnek, minden vonatkozásban közvetlen és szoros testi kontaktusban. Igen komoly kérdés az, hogy pótolhatja-e az édesanyát ebben valaki más? Igen – de ezt nagyon tudatosan kell vállalnia és teljesítenie az illetőnek, mert kompenzálnia kell olyasmiket is, amik nagyon nehezen kompenzálhatóak. Ilyen például a születés utáni első és meghatározó „bevésődés” (imprinting), a szoptatás és szopás.
- Ez az édesanyához való kölcsönös kötődés az, amelynek néhány hónapos kortól kezdődően fokozatosan át kell tevődnie a környezete más személyeire is – elsősorban az édesapára. Ez a differenciálódó kapcsolat-áttevődés folyamata.
A vele saját igényükből is törődő személyek sokaságában is megjelenő inger-gazdag környezetben maga a baba is “érdekelt”. A sikeres túlélés genetikai parancsára ugyanis hajtja a természetes kíváncsiság, a külvilág iránti, a megismerésre való ösztönös késztetés.
A biológiai érése így kapcsolódik össze elválaszthatatlanul önmaga és a környezete szociális tanulási folyamatával.
- A differenciálódó kapcsolat-áttevődés és megismerés folyamatához képest minőségi fejlődési lépés a szülői kapcsolatokból illetve a csak családi kapcsolatok áttételeiből való “kioldódás” igényének megjelenése, az azoktól való jellegzetes elhatárolódás. Ezt az önösség és énesség kialakuló magatartási formái jelzik. (Vagyis az individualizáció eredeti megkezdődése.) Ez akkor egész-séges, ha ennek alapvető mozgatója a “másik gyerek”, aki egyenrangú (kommunikációs) partner. Egyben forrása a vele való szimmetrikus összehasonlítás, az önbemérés, az önminősítés szakadatlan folyamatának.
Minden gyerek számára hasonló gyerekek csoportjai, közösségei kellenek a személyiségük további fejlődéséhez. Ezek egyben összehasonlító referencia csoportok, amelyek meglepően korán forrásai a szociális (társas) kategorizációnak is.
Ezek a referencia csoportok lehetnek tudatosan ellenőrzöttek, szabályozottak (nevelőek) vagy spontán csoportok. Másrészt lehetnek – kis-tizenéves kortól - belső egyensúlyúak vagy egyensúlytalanok. (Az egyensúlyban lévők a sokszínűek, az egyensúlytalanok az egyneműek.) Harmadsorban ezek a csoportok lehetnek nyilvánosak, de lehetnek - különösen kis-tizenéves kortól - rejtett és szükségképpen devianciával fenyegetett “intézmény alatti, melletti” regulatív (határozottan szabályzó) csoportok.
A személyiségek egész-séges fejlődésének szempontjából abban vagyunk érdekeltek, hogy olyan szociális mezőket alkossanak a gyerekeink csoportjai, amelyek nyilvánosak, sokszínűek és tudatosan kezelhetőek, a mi személyes részvételünkkel. Nem arról van szó, hogy rendre bele kellene szólnunk az életükbe, hiszen a tét a saját és a társas autonómiájuk kifejlődése. Arról van szó, hogy ez a fejlődés biztonságos, inspiráló és pedagógiailag rendezett környezetben történjék meg.
- Az ideálisnak nevezhető eredeti kortárs referencia csoport a nagycsalád felnőtt karéjában létező testvér és unokatestvér csoport volt. Ez azonban nem különült el a szűkebb és tágabb lakószomszédság gyerekeitől sem. Ez egyben egy meghatározott kultúrájú szocializációs teret is jelentett, nem egyszer egészen falusi, sőt városi/városrészi szintig.
Ez a testvércsoport természetes módon volt nyilvános, tarka, egyben hierarchizált is.
Nem csak alapvető fontosságú nevelőereje volt ennek a közegnek. Sokkal jobban - a kisebbeket még hamarabb is - felszabadított a közvetlen szülőkapcsolatokból is.
Ezek a nagycsaládok és kulturális környezetek azonban megszűntek és nincs a helyükben valamiféle megfelelő más. Nem csak azért szűntek meg azonban, mert kevesebb gyereket vállalnak a családok. Sőt nem is csak azért, mert többnyire - együtt élő nagyszülő nélküli - elemi, sőt gyakran „mozaik” illetve csonka családokká váltak. Gond az is, hogy meggyengült a család megtartó ereje az anya és apa szerep tartalmi gyengülésével. A nevelés tartalma ugyanis ma sem más, mint a felnőtt életre való felkészítés/készülés, így középponti elemei a családi minták, a nőies és férfias tevékenységek, a családi szabályok elsajátítása. Ezek pedig elbizonytalanodtak és megszűnőben vannak a családokban. Ezért is tud rendre jobban érvényesülni a referencia csoportok vonzereje, aminek eredményeként testvérek jobban tartoznak - akarnak tartozni - ezekhez, mint az egyre szűkebb testvéri és főleg unokatestvéri köreikhez.
Ma tehát nem csak a környezetük közvetlen felnőtt köre nagyon szűk és relatíve jellegtelen, hanem a többségük egyke illetve viszonylagosan egyke, ha testvére is van.
- Ezért alapkövetelmény a gyermekkori, majd tizenéves csoportos (“közösségi”) nevelés, amelynek máris van sajátságos “család-pótló” szerepe. (Persze mindazon kompenzációs szerep mellett, amit a gyerek eladdig nélkülözött vagy éppenséggel neki túl sok is volt neki.) Míg tehát a fejlődő személyiség folyamatos önállósodásának alapvető közege sok ezer évig a nagycsalád volt, addig jelenleg már igen korán a családon kívüli kortárs csoportokon át halad.
- Később ez még inkább így van, ahogy felnőtt korban pedig a felnőtt kapcsolatok csoportközegein át vezet, a család igen kérdőjeles szerepeivel ebben a folyamatban. Minderről alig tud valamit a tudós irodalom, egészen eladdig, hogy ez az út hová is vezet?
- A gyerekek részére “elsődlegesen szervezett”, formális kortárs csoportok az óvodai csoportok és az iskolai osztályok. Ezek azonban nagycsoportok, amelyekben persze kialakulnak a – többnyire rejtett – szerves, 5-7 fős kiscsoportok. Ez utóbbiak azonban a benne lévők számára könnyen átlátható baráti körök és már csak ezért sem reprezentálhatnak tágabb körű társadalmi tereket.
Szükségesek azonban a tizenéveseknek olyan nagycsoportok is, amelyek jobban - lehetőleg teljes körűen – reprezentálják a társadalmat, hiszen a társas-kapcsolati életük arra is szól, hogy a társadalmi praxisra készítse föl őket.
Elvileg erre (is) készíti föl őket az osztályokból, mint nagycsoportokból álló iskolai nagyközösség.
Ezt a feladatot azonban az iskola nem vállalja és egyre inkább nem is tudná vállalni.
Ehhez ugyanis az kell, hogy a baráti kortárs csoportok, a kortárs csoportok egészének referencia rendszerében létezzenek (amely másodlagos illetve valódi társadalmi referencia közeget jelentene).
Az osztály azonban nem csak igazi közösség nem lehet, hanem ilyen másodlagos csoportreferencia rendszer sem. Ehhez ugyanis olyan szocializációs mezőnek kellene lennie, amelynek - a tizenévesek családjainak sajátos szövetsége alapján - van értékrendbeli, artikulált közös nevezője, saját kultúrája (ahogy ez elvben pl. egy magyar Waldorf iskolában így is van).
- A harmadlagos – iskolaszintű - nagyközösségi referenciák pedig eleve nem létezhetnek a körülölelő felnőtt kör lényegi azonosságai, saját kultúrája nélkül. Ennek egy igen lényes metszete pedig önmaguk nagyközösségi voltára vonatkozik (ellenben nem követel meg ideológiai és politikai érték-azonosságot).
*
Most nem foglalkozom azzal, hogy mi minden lehet „nevelő”, ami a magzati korban zajlik és korántsem csak az áldott állapotban lévő nő életében. Születéstől azonban van néhány olyan nevelő hatás, amik sokáig kísérik az érintetteket.
Baba korban még meghatározó, de felnőtt korig kísér az utánzás és a szoktatás. Később jelenik meg a szülői elvárás. A kisgyermek oldaláról az első hisztik-korszakkal jelzett öntudatra „ébredés” (1-3 év), majd énesség és önösség második hiszti-korszaka (4-5 év) okoz gondokat, amelyek azonban nagyon is a gyermek egész-séges fejlődését jelzik.
Van a szocializációnak, nevelődésnek egy olyan területe is, amiről rendre megfeledkeznek. Ez pedig a „lehívás”. A környezetből ugyanis a gyermek babakorától mindvégig tengernyi dolgot „szív fel”, „hív le”, amit sokkal később is jobbára öntudatlanul épít be a személyiségébe.
„Az iskolára való megérés” korszakában döntő kérdés a felnőttek irányításának elfogadása, az adott feladatok feladattudattal való belsővé tétele. A nevelési módszerek közül újonnan jelennek meg részint a megbeszélés-meggyőzés, részint a gyerek dolgaik megítélése (jutalmazással és a büntivel együtt).
Az ún. kognitív küszöb (10-12 év) meghaladását követően – vagyis amikor a gyermek már logikus szerkezetekben, fogalmak strukturálásával is képes gondolkodni – az előbbiek összessége megbeszélések tárgyává válhat, néhány alapvető szabállyal és szülői vétójoggal. Ezt pedig a kamaszkor kibontakozásának folyamatában kísérheti az akaratnevelés, a jellemformálás, valamint a politikai szocializáció folyamata.
Mindez persze számtalan buktató lehetőségét hordja magában arra, hogy „eltoljuk” a gyermekeink személyiségének fejlesztését.
Nem mondhatom azt, hogy ezeknek nincs semmilyen maradandó következménye. Mert van, ha többnyire soha nem is tudatosul senkiben. Nem létezik azonban olyan helyzet, ami nem nyújtana lehetőségeket a nevelési bakik valamilyen kompenzációjára.
A következő részben jellegzetes modern bakikra hozok fel példákat, a lehetséges következ-
ményekkel. Felvetek azonban ötleteket a kompenzációs lehetőségekre is.
II. kifejtési szint:
1.
A baba-korszak első tipikus nevelési bakija az, ha eleve nincs otthon megszokott, nyugodt rend, napi ritmus. A baba ugyanis mindent érzékel és egyre jobban. Az Ő megjelenése átalakítja ezt – már ha van – de meg kell teremtődnie egy új rendnek. Tekintettel kell persze lenni minden igényére és jelzésére, de ez nem jelentheti azt, hogy a szülők egymás közt és vele rendetlenek legyenek. Az elsődleges szabályok alapját és fejlesztését jelentik a szoktatások, különösen egy elsődleges szokás- és napirend kialakítása. Különösen fontos ez a vegyes táplálkozás kialakulásának folyamatában. Az igény szerinti szoptatással ellentétben az evés már legyen kötöttebb időpontú és tudatosan tervezett anyagú! Ha nem valósul meg ez az elsődleges napirend 1-1,5 éves korra, az bizony baki és a feladat rátolódik a szobatisztaságra nevelés időszakára – ebben az időszakban kompenzálható.
2.
Freud zseni volt, akinek azonban magának is szüksége lett volna egy pszichoanalógusra, különösen a nemi viszonylatainak rendbetételére. Amúgy pedig az ún. anális korszakra vonatkozó elmélete (is) túlzottan „maszkulin” irányultságú.
A székletelés és a pisilés szabályzása kétségtelenül örömforrás, főleg mert a megkönnyebbülés öröm. Azért is az azonban, mert ez az első, amit valóban maga a gyermek irányít, szabályoz. Sokkal könnyebb ezt meglépni, ha az első feladat megoldott és kialakul egyféle rendje a bekakilás időpontjának is.
Ha erre senki sem figyel oda és nem „díjazza” - ami tartalmilag a rendetlenség bővülését jelenti - akkor a gyermek sem fog erre odafigyelni és kényelmetlenséget sem okoz neki, az „atompelenka kultusz” miatt.
Baki I. a pelenkát nem kényelmetlenebbre (és környezetbarátabbra, egyben olcsóbbra) cserélni – legkésőbb - úgy másfél éves kor körül, csak mert a szülőknek is kényelmesebb. Baki II. nem rendszeresen „menedzselni” a bilizést, csak mert nincs egy nagyi, aki gyengéden, türelmesen, de kitartóan megtenné ezt.
Nagy a süketelés ezen a téren és ez elfed valami nagyon fontosat. Legközvetlenebbül ugyanis ezen a területen megy át a „csak” szoktatás, tudatos nevelésbe, önnevelésbe, összekapcsolódva a gyermek belülről fakadó és ekként erősíthető késztetéseivel. Az eredmény a gyermek önállóságának első rendszeres aktusa.
Ha a gyermek nem szobatiszta az első hiszti-korszaka kibontakozásáig (1,5-2 év), az baj – több szempontból is. A hisztik egyik forrása ugyanis, hogy bekakilt, bepisilt és ezek sokféle következménye. Komolyabb gond azonban az, hogy a nevelhetőségének, önnevelésének az alapjai kérdőjeleződnek meg ezzel. Ez nagyon nehezen kompenzálható fejlemény, bár – inkább elméletben és határozottabb fellépéssel – elérhető a következő, az elsődleges hisztik korszakában.
3.
Az előbbieknek különös súlyt ad az, hogy ebben az első hiszti-korszakban még nem igazán képesek kommunikálni azt a gyerekek, hogy mi a bajuk (mi az, ami rossz nekik és mi az, amit akarnak). Ez pedig a hisztik nagy többségének fő oka.
Következetesen türelmesnek kell lenni és nem lehet megosztott az apa és anya – általában véve az egész család – abban, hogy hogyan viselik és kezelik ezt. Különösen nem lehet vitatkozni a gyerekkel illetve kinevetni, jutalmazni és büntetni sem. Az aktív elterelés és a passzív megnyugtatás a megfelelő eljárás (persze miután leellenőriztük azt, hogy éhes-e, álmos-e, bekakilt vagy bepisilt).
Itt utoljára lehet és kellene kompenzálni az elsődleges szabályok, a stabil napirend hiányát és megvalósítani a szobatisztaság elérését.
Ha nem járunk sikerrel, akkor bizony győzött a rendetlenség, ami magára maradásként és bizonytalanságként jelenik meg a gyerekben. Ez figyelemfelhívó reakciók sorát okozhatja, szorongásokat, elzárkózást, aszociális visszarendeződéseket.
4.
Nem véletlen az, hogy a régebben kevésbé jellemző második hiszti korszak, manapság egyre több 4-6 évesnél jelenik meg – és ezek oka pedig alapvetően az, hogy magával vannak gondjai a gyereknek, magát hibáztatja. A kinézetétől kezdve a mindenféle dolgokra való alkalmatlanságáig, sok minden szóba jöhet itt. Ha pedig úgy érzik, hogy ez utóbbiakra kényszerítik - „bármire” kényszerítik – akkor ezzel dacol.
Mindez azonban már olyan fokon a szülők, a család produktuma, hogy ideje érdemi önkritikát gyakorolni. Nincs büntetés, „lenyomás”, nincs ingerült vita, stb. Cseles módon megszervezett, rendszeres beszélgetések kellenek, hogy kiderüljön minden, ami a gyerekünkben zajlik, háborog.
Sokat segíthet a valódi mesék sora, amiket természetesen alakíthatunk is, sőt néha jobb, ha magunk találjuk ki őket. Ezekre a mesékre, beszélgetésekre szinte minden nap szükség van, mert a gyerekben még elválnak a napi dolgok a későbbi következményektől. A beszélgetések lehetnek anyásak, apásak és nagyszülősek is és névleg lehet más az oka annak, amikért történnek. Kivéve, ha a gyerek éppen arról akar beszélgetni, ami kifejezetten foglalkoztatja! Ebben az esetben is szabadon választhassa meg azonban azt, akivel beszélgetni akar.
Nagy baki (I.) az, ha a gyerek azt érzékeli, hogy a gondjai tekintetében nincs szinkronban a család.
Óriási baki (II.), ha a felnőttek egyike, másika vagy mindegyike szintén belép egy hiszti korszakába.
5.
Ha a fentiek következménye az iskolaéretlenség, akkor hiba mégis megkezdetni vele az iskolát, csak azért ….. mert például kifejezetten értelmes és szinte az elsős anyag egészét tudja már.
Ha vegás közegben magyaráznom kell azt, hogy mivel járhat ez ….
Ha mégis elkövetik a szülők ezt a csúnya bakit, akkor valamelyest kompenzációra a kiskamasz korban nyílik lehetőség először. Akkor, amikor a gyerek átlépte a „kognitív küszöböt” és értelmesen lehet, kell beszélgetni vele a napi dolgokról átfogóbb összefüggésekben is. Értelmezni lehet dolgokat együtt megbeszélve. Tisztázni lehet azt, hogy bizonyos dolgoknak mi lehet, sőt lesz a következménye – akár jók ezek, akár nem jók. Lehet meggyőzni és persze magunkat meggyőzni hagyni. Lehet már megítélni egyes emberi dolgokat – az övéit és a mieinket is. Jó, ha ezek a beszélgetések rendszeres, sőt szinte intézményes formát öltenek, amiket közösen hordunk ki és működtetünk.
Sok minden lenne még elmondható a kamaszkor és a fiatal felnőtt kor kapcsán is, de a harmadik részben inkább az „Y” generációs gyerekeinkhez kapcsolódó kihívásokból villantok fel dolgokat.
III. kifejtési szint:
Új kihívások az „Y” generációs, valamilyen mértékig a közösségi oldalakon létező kamaszgyerekeinkkel kapcsolatban (15-16 éves kortól 22-23 éves korig – jó esetben).
Egy idézet tőlem: A mindenféle tizenéves mini-képzéseknek „egyszerre kell eleget tenni a következőknek: érdekesnek, ütősnek és színvonalasnak kell lenni, egyúttal rapid gyorsaságúnak. Külön figyelemmel kell lenni arra, hogy 7–10 percenként beépítsünk valami meglepetést, akárcsak egy beszólást vagy mini-feladatot, mert az Y-generációsok figyelme elkezdett szétesni. Természetes az, hogy rendszeresen érkeznek megszólítások az okostelefonjaikon, amiket halaszthatatlanul meg kell nézni. Természetes az is, hogy minduntalan kis különbeszélgetések zajlanak. Mindezek nemegyszer összefüggésben vannak azzal, ami éppen köztünk zajlik – de ugyanígy szólhatnak egészen másról is. Ha a témába vág, akkor viszont szinte azonnal foglalkozni kell vele, illeszteni az addigiakba vagy gyorsan tisztázni, hogy miért nem illik oda. Mind az okostelefonos interakcióik, mind a helyi külön-életük és ezek bekapcsolódása az éppen folyó tevékenységeinkbe, a velük való személyes törődés elengedhetetlen része.
Ez így összességében pedig csak ebben a körben élhető meg közösségi élményként is. Ennek a körnek a teljes elfogadást jelentő miliője az, amiért érdemes ide járni és érdemes komolyabb dolgokkal is foglalkozni – pedig egyébként semmire nincs idejük és energiájuk. Egy másik oldala ennek az, hogy mindezeken keresztül, mindezek mellett erős az igényük a nagyon személyes kapcsolatokra. Maguknak az okostelefonos interakcióknak is van egy ilyen karaktere. A megjelenések, kommentek és mindenféle lájkok örvénye fontos a számukra. Ezt kiegészíti a személyes találkozások rövid ideje, ami különféle gyors érintkezések – gyakran futó érintések – ösztönös, érzelemdús rendje, gyakran már-már szertartásos változatokban.
A fiatalok merőben újfajta hálózatai alakulnak így ki. Ezekben – ha bennük van az ember – könnyen segíthető az, hogy a személyes láncolatok mentén többé-kevésbé tudatos és kölcsönös segítői hálózatok alakuljanak ki. A fiatalokat ilyenekként szerető felnőtteknek inkább öröm, mint gond az, hogy a maguk segítő tevékenységeivel kapcsolódjanak ebbe a világba. Mindez persze jelentős terhet is jelent. Mivel azonban a mai tizenévesek nem nagyon hajlandóak osztozni a velük személyesen is törődő idősebbeken – ebből a szempontból (is) önzőek – sok, egymással együttműködő segítő kiscsoportra van szükség, vagyis a segítők láncolatát kell kialakítani, amelyeknek (csak) a végpontjain vannak a bölcs személyiségek.”
A dolog attól lesz még nagyobb kihívás, hogy az iskola-rendszer, de a munkahelyek is másféle diákokról és munkaerőről szólnak. Mások a gyerekeinkkel szembeni igényeik, mint amilyenek ők.
Nem felesleges egy kicsit sarkosítani azt, hogy mit várnak el tőlük és hogy ezzel szemben mik is jellemzik őket.
Mik tehát az elvárások: - Legyen fogyasztói alap-attitűdű! – és ez az egyetlen, aminek meg is felelnek.
- Legyen (jó) bérmunkás! De mit jelent ez? Legyen strukturált és logikus, de lineáris gondolkodású, pontos, problémamegoldó, munkabíró, céltudatos és motivált – persze kifejezetten abban és úgy, ahogy ezt az iskola illetve a munkahely megköveteli! - Legyen nyitott a vezetői akaratra vagyis illeszkedjen be, legyen engedelmes, lojális és elkötelezett! - Mindezek szerint kommunikáljon és tudja értelmezni a szóbeli és írásbeli dolgokat! Ezzel szemben milyen a mi „Y” generációs gyerekünk? - Részben a neten létezik és ez a létezése korlátlan – a létezése tehát eleve szabados.
- Infókat keres és nem értelmét az infóknak.
- A verbalitást, írást a saját gondolkodásában mindinkább a képek és azok kiegészítő szövegeinek utalásai veszik át.
- Nem igényük és nem is képességük a lineáris gondolkodás illetve a távlatos célszerűség.
- Csapnivaló a kommunikációs késztetésük és képességük.
- Csak önmagukhoz, a saját (virtuális) világukhoz hűek.
- A neten „áramlanak”, a közösségi oldalakon teremtenek „közösségeket”, „kapcsolatokat”. Ott élnek, szórakoznak és tanulnak.
Mindez persze nem segít az otthoni kamasszal való reménytelen vitákban, aki „valamiért” azt csinál, amit akar és időnként önmagának is elviselhetetlen. Vagyis a néhai kis „rabszolgatartó” ragaszkodik a sok év alatt felelőtlenül megadott feltétlen szabadságához, az eszköztelen szülőkkel szemben.
Tekintettel arra, hogy ez kifejezetten egy fogyasztói „szabadság”, egyetlen eszköz higgadt használata szükséges, ami három dolgon alapul. Az egyik az, hogy szeretjük egymást és nem jó tudnia, hogy mi szarul érezzük magunkat miatta. A másik az, hogy ez a gyerek a mi okos gyerekünk, akivel valahogy mégis lehet értelmesen beszélni. A harmadik pedig az, hogy csak a mi forrásaink használatával élheti meg a neki jónak tűnő szabadságot – tehát alku szituációba hozhatjuk vele magunkat.
Ennek a háromnak az intézményes – pl. „családi kupaktanács” – kombinációját kell megvalósítani.
Milyen „forgatókönyvet” ajánlok?
- Mindig konkrét ügyekről beszélünk.
- Mindig én-nyelvet használunk.
- Konkrét cselekedetek illetve hiányuk lehetséges következményeinek kitartó, sokféle megbeszélése történik, zárt körben, zárt helyiségben, a kütyük kinnhagyásával.
- A szabályok közös tisztázása. A megsértésük konkrét következményeinek pontos tisztázása. A (fokozatosnak meghatározott) bünti tételek pontosítása.
- Ezen belül a megkerülhetetlen szabályok – lehetőleg közös – lefektetése.
- Ezen belül a megegyezéses szabályok közös meghozatala – gyengülő szülői vétójoggal.
- Folyamatos, segítői attitűdű kapcsolattartásra van szükség, aminek a lényege az, hogy mindig tudnunk kell azt, hogy hol van, mit csinál és mikor ér haza. Beszélgetések útján és nem üzenetekkel! - A várható krízisekre előre fel kell készülni – nem lehet hisztizni és drámázni! - Mindent szóvá kell azonban tenni.
- A megegyezések során a reális vállalásokra és a pozitívumokra kell törekedni.
(És rendre bocsáss meg neki és magadnak is!)
Vannak új típusú szocializációs, nevelési gondok a nagykamasz kortól egészen felnőtt korig.
Folyamatosan szülői lehetőség például a “individualizáló visszavétel” lehetősége, ami nem is ritkaság. Ez egy belterjes változata a kamaszok és fiatal felnőttek elkényeztetésének, amely gátolja a nagycsoportos és nagyközösségi autonómiáik kibontakozását. A “gyerekekkel” való szülői foglalkozás ezekben a – mind nagyobb számú – esetekben hatékonyan tartja fenn a köztük eredendően meglévő aszimmetrikus viszonyt. Formájában egyre inkább partneri, sőt baráti formákat ölt ez, miközben leépíti a tágabb, egyenrangú társas kapcsolatok lehetőségét. A „gyerek” baráti körben is domináló szerepet vár el és ezért toleráns a “vesztes” barátokkal is. Kritikus azonban a neki alternatívát kínáló nagycsoportokkal szemben és elutasító a nagyközösségekkel szemben.
Másik veszély a következő. A különböző okokból igen erős önérvényesítési késztetésű tizenévesek esetében a szülőkapcsolatok áttételeiből való “kioldódás”, elhatárolódás (vagyis az individualizáció) gyakran már a kognitív küszöb idején igen erőteljes. Ezek a gyerekek igen hatékonyan képesek manipulálni a környezetükben lévő kiscsoportokat – köztük a “felbontott” család részeit – és elhatárolódnak más referencia csoportoktól, mint a játékuk megnehezítőitől.
*
Érdekes kérdés az, hogy miként is találkoztak a net-korszak előtti fiatalok önnevelési és kompenzációs igényei a mi kettőnk segítői késztetéseivel? De találkoztak és mi lényegében egy nagycsalád-szerű szocializációs mezőt hoztunk létre tizenéveseknek – meglehetősen tudatosan.
A manterizmus térhódításával és a virtuális világ általánosulásával megnőtt a távolság a tizenévesek jellemző állapota és a VE-GA, „regenerációs” lényegét megjelenítő kultúrája, mint autonóm szocializációs mező között.
Persze mégiscsak igény a „rend” és ettől – ha már itt vannak – akkor nagyon jó lesz egy tábor, a lehet másként is megtapasztalása, de ehhez itt kell(-ene) lenniük! Amikor pedig már valóban nincs mögöttük az eleve rendetlen szülői hátszél és maguknak kell dönteniük, akkor a többség azt az igénytelen sodródást választja, amit „minden” fiatal él, mert ez látszik a legkényelmesebbnek.
Ebben az életkorban persze már az is gond a VE-GÁ-val – sokak szerint inkább velem – hogy mindinkább szembe kell(-ene) nézni a jövő kihívásaival, a magunk érdekeiből is. Ez pedig túl nagy kihívás, amivel jobb nem foglalkozni. Majd csak lesz valahogy!