Párt-ideológiák és társadalmi tudatformák II.
(Tipikusan magyar tudatformák)
Az általános társadalmi tudatformák mellett az egyes népeknek, nemzeteknek illetve lokálisabb kultúrájú, nyelvű társadalmaknak létezhetnek és léteznek is egyedi, csak rájuk jellemző tudatformái is. Ezek azonban nem függetlenek az általános tudatformák tartalmaitól. Egyrészt azonban nem okvetlenül érintik valamennyi tudatformát, másrészt gyakran inkább egyféle zárványai azoknak.
Természetesen léteznek jellegzetesen magyar (és magyaros) tudatformák is, ahogy ezeket - talán nem is teljes körűen - a dolgozatom I. részében fel is soroltam.
Miért nem csak „magyar”, hanem egyben „magyaros” is?
Nem szeretnék a következőkben foglaltaknak elébe vágni, de erre a kérdésre kívánkozik egy, a kifejtéseket megelőző, rövid értelmező válasz.
Ennek a válasznak a lényege az, hogy a magyar nép / nemzet hosszú - sok száz éves - történelmi idő óta olyan megosztottságban él, amiben az egymással kibékíthetetlen ellentétben lévő résztársadalmainak alig lelhető fel egy közös identitás-minimuma, a közös nyelven kívül.
Nem túlzás kijelenteni azt, hogy a kifejezetten magyar tudatforma alapvető jellegzetessége az, hogy egymással antagonisztikus ellentétben lévő részekből tartalmaiból áll, amelyek egymást feltételezik.
Nézzük az egyes tudatformákat, amelyeket ez esetben sem töltök meg tartalmakkal, már amennyire az lehetséges egyáltalán.
5.1 Magyar kereszténység
Van-e a kereszténység / keresztyenség megélésének kifejezetten magyar változata? Van.
Másként lettünk keresztények (eleinte tűzzel-vassal) és időben sokkal később, mint más népek - úgy nagyjából egészében a XIII. század végére. A török korban sem volt nálunk igazán megtartó erő - mint más népeknél, más alávetett korokban. A keresztények és a keresztyének - nem úgy, mint máshol - nem fordultak karddal egymással szembe egy pillanatra sem. Jellemző volt a vallásbéke - lásd az 1568 évi Tordai Országgyűlés vallásbékéről szóló törvényét. A mi történelmi kereszténységünket nem kísérte erős népi „keresztény antiszemitizmus”. (Az antiszemitizmus egészen más okból „szabadult el” a népünkben.)
Nagyon érdekes megnézni a vallásgyakorlás rendszerváltások utáni Közép- és Kelet-európai adatait (bár Lengyelországra ez nem jellemző, mert ott mindig erőteljes volt és maradt a keresztény vallásosság). Magyarországon - sőt még Erdélyben is, pedig ott előtte száz évig megtartó erő volt - sokkal kisebbek a számok, mint mondjuk Románia román népességében vagy akár Oroszországban, ahol pedig három nemzedéknyi „bolsevik” diktatúra volt.
Az is jellemző, hogy csak hazánkban tematizálhatta két párt a kereszténységet, mint a sajátját.
Magyar keresztény és keresztyén szerintük, csak a társadalmi-politika szakadék egyik - a jobb - oldalán létezhet.
Kimondható-e az, hogy a magyar társadalmat és kultúrát soha nem hatotta át úgy a kereszténység, mint a nagyrégiónk sok társadalmát? Kimondható-e az, hogy ezért hatalmi politikai szempontból érdemi társadalmi ellenállások nélkül volt „használható”?
Hogyan gondolják el a pártok a magyar kereszténységhez, keresztyénséghez való viszonyukat a jövőben?
5.2 Magyar nemzet
Sok helyen és több aspektusból foglalkoztam már ezzel a tudatformával és mindenkinek figyelmébe ajánlom - megtettem már ebben a dolgozatban is - Farkas Máron Attila írását „Miért nincs magyar nacionalizmus?” címmel.
Ő sem foglalkozik azonban a Szent Korona (magyar) nemesi nemzetével, holott az nem csak egy alkotmánnyal (?) volt megalapozott, hanem Werbőczy komplett, joginak szánt művet, egyben ideológiát is írt hozzá.
Az úri és nem úri más népekhez képest sokkal mélyebb ellentéte - sok változatban - azóta is hat.
Mindenesetre a magyar nemzet-felfogás - vagyis a magyar nemzeti identitás - (legalább) két, kibékíthetetlen formában és tartalommal létezik, amelyek kölcsönösen feltételezik is egymás létét.
Történelmi idők óta kivételes volt az, az állapot, amikor valamilyen népi-nemzeti ügyben - legalább minimális és időleges - egyetértés jött létre.
A nemzet tematizálása, kisajátítása hasonló módon megy végbe, mint az, a kereszténység esetében történik. A társadalmi szakadék másik, nép- és nemzetellenesnek nyilvánított oldalán - ahol egy teljes pártpolitikai spektrum található meg - ebben az ügyben komoly zavarok vannak.
Ezeket a zavarokat tisztázni kellene az érintett pártoknak.
5.3 Népi - urbánus szembenállás
Itt Fricz Tamás „Népi-urbánus vita - még mindig?” című írását ajánlom a figyelmetekbe. Vannak hiányérzeteim ezzel kapcsolatban és úgy gondolom, hogy más dolgok is súllyal szerepelnek benne - de ezzel együtt is kiváló dolgozat. (Való igaz, hogy minden, mindennel összefügg. Tehát ez a téma is összefügg - többek között - mind a nemzet, mind a parasztság, mind a zsidóság kérdéseivel. Ezek disztingválása nélkül - mint más és más tudatformák tartalmának tisztázása nélkül - nem lehet ezek ügyében tisztán látni az én véleményem szerint.)
Írtam előbb, hogy a magyar nemzet-felfogás - vagyis a magyar nemzeti identitás - két, kibékíthetetlen formában és tartalommal létezik, amelyek kölcsönösen feltételezik egymás létét. Ezen szembenállás egy reinkarnációjaként bontakozott ki a népi - urbánus szembenállás a ’20-as ’30-as években, mint egy kifejezetten magyar - és magyaros - jelenség.
A kulturális szférában megjelenő és kiéleződő szembenállás vitáinak tárgya - ahogy minden megelőző és ezt követő reinkarnációjában is - az, hogy hogyan feleljen meg a haza az elmaradottságból adódó kihívásoknak, milyen felzárkózási, modernizációs fejlődési pályát kövessen?
Ez a szembenállás azonban valamiben akkor - és eleinte - egyedi volt. Tudniillik a szembenálló nézeteknek volt valódi társadalmi háttere és nem volt világos frontvonala.
Elmondható az, hogy alapvetően az ún. népi írók képviseltek népi érdekeket a kozmopolita polgári érdekekkel szemben. Ebben a keretben jelentek meg a „népi” jelző mellett a paraszti, a vidéki tartalmak - és az ide valamilyen módon csatlakozó értelmiségiek, nemesi értelmiségiek kapcsán erősödött fel a kifejezetten nemzeti elkötelezettség.
Az urbánusok a nemzeti tartalmak megőrzésének hangsúlyozása ellenében a nyugati típusú polgárosodást szorgalmazták. A szembenállás középpontjába mindinkább a nemzet kérdése került - amiben lehetetlen volt megegyezniük (ahogy az előző és ezt követő reinkarnációk esetében is).
A kilátástalan vita idővel „úri huncutsággá” vált és felerősödött a népnek, a parasztságnak az urakkal szembeni - osztálytartalmú szembenállása. Az „urak” fogalma azonban már magába foglalta nem csak a nemességet, de a polgárságot és általában a városiakat is. Ez az ellenállás azonban egyúttal erősítette a paraszti elmaradottságot illetve a keresztény konzervativizmust.
Kimondható az, hogy most ebben a változatban reinkarnálódik a népi (nemzeti) - urbánus szembenállás? Amennyiben igen, akkor lehet-e ez egy, a társadalomtól elkülönült „politikai osztálynak” a létüket meghatározó és stabilizáló szembenállása? Olyan szembenállás, amit az elmúlt két évtizedben sikeresen kiterjesztettek a magyar társadalomra, sőt a határokon túli társadalom-részekre is?
Hordozzák-e ezt a romboló erőt az ellenzéki pártok egymás között is?! Megoldás-e az, ha valamelyik párt - úgymond nem foglalkozik ezzel, mint ideológiai kérdéssel?
Lehet-e az a megoldás, hogy nyugvópontra hozzák ezt és a közös tartalmi minimumok tisztázásával felülemelkednek ezen a szembenálláson?
5.4 Parasztkérdés (földkérdés)
Az előbb jobbágy, majd paraszt társadalom kialakulása nagyon másként zajlott le, mint az a nyugati illetve a szláv társadalmakban történt. Ennek keretében sok évszázados, kíméletlen nemesi harc folyt a nagy számú szabadok jobbágysorba süllyesztéséért. A Dózsa-féle parasztháború következményei pedig nem csak a törököknek nyitott utat, de - alkotmányosan - kettétörte a magyar társadalmat is nemesekre és nemtelenekre (nem magyarokra). Ekkor nyílt meg az a magyar társadalmi szakadék, amelynek legutóbbi - természetesen módosult, de egyértelmű - reinkarnációja határozza meg a mai magyar társadalmat és politikát is.
A Kiegyezés korának félfeudális - és ennek meg is maradó - világa egy igen elmaradott, tudatlan és jelentős számú szervezetlen parasztság valamiféle „felemelésével” küzdött. Ez a parasztság a helyzetéből adódóan és nem tudatosan volt keresztény és főleg (politikai értelemben) konzervatív. Ezen nem változtattak a társadalomban kialakult példátlan számú földnélküli és földéhséggel hajtott agrárproletárság ösztönös mozgalmai sem.
A származása, lakóhelye és kultúrája szerint erősen tagolt parasztság sajátjaként alakult ki azonban hazánkban egy valóban autonóm, egyben közösségi népművészet úgy, ahogy sehol másutt a világban.
Ebben partnere volt a kifejlődő - bár enklavitikusnak megmaradó - kapitalizmus a maga eszközeivel, anyagaival és piacaival. Partnere volt azonban a világszínvonalú magyar értelmiség is, akik közül ugyanúgy származott Kodály, Bartók, mint Kálmán Imre és még sokan mások.
’58 után, a Kádár-rendszer példátlanul sikeresen birkózott meg a (vidéki) magyar parasztság „felemelésének” feladatával. A kialakított Állami Gazdaság és TSZ rendszer pedig megoldotta a földéhség problémáját is. Különösen a háztáji rendszer kialakításával valósult ez meg illetve azzal, hogy a paraszti identitásának lényeges elemeit őrző városi lakosság is tömegesen jutott „kiskertekhez”, fóliázási lehetőséghez.
A ’90-t és egy hihetetlenül romboló „földosztást” követően a rendszerváltás nagy vesztese lett az egymástól elválaszthatatlan vidék és parasztság (!), azokkal a (vidéki) városi népességekkel együtt, amelyek őrizték és őrzik a paraszti identitásuk elemeit. Mindezt egységesnek mondható keretbe azonban ma már inkább foglalja a „vidékiség” (negatív tartalmú) fogalma, mint a hátrányos helyzet identitás-formáló tartalma.
Különös hangsúlyt ad ennek a kialakult és tovább gyarapodó nagybirtok rendszer.
Ez a „vidék” a fentiek miatt és az újjáéledő öncélú nemzeti - urbánus vita, mint „úri huncutság” miatt, cserben hagyva (elárulva) érezte és érzi is magát - mindenek előtt - az urbánus „budapestiektől”, a (baloldali) liberálisoktól. Ez újratermelte és termeli a vidéki (nemzeti) konzervativizmust és - bár inkább kvázi módon - a keresztény identitást.
Mi a parasztságnak és a „vidék”-nek a pártok mondandója külön-külön és együtt?
5.5 Zsidókérdés
Magyarországon soha, még a Holokauszt idején sem volt népi zsidó-pogrom, ami kevés olyan európai népről mondható el, amelynek jelentősnek mondható zsidó népessége volt.
Ugyanakkor a Kiegyezést követően a lakosság zsidó népességének aránya elérte a 6-8 %-ot. Legnagyobb számban Szabolcs-Szatmárban éltek, gazdálkodóként, kiskereskedőként illetve (főleg Budapesten) városi polgárként, mint - a németek, svábok mellett - meghatározó alkotói a világszínvonalú magyar nagyiparnak, a tudományos és kulturális életnek.
A „Holokauszt” tekintetében hivatalos, nyilvános viták nincsenek, legfeljebb Horthy ebben betöltött szerepéről. Abban a tekintetben sincs érdemi vita, hogy van-e és ha van, akkor mekkora felelőssége a történtekben a magyar népnek?
Ugyanakkor, mindennek hátterében, újjászületőben van egy sajátos, zsidók nélküli antiszemitizmus. Az antiszemiták tudják, hogy az antiszemitizmus a kulturált világban nem szobatiszta dolog. Ugyanakkor úgy tudják, nem tetszik nekik, veszélyesnek tartják azt, hogy a gazdasági, politikai, kulturális, tudományos életben és a médiában „még mindig” túl sok a zsidó - még akkor is, ha nem zsidó vallásúak és identitásúak. Etnikailag „idegenek”.
Bizonyos pártok szőrmentén ugyan, de veszélyes „játékot” űznek ezzel.
Tehát az ehhez való viszonyt is rendezni kell, a népi felelősség tisztázásával, a vállalandó felelősség vállalásával.
5.6 „Trianon”
Ebben a magyar és magyaros tudatformában nem tudom megkerülni a regnáló hatalom és az egyik ellenzéki párt kritikáját - és ezért az elnézéseteket kérem.
Ezért is fontosnak gondolom azt, hogy a pártok rendezzék az ezen tudatforma aktuális tartalmához való viszonyukat.
*
Vitathatatlan - és nem is vitatja senki - azt, hogy „Trianonban” rendkívül igazságtalan, úgynevezett imperialista béke született - egyébként értelemszerűen diktátum a vesztesek számára. Az igazságtalanság lényegi a tartalma az, hogy a győztes hatalmak - pártolva a Kis-antant alakuló országainak területi igényeit - a saját maguk által hangoztatott legfontosabb alapelvnek sem tettek eleget. Többségében - sőt esetenként szinte teljes egészében - magyarok lakta területeket csatoltak el a történelmi Magyarországtól.
A száz éves évforduló kapcsán elképesztő mennyiségben jelennek meg mindenféle írások a társadalmi -politikai „szakadék” mindkét oldalának képviselőitől. A kevés, de kiváló történeti / történelmi elemzés visszhangtalan maradt és marad.
A viták gyújtópontja ebben az esetben is az a kérdés, hogy mi ehhez a nemzeti tragédiához a nemzeti és nemzetietlen (hazaáruló) viszony. A koronát erre eddig a rendkívül szerencsétlen 2004 évi népszavazás tette fel, amit - eleve manipulálva - a FIDESZ-KDNP erőszakolt ki és amelynek ügyében az MSZP - annak „gyurcsányista” szárnya - teljességgel elfogadhatatlan álláspontot foglalt el (amit csak súlyosbított az egyenesen érzéketlen, ostoba indoklás).
A kialakított / kialakult helyzetben a magyarok tömegei bedőltek annak, hogy a szavazás lényegében arról szól, hogy a határon kívüli magyarokat az „otthoni” magyarság elfogadja-e úgy magyarnak, ahogy magát. Ennek ellenére, az így beállított helyzetben, még az RMDSZ sem tiltakozott ez ellen a népszavazás ellen, elzárkózva attól.
Az „Orbáni nemzeti egység” születése így az összmagyarság egy példátlan megvezetésével vette kezdetét. Ez megbocsájthatatlan!
*
Nem fogok valamiféle esszét írni magam is annak ürügyével, hogy ennek a magyar tudatformának a kereteit tisztázom. Néhány lényeges olyan körülményekre hívom fel a figyelmet, ami kevés figyelmet váltott ki eddig.
1. Az elmaradottságból eredő, a magyarság széles köreit meghatározó frusztráció minden nemzeti probléma nélkül is felvetette egy megújuló nemzeti identitás szükségességét - főleg a Kiegyezés után. Ennek külön hangsúlyt adott az, hogy Magyarország nem volt független (világháború után sem), ugyanakkor a határai között élő nemzetiségek gyorsan öntudatosodtak és önrendelkezést akartak.
2. Kevéssé foglalkoztak a történetírók azzal a ténnyel, hogy Magyarország független, erős európai hatalom volt Mátyás korának végéig, méghozzá idegen népek tengerében, mint sajátosan idegen nyelvű és kultúrájú nép országa.
Ilyen nagyhatalomból lett hosszú évszázadokra alávetett, egyre elmaradottabb országgá.
Értelemszerű az, hogy a nemzeti függetlenség a modernizáció alapvető kérdése lett és részeként az, hogy a nemzeti értékek megőrzése mennyiben fontos az elgondolt modernizációban, ahhoz, hogy maga a magyarság megmaradjon.
3. Folyamatosan elsikkad a fentiekhez kapcsolódóan az, hogy a nemzet még az első világháborút megelőzően is alapvetően a Werbőczy-féle nemesi nemzet volt - és ilyen módon a valódi (kapitalista) modernizáció megkérdőjelezője. A modernizáció elkötelezett hívei ezért rendre nem általában a nemzet, hanem a nemesi nemzet ellenfelei voltak. Nem létezett azonban még másféle magyar nemzet.
A születőben lévő vidéki, paraszti nemzet viszont - a sokféle elmaradottsága és állandó fenyegetettsége miatt - értelemszerűen nem volt modernizáció párti, vagyis sajátosan (keresztény) konzervatív volt.
A félfeudális viszonyok között, tömegesen nehezen boldoguló, sőt nyomorban élő parasztság valójában szükségképpen volt reakciós és ezért idegenellenes és ennek mentén manipulálható.
4. Vae victis - Jaj a legyőzötteknek! A háborús vereség azonban külföldön következett be.
A katonák tömeges hazatérése, a Monarchia felbomlása és - több száz év után - a teljességgel váratlan függetlenség sodorta káoszba, cselekvőképtelenségbe az országot, miközben várható volt egy rendkívül tragikus béke-diktátum.
5. A megformálatlan - mindenképpen valami és valahogy új - magyar nemzet alkotói nem ismerték fel a Tanácsköztársaság égisze alatt - monarchista tisztek aktív vagy passzív vezetésével - kibontakozó háború honvédő tartalmát (Erdélyben a vezénylő tisztikar sem).
6. A területi viták a formálódó Kis-antant tárgyalásokon már 1916 évben eldőltek és lényegében ezek a határok lettek kialakítva a béke-diktátumban.
5.7 „56”
Összességében zűrzavaros a politikai aktorok viszonya ennek a magyar tudatformának a tartalmához.
Kevésbé oka ennek az, hogy időben még közeli történetről szól, inkább oka ennek a hozzá kapcsolódó, lecsillapodni nem tudó érzelmek rendezetlen szövevénye.
Az kétségtelen, hogy a megmozduló nép mindenek előtt függetlenséget és (nagyobb) szabadságot akart - és ebben szűk köröktől eltekintve nincs is vita.
Véleményem szerint két további kérdésben kell a pártoknak megkerülhetetlenül dűlőre jutniuk.
1. Az egyik az, hogy a magyarok megmozduló tömegei mit akartak és mit az, amit kifejezetten nem akartak. A formálódó kettős hatalom két aktora - Nagy Imre kormánya és a munkástanácsok alakuló együttműködése - mellett, talán külön is fontos, hogy mit akart és mit nem akart a vidék paraszt és paraszt-identitású társadalma.
2. A másik az, hogy volt-e legalábbis minimális esélye a „szovjet-tömbből” való kiszakadásnak? És, ha ennek semmi esélye sem volt, akkor mi volt / lett volna a legkevésbé tragikus kiút a kialakult helyzetből?
5.8 Magyar élsport
E tudatforma előtt kívánkozik egy megjegyzés.
Nem is olyan régen még létezett a - különösen a magyarság számához képest - nagy számú világhírű magyar tudósok magyar tudatformája. Ez lényegében megszűnt. Fontos válaszolni arra, hogy miért?
*
Joggal vagyunk büszkék a magyar élsport XX. és XXI. századi, világszinten is kiemelkedő teljesítményeire. Nemzeti büszkeségünk egy meghatározó eleme ez, a jelenlegi határoktól is független nemzeti szinten.
Az erősen központosított (a szocialista vagyis államkapitalista) egyenlőségelvű államok, amilyen hazánk is volt, nagy erőfeszítéseket tettek, hogy legalább ezen a területen bizonyítsák azt, hogy képesek kiemelkedő teljesítményre. Különösen így volt ez az olimpiai szereplés ügyében, aminek hazánkban egyébként is voltak jelentős hagyományai.
Fontos kérdés annak megválaszolása, hogy a mindenkori hatalom miért tekintette és tekinti presztízskérdésnek különösen az olimpikonok szereplését?
Miért lett ez a legátfogóbb - nem csak hazai - nemzeti és legitimációs ügyek egyike?
Ez különösen súlyos kérdés annak a tükrében, hogy erőn felül zajlik ennek kiterjesztése egyrészt a stadionépítés Kárpát-medencei kiterjesztésével, másrészt világversenyek sorozata megrendezésének vállalásával. (Feltételezhetően ezek azt az űrt is be kívánják tölteni, amit az élsportunk sikerességének várható csökkenése fog jelenteni, mert a sport egyre inkább sikeres üzlet és az élsport fejlődését meghatározza a gazdasági háttér ereje.)
Az ezekből fakadó hosszú távú kötelezettség vállalások miatt rendeznie kellene a pártoknak az ezen magyar tudatforma tartalmához való viszonyukat is.