Levelező távképzés „5”
Ebben az esetben lesz a leghosszabb és legösszetettebb az első kifejtés, mert ez a legfontosabb képzési rész. Kérlek Benneteket, hogy alaposan dolgozzátok fel és gondoljátok végig az itt leírtakat.
Hosszú bevezető:
Amiket eddig is leírtam, nem elvont dolgok.
A globális manter-imperializmus napi valóság. Az ebbe a valóságba való integrálódást – aktív beilleszkedést – el lehet hanyagolni, de nem érdemes. Ráadásul gyerekeitek vannak, akik jó, ha ehhez tudatos viszonyt alakítanak ki. Ezt azonban nem fogják maguktól megtenni.
A szocializáció folyamata alól sem vonhatja ki magát senki – és a gyermekét sem. A régi folyamat-rendszer ezt kielégítően teszi értelmezhetővé. És itt sem fárasztalak Benneteket például azzal, hogy ennek a rendszernek a “fejlődése” többszöröződéseket is hordoz. A mozaik család például nem egy család, hanem több. Az iskola alapvetően három irányba szegregál (különít el) és ez a lényegéhez tartozik.
A virtuális világ – mint önálló szocializációs aktor – mögött pedig valójában más is érvényesül.
Például az, hogy ahogy a városi ember számára elveszik a természetes természeti környezet, úgy azok számára, akik “felköltöznek a virtuális sztrádára”, a városi környezet is elveszik.
A vezetés ügye is magába foglal sok mást. Azt pédául, hogy nem lehet felnőttrangú egyénként és felnőttrangú csoportokban létezni, ha azt nem egy igazi vezető vezeti.
A tevékenységek pedig nem lehetnek sikeresek, ha nem egy ilyen rendszer szerint megtervezettek (beleértve ebbe azt is, hogy egy pályázat is csak így lehet valóban jó). Ráadásul a vezetés egyes elemei minden más elemen is “körbeszaladnak”. Például “elképzelés” mindegyik elemről kell.
Csapat is kell mindegyik elem megvalósítására külön-külön is, …. és így tovább.
A 24 tematikus témakör középpontjában azonban vitathatatlanul az alternatív bérmunkás ügye áll.
Nem is lehet ez másként, hiszen amit élünk, azok mind átmeneti, alternatív formák és tartalmak a szükségleti munkások társadalmának megvalósulása felé.
Az, hogy tudatos alternatív bérmunkássá való levést/válást – mint önnevelést – segítsük, értelemszerűen filozófiai szintű pedagógiai célja a VE-GÁ-nak.
Amivel ezen a téren küzdünk az, hogy lebontsuk a falainkat “belül” és egymás között is. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, ebben a való világban kell mindjobban ismernünk magunkat és azokat, akikkel az élet összesodor valamilyen ügyben vagy ügy kapcsán. Ebben a való világban kell tudnunk együtt azt, hogy mit is akarunk benne.
*
Ez a téma megannyi viszonylatban fog felmerülni. Már fel is merült például az első anyagban. Ott elég hosszan írtam arról, hogy kik is hordozzák a jelen korban a szükségleti munka szükségletét és mi is jellemzi őket – tudniillik az alternatív bérmunkásokat? (Kérem, hogy ezt idézzétek fel, mert mégegyszer értelmetlen leírnom.)
*
A gépi termelés általánosulóban van a félperifériákon is. Hazánkban is igaz mindaz, amit ennek kapcsán Naisbitt 34 éve leírt.
Ezek az ipari rendszerek mindinkább kibernetikaiak és a puszta kezelésük, fejlesztésük is szellemi munka.
Azzal persze, hogy a tudományok eredményei közvetlenül mennek át a termelésbe, termelő erővé vált maga a tudományos szellemi munka is.
Leírtam azonban már azt is, hogy ahogy a mezőgazdasági termelés és a kézművesség eredetileg (is) szellemi munka volt, most még inkább az lehet, ha akként élik meg a végzőik.
Minden szempontból napirenden van tehát a szellemi munka a köznapi termelésben.
A kapitalimus profit-hajhász tőkései – nem mindegyik az – és menedzserei persze bérmunkaként kezelik a szellemi munkát és mindenáron igyekszenek annak megtartani.
Ez azonban nem csak azt jelenti, hogy a szellemi munkások is konkurrens cégeknek dolgoznak. Azt is jelenti, hogy egymásnak is konkurrensei. Mint ilyenek pedig, kiszolgáltatottak a tőkés versenynek. Senki sincs igazán biztonságban, bármikor kieshet a „rendszerből”. Sőt akár az utcára is kerülhet, ami sokukkal meg is esik. Ettől függetlenül is a kényszerek, a veszélyek, a stressz és a distressz állandó része az ő életüknek is.
A szellemi munka azonban a lényege szerint öntörvényű és autonóm. Szabadnak kell lennie, hogy valóban alkotó lehessen. Ezzel együtt, csak társas formákban tud létezni, amely társasságok maguk is csak öntörvényűen és csak autonóm módon tudnak önmaguk lenni.
Pusztán tőkés bérmunka kereteiben ez eleve abszurd, mert annak értelme a haszon. Ez a termelési mód erről szól és nem az emberről. Számára még a legfejlettebb személyiség illetve team sem több, mint a tőke hasznát termelő eszköz.
A szellemi termelő kiutakat keres ebből, a számára mind elviselhetetlenebb helyzetből. Sajátos módon egyre több tőkésnek és menedzsernek is jellemzőjévé válik ez. Egyrészt általában ők is jó emberek, miközben az információik is pontosabbak. Másrészt a kíméletlen verseny miatt egyre jobban van szükségük a hatékonyabb szellemi termelésre, a szellemi munka korlátainak csökkentésére.
I. kifejtési szint:
Az én fiatal koromban a szellemi munka minőségileg kisebb szerepet játszott a mindennapi termelésben. A munkák elsöprő hányadukban nem is voltak alkalmasak – maguk a tevékenységek – szükséglet-kielégítésre. Ha mégis igénye volt valakinek ilyen tevékenységre, azt csak úgy tudta megoldani, ha a bérmunkája mellett végzett ilyen (munka) tevékenységeket – ahogy én magam is. Ez abban az értelemben volt alternatív bérmunka, hogy a bérmunka mellett, annak mintegy az alternatívájaként, végeztem én magam is szükségleti munkát. Ma már a helyzet minőségileg más.
Az emberi igények kielégítésében mindinkább meghatározó szerep jut a szellemi munkának, a szellemi termelésnek.
A szellemi munka hatékony működéséhez azonban olyan társadalmi-gazdasági környezet szükséges, amely szabadságot biztosít neki ebben a tevékenységében. Egyénileg és a (termelő) közösségeiben is. Nem lehet ilyen szellemi munkát igazán hatékonyan éles piaci konkurrencia körülményei között, bérmunkában végezni. Ezek ugyanis kiszolgáltatottságot, létbizonytalanságot termelnek és ennek következtében félelmeket, szorongásokat.
Mindez megakadályozza, hogy maga a munkatevékenység önmagában is szükségletet elégítsen ki.
(Vagyis, hogy a tevékenység termelő vonatkozásai is szükségleti munkaként érvényesülhessenek.)
Mi az a három társadalmi-gazdasági minimum, ami kell a biztonság és a szabadság minimálisan elégséges szintjéhez (és ezzel szellemi termelési késztetések kibontakozásához)?
1. Az egyik a civil nagyközösségekbe való tartozás. Ez ugyanis egyfajta biztonsági hálót jelent arra az esetre, ha valamilyen okból gondok jelentkeznek a személyek és elemi- vagy kisközösségeik életében.
2. A másik azok számára is „svédcsavar” lesz, akik egyáltalán ismerik. A helyzet ugyanis az, hogy az ún. „garantált minimum jövedelem”- nek nem a szociális gondok kezelésében és az emberi-állampolgári méltóság biztosításában van az igazi jelentősége.
A „garantált minimum jövedelem”-nek elsősorban abban lenne stratégiai szerepe, hogy a szellemi munkásoknak biztosítaná a létbiztonság minimumát és ezzel a minimálisan elégséges cselekvési és munka szabadságot.
3. A harmadik az, hogy az emberekben meghatározó módon ható csoport erkölcsöket (nemzeti, állami, egyházi, stb.) felváltsa az általános – jézusi (ha úgy tetszik: buddhai) – etika. A csoport erkölcsök ugyanis más csoportokkal való szembenállásukban fogalmazódnak meg. A „hatályuk” nem terjed ki minden emberi lényre. A fenti három feltétel együttes megvalósulása képes megteremteni a társadalmi-gazdaságban a szellemi munka felszabadításának minimális külső feltételeit.
*
A szellemi munka azonban komoly feladatokat ad az egyéneknek magukban és a társulásaiknak egymás között is (magukra és egymásra nézve).
Ennek sok vonatkozása van és ezek közül többel fogunk foglalkozni ebben a képzési folyamatban.
Azonban itt és most a leglényegesebb – filozófiai szintű – gondolatokat kívánom megfogalmazni.
Ezen a téren két alapfeladatot tudok elkülöníteni:
1. Az egyik alapfeladat az egyének belső integrációjának megvalósítása. Ez a folyamat integrálja, hozza szimbiózisba az egyén indivídumát a „benne élő odaáttal” (mondjuk így: lelkével). Ez utóbbi az, amit én inkább perszonának szeretek nevezni vagy – a „jóga” szerinti – önvalónak. (Az ezzel kapcsolatos fogalom-tisztázatlanságokról már írtam egy előző anyagban.)
2. A másik alapfeladat a fenti egyének addíciós (összeadódó) társulásának megvalósítása, „egyesülése”.
A „Hogyan lehetségesek ezek?” kérdés általános válaszai előtt, szükséges még néhány gondolatot leírnom ezek kapcsán.
1. Az embereket a kapitalizmus szakította ki a természetes társadalmi addícióikból és kényszerítette arra, hogy egymástól elkülönült egyének, indivídumok legyenek. Ez azonban többről és másról is szól, mint elsőre gondolni lehet. Az addíciós társadalmi szövetekben ugyanis nem különült el egymástól a valóságos és a lelki világ. Az embereknek ebben az osztatlan világban volt beleszületett helyük, ami a teljes életüket – a túlvilági életüket is – meghatározta. Azt élték, hogy az egész univerzumban is adott helyük van.
Európában ugyan már elváltak egymástól a különféle (európai) tudatformák, de ezek tartalmain sem kellett különösképpen gondolkodni. Mindegyik szerint természetadta helye volt a világban minden emberi lénynek.
Az individualizáció azt jelentette, hogy mindenkinek külön magának kellett kialakítania a saját identitását, annak valamennyi vonatkozásban. Magának kellett megtalálnia a helyét az univerzumban ugyanúgy, mint tulajdon önmagában. Ez pedig gyakorlatilag megkettőzte/ megkettőzi az embereket.
– Egyrészt egy „kezelhető” mindennapi (önző) indivídumra – az őt befoglaló társadalmi csoportok erkölcseivel. (Ez az individuális emberi lény legfejlettebb formájában – amivé nekünk is okvetlenül lennünk kell – a polgár.)
– Másrészt egy „benne élő (több, mint homályos) odaátra”.
Ezzel a megkettőződéssel persze egyféle skizofréniába esett az emberiség sokasága. Ezt pedig alapvetően úgy „oldották meg”, hogy próbáltak erről a „bennük lévő odaátról” nem tudomást venni.
Mindenestől megpróbálták és próbálják „lenyomni” a tudatalattijukba. Csakhogy ez szinte állandóan termeli a belső békétlenséget, nagyon is hatékonyan korlátozva az egyéni autonómiát és szabadságot. (Ebből élnek jól a különféle pszichológusok, akik többnyire abban különböznek a többi embertől, hogy jobban utánajártak a maguk belső nyűgjeinek.) A szellemi, a szükségleti munkásoknak azonban más utat kell találniuk.
Sokan az (önző) indivídualizmust elvetendőnek tekintették és tekintik. Nincs igazuk! Ezen az úton végig kell menni az emberek mértékadó hányadának ahhoz, hogy felnőtt polgárok lehessenek.
Olyan polgárokká, akik képesek az egymással való addíciós társasságok létrehozására.
Mi is jellemzi ezeket a polgárokat? A szocializáció témájának fejtegetésének harmadik szintjén már adtam egy választ arra a kérdésre, hogy „Mitől civil a civil?”. Vegyétek ezt elő!
Itt azért még kihangsúlyozok néhány további jellemzőt. Ezek a következők:
- önismeret
- öntudat
- önbizalom
- önbecsülés
- önazonosság (teljes körű identitás)
- (helyes) önszeretet
Persze az érett individualizmusét való kiállásom miatt kaptam és kapok is bőven.
Sokkal többet kaptam és kapok azonban, mint „szektás”.
A 80-as évek második felében három-féleképpen is „szektás” voltam. Egyrészt az ún. kommunisták számára, mint „baloldali elhajló”. Másrészt ugyancsak az ő számukra, mint „vallásos csoportot építő” ember. Harmadrészt az egyházam számára, mint eretnek-gyanús hívő.
Így aztán a VE-GÁ-ba is csak itt-ott loptam be a „bennünk élő odaát” ügyét. Három dologban érhető ez a legjobban tetten. Egyrészt a rock-játék szövegeiben. Másrészt az „általános emberi cél” folyamat-ábrájában (ami lesz még téma). Harmadrészt a „Tarkovszkij imádatom” tartalmában, ami szintén lesz még téma.
2. Az együtt élő emberek között hosszú történelmi időkön át nem voltak a ma megszokott, szinte áthatolhatatlan falak. Ún. addíciós társadalomban éltek, „összeadódva”, érdemi magánélet nélkül.
A társadalmi addíciók legtipikusabb megnyilvánulása a faluközösség volt (és sok helyen még ma is az). A termelők nem különültek el egymástól egyénként. A faluközösségben természet adta módon adódtak össze a munkatevékenységeikben is.
Az egymással megegyező faluközösségek alkottak egy társadalmi-gazdasági hálózatot. Ez gyakorlatilag nem változott és a mindenkori állam, csak ráépült erre.
Az individualizálódott egyéneknek nem csak az okoz gondot, hogy mit is kezdjenek magukkal, hanem az is, hogy mit kezdjenek a másikkal/másokkal? Az indivídum önmaga számára is rejtély, de még inkább rejtély a másik ember – és mint ilyen, veszélyes is.
Általánossá vált az, hogy az egyének a társas magány önvédő közönyének falai között léteznek. Szellemi (termelő) tevékenységet végezni azonban, csak „összeadódva”, integrálódva (egységes egésszé öszegződve) lehet. Ehhez pedig le kell bontani az elkülönült egyének körüli/közötti „falakat” is. Ez a másik nagy kihívás.
*
Hogyan lehetséges megoldani az egyéni, belső integrációt és az egyének közötti társas integrációt? Ennek a lényegi válaszával foglalkozunk a következőkben.
1. Az egyéni, belső integráció két oldala közül az indivídumról, a polgárról elég szót ejtettünk már. A másik – monjuk így: lelki – oldaláról kevésbé.
Több lehetséges megközelítése van ennek az „oldalunknak”, de én a jóga szerint tudom ezt leginkább javasolni.
A „bennünk élő odaát”, a „lelkünk” értelmezésére azt gondolom a legjobb kifejtésnek, amit Dr. Baktay Ervin írt le ökumenikus keresztény alapokról „A diadalmas Jóga” című könyvének két fejezetében. Az egyik fejezet „A szánkhja-rendszer, mint a jóga bölcseleti alapja”. A másik „A védánta felfogása a lélekről.” (Kb. húsz oldal.)
Az így értelmezett lelkünknek a lényegét megsejteni, valamennyire megtapasztalni és kezelhetővé tenni szerintem a „gyakorlati” jóga „módszerével lehet.
Az indivídumunknak és ennek a belső „odaátnak”, a lelkünknek az egyesítésére pedig szerintem szintén ezzel a jóga módszerrel lehetséges. Ezt – számunkra használható módon – Popper Péter fejtette ki, a „Belső utakon” című könyvében. (Ennek lényege a koncentrált és fegyelmezett – deduktív – gondolkodás elsajátítása. Illetve ennek elsajátításával, a gondolkodás kikapcsolása, vagyis a meditálás.)
2. A társas magányban élő egyének integrációja nem kisebb kihívás.
Az egyének integrációja alapvető feltétele annak, hogy (csoportos) szellemi termelést tudjanak megvalósítani, mint önmegvalósulásukat is.
Ehhez legalábbis olyan egyének kellenek, akik komolyan törekednek a – fentebb leírt – belső integrációra.
Két fő gondot kell ebből a szempontból megoldanunk:
1. Az egyik gondunk az, hogy egymásban ne a konkurrenst lássuk, hanem önmagunk megvalósulásának alkotótársait. Ennek kölcsönös felépítéséhez elengedhetetlen két alapvető identitás-alkotó:
A. – A jézusi (buddhai) univerzális, mindenkire kiterjedő humanizmus, felebaráti szeretet.
B. – Egymás autonómiájának, egyéniségének kölcsönös tisztelete.
Mindekettő vonatkozásban tovább kell azonban lépni, mert ...
A+ mert már kevés a felebaráti szeretet, szükséges a másik feltétlen nagyrabecsülése, az ő személyiségére, képességeire való építkezés.
B+ mert már kevés az egyéniségünk kölcsönös tisztelete, szükséges az is, hogy beengedjük egymást a magunk belső világába (a kommunikációnk minimum kommunikációs, de lehetőleg TEN szintjén – de erről majd később)
2. A másik megoldandó gondunk az, hogy tudatába kerüljünk annak, hogy világtörténelmi sorsra jutottunk. Ennek kell, hogy megfeleljen a társadalmi tudatosságunk a mindennapi életünkben is. Ennek kölcsönös felépítéséhez elengedhetetlen a két fenti alapvető (A.,B. illetve A+, B+) identitás-alkotó, más szempontból vett változatban:
A++ A felebaráti szeretet elv, mint univerzális szolidaritás működjön és tudatosuljon az, hogy az emberi élet nem öncél!
B++ A liberális szabadság elv, mint az emberi méltóság és jogok feltétlen tisztelete valósuljon meg! Közben tudatosuljon az, hogy nem vagyunk azonosíthatóak emberként a cselekedeteinkkel, amelyek nem abszolútak, hanem mindenkor viszonylagosak-
(Ez a fenti kettő szövődik össze a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” polgári (citoyen) eszményében. A szabadság, mint az ember nembéli szabadsága, valamint a tisztességes verseny szabadsága. Az egyenlőség, mint jogbéli egyenlőség és a boldogulás esélyeinek egyenlősége. A testvériség, mint a nem tökéletes emberek nembéli összetartozása, kölcsönös függése illetve nélkülözhetetlen szolidaritása a boldogság és boldogtalanság közti végtelen táncukban.)
Ahhoz azonban, hogy ezek praktikusan megvalósulhassanak, szükséges még két feltétel megvalósulása:
C. A közös szellemi munkát végző egyének (alulról épülő) társulásának – legalább részleges – társult tulajdona.
D. Annak megélése, hogy az egyéni törekvések társadalmilag érvényesek (mások is igénylik azt, amit én és amiket én alkotok, az másoknak is szükséglete – tehát szükségünk van egymásra).
Amiket tehát a fentiek szerint egyénként csinálok, így úgy marad a sajátom, hogy egyben közösségi is.
II. kifejtési szint:
A fentebb leírtak egy emberközpontú gazdaságról szólnak. Úgy tűnhet a számotokra, hogy ez valami gyökeresen új, pedig nem az. Erre ugyanis a gazdaságban sok száz év óta vannak figyelemre méltó elgondolások és törekvések, mind a mai napig.
Koherens, bár igencsak idealista „gazdaságtan” alakult ki ógörög, arisztotelészi alapokon a katolikus keresztény egyház kereteiben, már a humanista és racionális reneszánsz Közép- és Észak-Olaszországban. Szent Tamás már a XIII. században kifejtette egy, később hárompólusúként megfogalmazott gazdaságtan alapjait. Eszerint a gazdaság „csak” szolgálója az emberi tökéletesedésnek, bár a jó működéséhez tiszteletben kell tartani a jó működése szabályait.
A piac és az állam mellett ebben a felfogásban az isteni (jézusi) törvények köre a harmadik szereplő.
A XVIII. században élő Antonio Genovesi „Értekezések a kereskedelemről, avagy a polgári gazdaságról” című könyvét nem véletlenül adtak ki ismét magyarul is.
Ennek kapcsán – az emberközpontú gazdaságról – igen érdekes Phd-disszetációt írt Baritz Sarolta Laura domonkos rendi nővér, közgazdász. Ennek a címe is beszédes: „Háromdimenziós gazdaság – lehet-e gazdálkodni erényetikai paradigmában?”
Ma ezt is a neoliberális – ún. ortodox – közgazdaságtan egy unortodox ellenpontjának tekintik.
Méginkább annak tekintik mind többen azokat az elgondolásokat, amelyek szintén „háromdimenziósak”, de a harmadik pólus „egy morális, kulturális értékrend, valamely ügy iránti elkötelezett szeretet”.
Jelen korban alakulnak ki újabb elméletek ezen a téren.
Jánossy Dániel új könyvében például – „Nem ortodox piacgazdaság”– ez a harmadik pólus a piaci és állami pólusnak egy olyan kiegészítése, amely ezeket „nonprofit-nonbudget civil koordinációval” egészíti ki. (Budget alatt a „büdzsét”, tehát most a szárazan racionális költségvetési szemléletet értsétek.)
III. kifejtési szint:
Valamiről még beszélnünk érdemes itt.
Az ember mindig küzdött félelmekkel és vágyakkal, amelyek valahol a biztonságérzete körül feszültek. Ezek leküzdésére tanult meg használni egy sor „erőforrást”.
Használt sokféle tudást, élt meg nemes emberi érzéseket, amelyek mindenféle tevékenységekben vagy ezeken keresztül valósultak meg. Ezeket ebben az értelemben nevezzük pszichikus erőforrásoknak.
Ezek mellett azonban van egy olyan pszichikus erőforás is, amiről nem szoktunk beszélni.
Ez az „erőforrás” végső soron az egyéni lét végességének feloldására ad „választ”.
Ezt a végességet azonban sokféleképpen élik meg a nagyon különböző emberi egyének.
Ennek megfelelően sokféle HIT létezik.
A HIT-ek sokfélesége azonban látszólagos.
Közös tartalmuk ugyanis az, hogy értelmet adnak a napi erőfeszítéseknek. Ezt abban a bizonyítékok nélküli megggyőződésben teszik, hogy a végtelen világban van egyféle REND. Ebbe a RENDBE pedig a véges egyéni lét megannyi tevékenysége, szándéka, akarata, öröme és szenvedése beleillik, ebben értelmet nyer.
Ez a REND végső soron, valamiképpen öröklét, amibe beilleszkedni maga is öröklét. (Akik Istenben hisznek, ne tekintsék ezt egy profán megközelítésnek, mert nem az, de ez a kifejtés nem is az Isten-hitről szól.) Bármilyen hit megélésről van szó, annak teljes megéléshez vagy erős emberre van szükség, vagy kétségbesett illetve sodródó emberre.
Vannak az előzőektől egy kicsit elütő, ún. „praktikus hitek”. Ezek egész arzenáljával él az éretlen, nyersen individualista emberek („egók”) sokasága napról-napra, sokszor úgy, hogy erről nem is tud.
Most ezek közül számunkra a „világgazdasághoz”, általában a gazdasághoz fűződő hitek a legérdekesebbek.
A gazdaság is felfoghatatlanul végtelen az egyes ember számára, mind az adott valóságában, mind pedig időben. Önmaga lokalitásának, végességének és ennek a gazdasági végtelenségnek a feloldására szolgálnak a gazdasági hitei. Az emberek sokaságának ugyanis szüksége van arra a tudatra, hogy ebben a gazdaságban REND van és hogy ebben a hitben élve elfogadja azt, amit ez a REND neki közvetít, sugall.
A hit funkciójának itt is van egy általános és egy konkrét összetevője.
Az általános az, hogy az egyéni cselekvést motíváló összeköttetést teremt a véges egyén „ambíciói” és a „végtelen” között. A konkrét az, hogy itt a „végtelen”, a felfoghatatlan gazdaság. Vagyis a hit ebben az esetben motíváló összeköttetést teremt az egyén és a gazdaság éppen aktuális lehetőségei között.
Ez a hit azonban módfelett gyakran, vakhit.
Ezt mindenek előtt az ismét erősen növekvő lakossági hitelek mutatják, szerte a világban.
Persze nem általában a hitelekről van szó. Azokról a hosszú távú hitelekről van szó, amelyek visszafizetése már a felvételük időpontjában is a felfoghatatlan végtelenben várható, miközben a mai gazdaság és gazdálkodás is átláthatatlanul bizonytalan.
Ezek a tömegek hisznek abban, hogy a (világ-)gazdaságban REND van, etc. etc. Mivel azonban vannak elbizonytalanító ismereteik, akarják is ezt a RENDET és zsigerből elleneznek mindent, ami ezt megkérdőjelezi.