Van néhány közhely, amelyet értelmesebb szülők szinte automatikusan vesznek figyelembe akkor, amikor beíratják gyerekeiket az iskolába illetve akkor, amikor döntenek egy esetleges iskolaváltásról.
A fentiek alátámasztására hadd mondjam el egy gyerekkori és egy kamaszkori "iskolás" élményemet.
Három általános iskola három osztályába jártam. Mindháromban jó és lelkiismeretes tanítóim voltak. Különösen nehezen kezelhető tanulók ezek közül csak egyben voltak néhányan, deklasszálódott parasztcsaládok gyerekei. ők ráadásul jól azonosultak egymással és a maguk módján karakteres tömböt alkottak. Viszonyítva a másik két osztályomhoz kitűnt/kitűnik, hogy a tanítóink óriási energiáit kötötték le és lényegesen lassabban haladtunk, mint lehetett volna. Ez engem személy szerint is rosszul érintett, rendszeresen megtörte a kedvem, órákat tett unalmassá, stb. Ráadásul ezek a gyerekek idegenek voltak és maradtak a számomra - a többiekkel szemben ma már a nevükre sem emlékszem. Hogy mennyit "hoztunk" mi (én) rajtuk, azt nem tudom megítélni, de hogy ők visszafogtak bennünket, az biztos.
Mindez nem ad hangsúlyt másnak, mint annak a közhelynek, hogy egy osztály tanulmányi színvonalát, haladását igen jelentős mértékben határozza meg az osztály legnehezebb esete/esetei, különösen, ha még kortárscsoportot is alkotnak.
A másik élményem Édesanyám egy tanító kolléganője kislányához kapcsolódik, akibe - nem is kicsit - szerelmes is voltam 15 éves koromban. Az anyukája tanyai iskolában tanított, még ő egy pici falu - egyébként nyolc osztályos - iskolájába járt. Innen került a - hogy úgy mondjam - nem éppen elit középiskolánkba. Ott kitűnő tanuló volt, itt vért izzadt - és nem azért, mert ne tudott volna számolni és ne lett volna olvasottabb, mint a nagy többség. Más kultúrával, más igényekkel jött.
Az ő esete tanított meg arra, hogy pusztán a (kulturális) másság is tehet tűzzé és vízzé gyerekeket egymás számára. Ha pedig együtt kénytelenek "dolgozni", az - egy határ felett - mindkettőjüknek garantált hátrányt hoz. Adrienn pusztán azért volt hátrány az osztálynak és azért örvendett - egy évnyi idő után - közutálatnak, mert más volt. El is kellett mennie.
*
Valahol leírtam már - többször is - , hogy nem lehet jövőépítő stratégiát mások/sokak lemondására építenünk - legyen az bármilyen elvszerű is. Különösen nem lehet egy teljesítmény elvű verseny- társadalom versenyiskolájába járó gyerekeink nevében olyasmit vállalunk, ami az ő esélyeiket rontja, ha más gyerekeiét javíthatja is. (És feledjük azt a csodapedagógiát és pedagógusokat, akik meg tudják oldani, hogy ne nivelláljanak, hanem mindenkit a lehetséges maximumra (optimumra) hozzanak fel.)
*
Cigány-ügyben a legnagyobb hazugság az, ha a "cigányság" fogalma alapján minden különbözőséget összekutyulunk.
Vannak természetesen bizonyos azonosságok és ezek egy része mentális illetve nyelvi és kulturális azonosság is. A szociális-életmódbeli viszonyaik azonban két véglet között húzódnak és az iskolához, a tanuláshoz való viszonyt alapvetően az határozza meg, hogy az egyes cigány családok illetve közösségek ezen a skálán hol helyezkednek el. Ami kétségtelen: köztük sokkal nagyobb a többszörösen hátrányos helyzetűek száma, amit felerősítenek a hagyományos cigány létformák deklasszált utódformái.
A jászladányi iskola-cirkuszban számomra nem az a legaggályosabb, hogy a gyerekeik jobb esélyeiről lemondani nem kívánó szülők alapítványi iskolába kívánnák járatni a gyerekeiket - nyilvánvalóan azért, hogy a kvázi putrilakó cigánycsaládok gyerekei ne ronthassák az ő gyerekeik esélyeit.
Annál inkább nem, mert ebbe természetes módon helyet kínáltak azon cigánycsaládok gyerekeinek is, akiknek ez valóban fontos és így a gyerekeiknek is, az lehet.
A számomra inkább az aggályos, hogy egyúttal nem született megoldás azon cigánygyerekek alapítványi iskolába való járásának finanszírozására, akiknek ott volna a helyük és csak és kizárólag a család anyagi ereje szab ennek gátat.
*
Gyerekek kényszerű összezárása csak azért, hogy ne legyen diszkrimináció - bár ez egyértelműen hátrányos a kedvezőbb helyzetűeknek - maga is diszkrimináció.
*
A "putri-cigányok" gyerekeinek sem megoldás az "összezárás" a politikai ideológiák és a pedagógiai "leányálmok" nevében, mert ők valóságosan is nagyon mások.
Persze van megoldás, csakhogy nem ilyen egyszerű, mert a szükséges pozitív diszkrimináció megvalósítása költséges és pedagógiailag rendkívüli kihívás. Ha pedig valaki józan megoldást keres - bárki lemondása nélkül és hosszabb távon mindenki javára - és nem akarja az én gondolataimat olvasni (Esély 2000) az ismerkedjen meg Czigléné Farkas Katalin gondolataival (Ped. PHD, főiskolai adjunkus, Pető Intézet Neveléstudományi Tanszék). Egy érdekes felszólalásának anyagát magam is elküldhetem.