Levelező távképzés „14”
Bevezető:
Nagyon fiatalon szembekerültem azzal a ténnyel, hogy az emberi személyek és társadalmaik képességeit túlnőtték az általuk létrehozott civilizáció veszélyei. Ezért értelemszerűen fordult a figyelmem afelé is, hogy egyáltalán mi és milyen is az emberi személyiség? Később, amikor világossá vált a számomra az, hogy egészen fiatal emberek sokaságára hat az, amit létrehoztunk, még inkább megragadta a figyelmemet a személyiségfejlesztés vagyis a pedagógia tartalma és ezen belül a személyiség értelmezése maga.
Könyvek, filmek, színdarabok garmadájának újragondolásával és hasonlókkal való kiegészítésével, a következőkre jutottam egy bő emberöltővel ezelőtt. Kifejezetten pragmatikusan a „nyugati” tudományok foglalkoztak és foglalkoznak a személyiség struktúrájával, fogalmával és annak fejlesztésével, csak éppen már a fogalom értelmezésével is alapvető gond van.
Maga a struktúra szó is egyfajta mechanizmust – kvázi gépet – sugall, aminek a működése illetve annak segítése számukra a kérdés. Ez pedig számomra már eleve skizoidnak tűnt, mert az embernek sajátjai különféle végtelenek is. Része például a benne élő „odaát”, amit ezer százalékig tudtam, hiszen ez az én, soha teljesen meg nem ismerhető részem is. A kérdéseimet tehát folyamatosan tettem fel a hitbeli, a vallási és egyházi énemnek is – gondolva azt, hogy ezek útján kezelhetővé lesz az énem, az énünk ezen oldala is. Ezek genezisével mélyebben ismerkedve láttam meg mindezt úgy, hogy az emberi személyiség általam való megélése – így fogalmai megfoghatósága – is változott ennek a folyamatában.
Ez segített többek között abban is, hogy harmóniába tudtam hozni az indivídumomat és a bennem élő „odaát”-tal. Úgyis felfogható ez, hogy megszületettt az egyéniségem az indivídumom és a lelkem egyesülésével, bővítve a tudatom vagyis a szellemem határait a tudattalanom rovására.
A következő három kifejtési szinten három személyiség értelmezést vázolok fel és az ezekhez kötődő személyiségfejlesztési elgondolásokat. Az első az, amit történelminek nevezek. A második az, aminek meghatározója az indivídum. A harmadik pedig az, amit én használok.
I. kifejtési szint:
A történelmi személyiség értelmezés számtalan kozmológiai világképben és vallásban megjelenő lényege az, hogy a lényegünk a – test anyagi burkába zárt, „isteni” természetű – „lelkünk”. Ezt a „lelket” sokféleképpen nevezik a mai napig, de egyként az anyagi világ mulandó részének tekintik a testet és – valamilyen módon – örökkévalónak a lelket.
Az őskeresztények szerint a Mindenséget egy végtelen, felfoghatatlan, transzcendens Intelligencia irányítja. Más megfogalmazásokban az Abszolútum, azaz Isten. Ez a végtelen, fénytermészetű energia a teremtés előtti állapotban önmagában honol.
Amikor megkezdődik a teremtés folyamata, először kiárasztja önnön női aspektusát – Sophiát – akinek meggondolatlan önálló teremtési kísérlete miatt született meg az Anyag Istene (Jaldabaoth).
Ez az Isten – a zsidók vallásában Jahve – az, aki a test börtönébe zárta a Istentől származó fény-
lelkeket, amelyek (öntudatlanul) személlyé teszi az embert. A feladat ennek a személyiségnek a felismerése, kibontakoztatása és örök életbe való visszajuttatása.
Alapvetően minden istenhit és vallás erről szól, megannyi változatban.
*
Korunkhoz sokkal közelebb eső az ún. „transzcendens vagy misztikus perszonalista” felfogás az, amit Ti legjobban Tarkovszkij filmjein keresztül ismerhettek meg – és így tudjátok azt, hogy így sem egy könnyű dolog ez.
Ez a felfogás megkülönbözteti az emberi egyéniségben azt, ami a külső körülmények által meghatározott és azt, ami a külső körülményektől teljesen független, vagyis ami tökéletesen egyedi.
Ez utóbbi az egyén személyisége, mint belülről eredő determináció. Ez a személyiség pedig nem más, mint az emberi egyén etikai lénye, aminek normái azonban egyénen túliak. A személy tehát az egyén abszolút dimanziója, amely egy másik világgal hozza kapcsolatba, az Abszolútummal. (Ezzel például a buddhizmus kozmológiája is összhangban van, amely szerint a világot alkotó lényegek – dharmák – egyike is az erkölcs.) Az egyén külső körülmények által meghatározott „része” – az újkorban elkülönült – indivíduma, ami az anyagi világ játékszere. Mint perszona (lélek) azonban az egyén – a transzcendens etikai szférában – független az anyagi világtól. Az egyén nevelésének – személyisége fejlesztésének – lényege tehát az, hogy az életét ne az anyagi világ determinációi, hanem a lelki személyisége határozza meg. Így valósulhat meg az Abszolútumban való öröklétünk a test semmivé válása után is.
(A „Nő Lapja” 2017. október 25-i számában készített Cseke Eszter és S. Takács András egy interjút az Auschwitzot is megjárt asszonnyal, Edith Eva Egerrel („A döntés” címmel). Innen egy idézet: „ Auschwitzban megtanultam, belülről kell élnem, nem függhetek attól, ami a külvilágban történik.” Így tudott túlélni és boldognak lenni.)
Mindezek után – gondolom – világos az, hogy a személyiség-fejlesztés itt a belső meghatározottság olyan fejlesztését jelenti, amely lehetővé teszi az emberi életet és lehetővé az örök életet is. „Technikailag” ez olyan fejlesztő módszereket jelent, amit legáltalánosabban, mint szellemi és lelki gyakorlatokat lehet megfogalmazni.
Számtalan ilyen egyéni és társas lelkigyakorlat módszer létezik, amelyek közül egyeseket ismertek valamennyire, míg sokakról nem is hallottatok.
Amiről kevésbé hallottatok, azok szerintem éppen a keresztény kultúrkör lelkigyakorlatai, pedig vannak ilyenek és gyakorolják is ezeket a különböző rendekben. Ezek mögül azonban kiürült a lenézett test, „az ép testben ép lélek” – Európában – görögös kultúrája. (Ennek helyébe a rendekben sokáig a rendszeres fizikai tevékenységekkel járó, dolgos élet lépett.) A civilizáció európai köreiben elterjedtek a jóga és a jóga valamilyen európai vagy amerikai inkarnációi. Mindenféle torna-szerű és szellemi jóga-variációk illetve például az „agykontroll” és annak variációi.
Baktay Ervin „A diadalmas jóga” című könyvét nem csak azért szoktam Nektek ajánlani, mert jól a helyére teszi a szellemi (lelki) jóga lényegét. Az egyik legjobb munka a hinduizmusról is és kiválóan veti össze annak a lényegét a kereszténységgel, kiemelve a bennük lévő számtalan hasonlóságot. (Kiváló könyvet írt egyébként a buddhizmusról is.) Persze nem könnyű olvasmány. Ezért szoktam ajánlani Popper Péter két könyvét. A „módszertani”a „Belső utakon”. A konkrét lelki-gyakorlati „Az önmagába térő ösvény”.
A kettő egy kötetben, kisalapú kiadványként kb. 280 oldalas.
Mindezek alapján, de ezek „körítései” nélkül én a következők tanítását és tanulását már régen elengedhetetlennek tudom:
1. Lazítás, relaxáció – bármilyen működő módszerrel, de leginkább az ún. Schultz-féle autogén tréninggel.
2. Aktív koncentráció az elmélkedés megalapozásához.
3. Elmélkedés variációk – mindenek előtt felidéző és képzettársító elmélkedés.
4. Paszív koncentráció a meditáció megalapozásához.
5. Meditáció – ezalatt a tudatkiüresítést értve (feloldódva valamiben).
*
Vannak azonban egészen más „módszerek” is.
Ilyen például az ógörög gyökerű és arab-iszlám közvetítéssel az európai keresztény kultúrkörbe eljutó enneagramm módszer. Erről kiváló könyv készült, ami nem régiben jelent meg magyarul (amit Fazakas Zsuzsától én is megkaptam). Richard Rohr és Andrea Ebert írta „Enneagramm – a lélek kilenc arca” címmel. Hozzáteszem, hogy ez is kifejezetten keresztény szellemiségű.
Egészen új felfogást tükröz egy jellegzetesen amerikai, de nagyon okos módszer. Erről Eugene Gendlin írt egy – magyarul tavaly megjelent – könyvet „Fókuszolás – életproblémák megoldása önerőből” címmel (amit Pataki Katitól kaptam meg).
Van valami nagyon fontos a későbbiek szempontjából, ami ezekben a lelki-gyakorlat módszerekben közös.
Az egyéni tudat, a gondolati-szellemi tér bővítésével próbálják mind jobban meg- és kiismerni a szellemiség mélyebb rétegeit és az egyén lelkét. Egyszersmint az ember és az emberi lét transzcendens lényegét is – bár ebből a szempontból a legutóbbi módszer már kilóg a sorból.
A pszichológia új tudományát azonban már az indivídumok által uralt világ pszichés gondjai hívták életre. Megváltozott a személyiség fogalma és megváltozott a személyiség-fejlesztés, vagyis a nevelés célja is.
II. kifejtési szint:
Freud „forradalmi” munkásságában manifesztálódott az, hogy az eredeti lélek-felfogás helyébe lépő, újszerűen megkonstruált pszichét az ösztönei által csapdában tartott test határozza meg, sőt gyakran betegíti meg. A torzult, sőt beteg psziché pedig – a maga pszichoszomatikus és egyéb útjain – lehetetlenné teszi az indivídum (testi, világi) boldogságát.
Tehát nem azért foglalkozunk a lélekkel – mint pszichével – hogy a létünket az határozza meg a maga etikai tartásával. Azért foglalkozunk a pszichénkkel, hogy a testi, világi életünk legyen boldog és ne zavarjanak ebbe bele a lelki nyűgjeink. A személyiség immár alapvetően az egyéni indivídum. A személyiségfejlesztés vagyis a nevelés lényege pedig az, hogy alkalmassá formálja a közreműködésével kialakuló indivídumot az (anyagi) társadalmi-gazdaságba való siker-esélyű beilleszkedésre (integrálódásra). (Jung próbált ezen finomítani újplatonista megközelítéssel, megkülönböztetve az új értelmezésű, a külső elvárásokra épülő személyiséget (szerepet) és az autonóm belső személyiséget, de ezt a polgári és a marxista nevelés-filozófusok is elutasították.
Ehhez a nézethez két érdekes információ is csatolható. Az egyik az, hogy eredetileg a „persona” szó az ókori színészek azon álarcát jelentette, amellyel egyéniségeket jelenítettek meg. Másrészt az újplatonizmus az, amely az egyént, mint test, szellem és lélek hármasságát fogalmazza meg, szinkronban megannyi keleti nézettel.)
A fentiek lapján nem meglepő az, hogy míg a leki fejlesztés „ezoterikus” és vallási vagy magán üggyé vált, addig a „hivatalos” nevelés kiindulóponja a következő. Bár nem tagadja az „egyéni adottságok” szerepét és jelentőségét, de alapvető jelentőségűnek a társadalmi szocializációt tartja.
Persze minden társadalom a magában és magába való szocializációt.
A személyiség-fejlesztés vagyis a nevelés lényege tehát immár a társadalmi szocializáció. Ehhez persze racionálisan kezelhető személyiség képek és struktúrák – kvázi gépek – megfogalmazása szükséges.
Van is annyi, mint égen a csillag. A többségükkel – mint sajátos mechanizmusokkal – nincs is semmi gondom, ha van „lelkük”. Ez a lélek pedig az őket használó, rendezett egyéniségű pedagógusok körében és által lehetséges.
A sokféle „személyiség szerkezet” valamiféle összesítésére, egy igen alapos munka keretében – „Pedagógiai pszichológia” (1981) – Dr. Kelemen László tett kísérletet.
A személyiség legfőbb komponenseiként a következőket határozta meg:
– testi adottságok, képességek
– pszichés tulajdonságok, képességek
– tudattartalmak (vagyis a szellemiség)
– társadalmi viszonylatok
Az utóbbi három komponensből csinált egy összegző személyiség-modellt, ami a következő:
Néhány értelmező gondolat erről a modellről.
– A szükebben értelmezett személyiséget négy fő funkció-rendszer írja le:
a) az ösztönző rendzser
b) a tájékozódó rendszer
c) az értékelő rendszer
d) a végrehajtó rendszer
– Ezek mentén a személyiség alapvető pszichés struktúrái a következők:
1. beállítódás (attitűdök), érdeklődés, meggyőződés, motíváció
2. jellem (akarati tulajdonságok)
3. temperamentum
4. intelligencia
– A személyiség tartalmát a társadalmi érték-rendszernek megfelelő – pl. a következő – tartalmi struktúrák adják:
- világnézet (világkép és a világnézethez kapcsolódó beállítódások, meggyőződések)
- erkölcs
- politikum
- tudomány
- technika-technológia
- testkultúra és higiénia
Talán nem véletlen az, hogy Kelemen egy orosz nevelés-filozófus nézeteiből építette be azt a nézetét a modellbe, hogy a személyiségnek két alapvető mozgatója és meghatározója van. Az egyik (I.) a belső ösztönző rendszer, a másik (II.) pedig a társadalmi viszonylat-rendszer, mint külső – és szerinte domináns – meghatározó.
III. kifejtési szint:
Amikor – emlékezetem szerint 1987-ben, szinkrontolmáccsal és előre megrajzolt angol nyelvű tacepaókkal – előadást tatottam angol nyelvű fiatal felnőtteknek, akkor vázoltam fel a magam által használt személyiség-képet, amit most mellékelek. (Aztán ebben a formában vagy húsz évig nem is használtam.)
Már régen nem emlékszem arra, hogy pontosan hogyan is született ez meg, de ….: Egyrészt biztos, hogy szerepe volt benne Tarkovszkij és Kelemen nézeteinek illetve a szellemi jógának.
Másrészt szerves egységben kezeltem – a fenti előadás során is – az általam használt „boldogság folyamat-rendszerrel”, „szocializációs folyamat-rendszerrel” illetve azzal a nézetemmel, hogy egyesíteni kell az alapvető emberi érték-rendszereket illetve az egyén indivídumát a benne rejlő „odaát”-tal. (Ezekkel már foglalkoztam ebben a képzési folyamatban.)
A mellékelt ábrában bennemaradt a két angol kifejezés, de ez nem is baj. Egyébként pedig magáért beszél.
*
Ami fontos: Mint praktikus kultúrmérnöknek, ezek azért voltak számomra fontosak – hiszen valamennyi fent említett rendszert használom a mai napi – mert felelősen, csak a segítségükkel tudtam személyiség-
formáló szocializációs illetve nevelési mezőket, hatásrendszereket „építeni” a mások gyerekeinek.
