A PG ÉS A MI
Ez a dolgozat ahhoz az álláspontomhoz kapcsolódik, hogy a profitot – mögötte az értéktöbbletet – az emberi bérmunka termeli (amiben sokakkal egyetértünk).
Ezzel szemben mások meggyőződése az, hogy a gépek nagyon is termelnek értéket, így ezek is a haszon forrásai. Ráadásul a gyorsan fejlődő MI – a termelésbe való bekapcsolódásával – egyrészt gyorsuló tempóban váltja ki az emberi munkát, másrészt erőteljesen növeli a termelést.
Ha pedig ez így van – és így van – akkor a profitot (látszólag) egyre inkább a gépek termelik és nem az emberi bérmunka.
Ez azonban valóban, csak a látszat – amit a haszonélvezőinek érdekében áll mindenáron fenntartani.
A következőképpen lehet és érdemes erről gondolkodnunk.
Az embereknek vannak valódi szükségletei és vannak fogyasztói igényei. (Az utóbbiak sokkal nagyobb volumenűek és tágabb körűek, mint amire az embereknek szükségük van a jól-létükhöz.)
Mindkettő jelentős részét (az igények esetében sokkal többet) jelentős árú tömeg termelésével lehet / kell kielégíteni. Amennyiben ez nem történik meg, akkor felborul a termelésben résztvevő emberek társadalmi viszonyainak egyensúlya és új viszonyok kialakítását követelhetik.
A számukra megfelelő árú tömeget a termelés adott, kapitalista rendszerében hozzák létre. Ezt egyre inkább gépi és tudományos eszközrendszerek segítségével teszik – amelyek egyike az MI. (Tehát az MI is emberi eszköz!)
Az áruk értékét sokak szerint nem a létrehozásokba összesen befektetett munka értéke határozza meg. Szerintük az áruk árát alapvetően az emberek számára való hasznossága határozza meg, amiért hajlandóak egy bizonyos árat megfizetni. Ezért egy adott kultúra szükséglet és igény szintjén kialakul az adott társadalomban az áruk jellemző árszintje.
Az árak azonban alapvetően a konkrét termékek cseréjén alapulnak, ha ezt a piac közvetítésével is valósítják meg a termelők / fogyasztók. Az egyenértékű csere alapja pedig nem lehet az áruk sokaságának igen sokféle hasznos tulajdonsága. Ezt a dilemmát oldotta fel Marx Károly a klasszikus angol politikai gazdaságtan nyomán.
Külön kell választani az egyes áruk sokféle, egymással összevethetetlen hasznosságát egy olyan bennük lévő tartalomtól, ami alapján az egyenértékű csere megvalósulhat. Eszerint az áruknak nyilvánvalóan van egy használati értéke, amivel szükségleteket és igényeket elégíthetnek ki.
Ugyanilyen nyilvánvalóan van azonban egy csereértékük is – vagyis megfizetendő piaci értékük is – amit alapvetően a létrehozásukhoz szükséges emberi munka mennyisége határoz meg. (Ami halmozódhat, hiszen a megmunkált anyagnak ugyanúgy van értéke, mint az eszköznek, amivel az ember megmunkálja.)
A befektető tőkés az árui piacon megfizetett értékéből / árából fedezi az összes költségét és realizálja a hasznát.
Az egyik legfontosabb költsége az, hogy pótolnia kell a termelés eszközeit, mert azok használati értéke „elhasználódik”, miközben a piaci értékük – éppen ezért – csökken és végül „lenullázódik” az amortizáció folyamatában. Természetesen új és szükség szerint fejlettebb eszközöket is be kell szereznie, ha versenyben akar maradni a profitjáért, annak növeléséért.
Ez az eszközökre fordítandó tőkerész a c (contans) állandó /álló, illetve holt tőke.
A másik legfontosabb költsége a dolgozóinak kifizetett munkabér, a v (variabilis) változó tőkerész. Ezt a munkabért azonban nem a munkájuk eredményének elismeréseként kapják. Ezt a képességeik fenntartásának és a munkaerő újratermelésének költségei határozzák meg, ami mindig sokkal kevesebb, mint az az érték, amit előállítanak. Az értéktöbbletet (m- mehrwert), a hozzáadott értéket pedig a befektető tőkés kisajátítja. A profitja alapvetően ebből származik.
A termelésben tehát a munkás a termelőeszközök értékének (c) egy részét viszi át az új termék értékébe, miközben a saját munkájával új értéket tesz hozzá.
Matematikailag is egyszerűen értelmezhető az, hogy idővel eleve sokkal gyorsabban nő a c vagyis a befektetendő eszközök értéke, mint a bérmunka mennyiségének értéke, vagyis a v. Az MI, mint eszköz alkalmazásával – ami maga is egy igen drágán előállított termék – a befektetett eszközök értéke még hatványozottabban nő!
A termelő tőke szerves összetétele, vagyis a c/v tőkearány – ami megmutatja azt, hogy mennyi állandó tőke jut egy egységnyi változó tőkére – tehát az eddigieknél is gyorsabban nő.
Általában is kimondható tehát az, hogy a profittermelés még kevesebb munkásra támaszkodik, az MI növekvő alkalmazása miatt.
Ez az eddiginél is erőteljesebben hat ki a tőke jövedelmezőségére, ami az értéktöbblet (a nyereség) százalékos arányát fejezi ki a befektetett össztőkéhez képest:
profitráta (%) = m / (c+v) x100
(Közhelyesebb, de a lényeget rejtő mutató a következő:
Számviteli profitráta (%) =
(adózott nyereség / beruházások könyv szerinti értéke) x100)
Akárhogy nézzük is azonban a profitrátát, kimondható – és ezt alátámasztják nemzetközi kutatások – nem kérdőjelezhető meg az a gazdasági törvény, ami szerint a profitráta hosszabb távon törvényszerűen csökkenő tendenciát mutat. Vagyis csökken az egységnyi tőke jövedelmezősége, alapvetően a tőke szerves összetételének (gyorsuló) növekedése miatt. Ezt a tőke nem fogadhatja el, hanem mindent elkövet, hogy ezt gátolja, ellensúlyozza, hiszen számára ez létkérdés.
De milyen alapokon és hogyan tudja ezt megtenni?
*
A válaszhoz ismerni kell a transznacionális tőke és ezen felül a techno-milliárdos tőkések cégrendszerének működési módját cégen beül és kívül, illetve a politikai térben.
A lényegükhöz tartozik, hogy globális láncolatokban működnek. Egyrészt magukban is generálnak magasan fejlett (és fejlődő), illetve kevésbé fejlett vállalati szegmenseket a világ minden részén. Másrészt a világ minden részén foglalkoztatnak KKV vállalkozásokat (nem ritkán startup cégeket), persze „erősebb kutya” alapon.
Meghatározó befolyást szereznek az egyes országok – különösen a meghatározó államok – illetve nemzetközi gazdasági szervezetek politikai terében.
Az MI fejlesztésére elsősorban ezek a cégek (a központjaik) képesek, mert ezek tőkeigénye szinte felfoghatatlan. Az MI-t viszont nem csak a termelésben használják, hanem a működési feltételeik biztosítására is. Ezért játszanak egyre meghatározóbb szerepet a fenti politikai terek alakításában, egyre inkább az MI felhasználásával. Ennek döntő célja a populizmus uralomra juttatása és annak megtartása. Az a fontos, hogy a társas magánnyal jellemezhető tömegek mindinkább egy nekik csinált virtuális világban létezzenek és ki se lássanak a „buborékjaikból”. Ebben az MI használata gyorsan teret nyer főleg a médiában és a közösségi on-line rendszerekben, ahogy ezt tapasztaljuk is.
A kialakult sajátságos helyzet eredménye az, hogy bizonyos – tőkés szempontból hagyományosabb – termelési rendszereiket meg kell tartaniuk „otthon”, illetve vissza kell telepíteniük az anyaállamaikba, hogy ott a politikai populizmus fenntartható legyen, a bérükkel megfizetett tömegekkel.
A techno-oligarcháknak megfelelő populizmus fenntartásához tehát elengedhetetlen a manipuláció és zsarolási potenciálja miatt a megfélemlítés (a terror), még ott is, ahol – mindinkább formálisan – választási demokrácia van.
1. A profitráta csökkenésének fő ellenszere ma is a gazdasági növekedés, aminek eredményeként, ha az egységnyi tőke hasznosulása csökken is, de az össztőke profitja mégis csak nő.
Ez a tőke növekedési kényszerének a lényegi motorja. Ez pedig nyilvánvalóan a nagytőke számára megoldás, míg a KKV-k és főleg az egyéni vállalkozók profitja tendenciózusan csökken, illetve egyre inkább önkizsákmányolóvá és / vagy öneltartóvá válnak.
2. A legerősebb tőke a gyengébbek értéktöbbletének mind nagyobb hányadát sajátítja ki az egyenlőtlen csere folyamataiban szerte a világban – főleg a perifériákon – növelve ezzel a KKV-k és azegyéni vállalkozók terheit.
3. A tőke a neoliberális eszközrendszerek használatával, a politikai populizmus menedzselésével – részeként a szakszervezetek leépítésével – fokozza a munkaerő kizsákmányolását.
Ennek fő eszköze az állami gondoskodás mindenoldalú leépítése, áthárítása a családokra. Ezzel a munkaerő árát csökkenti, miközben növeli a munkaerő és a háztartások / a családok terheit.
Állandóan kísérti azt, hogy a bér nem fedezi a munkaerő újratermelésének társadalmi költségeit és hogy az nem képes arra a szintű fogyasztásra, amivel a termékeik eladhatók.
4. Ezért is hódít meg a tőke új, jövedelmezőbb – pénzügyi, financiális, spekulatív-hitelezési, valamint technológiai – területeket. Ez azonban összességében is azt eredményezi, hogy – és ez egybevág az erre odafigyelők mindennapi tapasztalataival – mindinkább a hitel-rendszer tartja fenn a felhalmozást, ami rendszeresen hoz létre „kipukkanó” hitel-lánc buborékokat. Hasonló folyamatok zajlanak le a háztartásokban / családokban.
Tipikus, ami éppen most zajlik az MI iparban. Féltucat csúcstársaság százmilliárdos összegeket fektet egymásba – gyakran mega hitelügyletekkel. Ez nem más, mint ún. körkörös finanszírozás. Emiatt a korlátlannak tűnő befektetői pénzeső miatt a szakértők már (megint) „lufifújásról” beszélnek.
Ennek oka alapvetően az, hogy az MI technológiák egyelőre nem hozzák be az árukat – több okból sem, de főleg a rájuk való csekély fizetőképes kereslet miatt, vagyis messze nem hoz elég nyereséget / profitot.
Azonban, ha „beszakad” a techtőzsde – ami eléggé valószínű – akkor újabb pénzügyi válság is kezdődhet és a glóbusz lakossága ismét kifizeti – ezúttal – a tech-tőkések manipulációjának árát.
A fentiek eredményeként az MI – mint termelési eszköz – valóban sok bérmunkát vált ki már most is, de különösen a jövőben. Azonban a jövőbeni korlátlan használatát, csak a tech-cégek központjai gyakorolhatják. Azért is, hogy a használata ne veszélyeztesse, hanem segítse a dolgozók kizsákmányolásának azt a szintjét, ami biztosítja a befektetéseik megfelelő jövedelmezőségét.