Hogyan lehet gondolkodnunk a hitekről, vallásokról, egyházakról?

Kategória: Levelek XI Megjelent: 2019. november 02. szombat

Lépésekre bontva:

1. Szükségünk van lelkierőre.

2. Lelki erőforrások (pl.):
- „a hit, a remény és a szeretet”
- „szeretet, szerelem, hit, humor és katarzis”
- ihlet, inspiráció, akarat, stb.

3. A lelki erőforrások közül egy a hit - racionális bizonyíték nélküli bizonyosság, hogy az életünknek van célja, értelme.

4. Sokszor a hit egy elvont szubsztanciára (önmaga által meghatározott lényegre) irányul.

5. A vallási hitekben ezt a szubsztanciát testesítik meg az istenek illetve az Isten.

6. A vallásos hitek lényege az, hogy ezeket az egyének lényegükként élik meg, megvallva ezt maguknak.

7. Az egyének egyrészt keresik a hasonló hitűeket. A hitvallók közösségei társadalmi csoportok. E társadalmi csoportok hitközössége a vallás.

8. E csoportoknak intézményesülniük kell, hogy „működni” tudjanak. Szükségük van a hitéletük egyházára - és csak egyházként tudnak beépülni a tágabb társadalom életébe.

9. A hitközösségeknek és az egyházaknak azonban ára van a személyes „imaviszony” megélése terén. A köztük lévő „résekbe” idegen elemek kerülhetnek be.

10. Az egyházak pl. társadalmi intézmények (is). Van két olyan társadalmi „szabályzó”, ami része az életüknek és ami szervesen ékelődik a fenti „résekbe”.
Az erkölcs és a kultúra (részeként a politikai kultúra).

11. Más azonban, amikor az egyházak az erkölcs és a kultúra köznapi változatai felett felsőbb és általánosabb normatív felügyeletet látnak el (kívánnak ellátni) - a „rések” bővülésével az „Igaz hit” védelmében.

12. Amikor pedig egyes egyházak önmaguk, mint az örök egyház mellett törnek lándzsát, az nem az „igaz hit” védelmét jelenti a társadalmi-politikai térben.

13. Az egyházakat meghatározza a társadalmuk fejlettsége - ha keresztény vallásról, ha buddhizmusról, ha iszlámról is van szó.

14. A fentiek lehetővé teszik, hogy politikai törekvések jelenjenek meg vallási köntösökben.
Lehetővé teszik, hogy politikusok törekvései jelenjenek meg vallás-alapításban, egyházak alapításával illetve egyházak kereteiben.

*

Ál-kereszténység, ál-vallásosság:

I. Aki nem Jézus szerint él, az nem keresztény!

II. Isten/Jézus álarcát hordani, tőle idegen dolgokat képviselni, ördögi dolog.

III. Az egyéni hit, a hitközösségek és az egyházaik közötti „résekbe” ezeket kihasználó politikai erőknek teret engedni hitellenes.

IV. A vallás-államok a saját természetük szerint simulnak bele a manterizmusba.

V. Ahol szekularizáció van, ott a hatalmi cél - előbb - a vallásos hitben élő egyén „állam-polgárrá” gyúrása - aki nacionalista, „magyar”, középjövedelmű, keresztény és férfi.

VI. Ha ebben partner egy egyház, akkor ál-keresztény.

VII. Magánügy, ha valaki nem tud/nem akar demokrata lenni. Azonban Istene nevében, Rá hivatkozva tenni bármit, az nem ugyanaz! Ezt engedni istenkáromlás.

VIII. Istent valló keresztény embernek (tehát) muszáj demokratának lennie, Jézusi értelemben.


Tekintettel arra, hogy O.V. közbeszéd tárgyává tette a kereszténység védelmét és közöttünk is sokféleképpen lett téma a „kereszténységünk”, kaptam egy sor kérdést, amire az alábbiak szerint válaszolok:
I.
Aligha van személyesebb dolog Istenhez, a valláshoz és az egyházakhoz való viszonyunknál. Ennyi minden után és ilyen idősen azonban írhatok erről úgy - röviden - hogy ezt senki nem kezeli önnön megbántásaként. Annál inkább remélem ezt, mert sok milliárd ember volt és van, akik Istenbe (Istenekbe) vetett mély, egyben vallásos hitük nélkül képtelenek lettek volna illetve lennének ma is boldogságeséllyel létezni ebben a világban.
Valahol pedig minden emberi lény a rokonom, akiktől eszembe sem jutna ezt és minden hasonló hitbéli dolgot elvitatni. Az Ő hitük és örök túlvilági létük számomra nagyon is létező és mérvadó.
Személy szerint úgy gondolom és érzem, hogy a létezőben létezik abszolútum („a létezőt önmagában megtestesítő és azt létrehozó örök, tökéletes és változatlan szubjektum„) - amit az emberek Istennek neveznek. Ilyen tartalommal hiszek Isten létezésében, mint a mindenségben és mindenben megnyilvánulóban. Azt azonban nem hiszem, hogy bármi módon is foglalkozna azzal, amit mi, mint szabad akaratú emberek csinálunk. Így számomra nincs értelme annak a vitának sem, hogy Isten van-e vagy nincs, mert ez ténylegesen nem fontos. Egyedül vagyunk önmagunkkal - és együtt annyiban, amennyiben és ahogy ezt meg tudjuk valósítani.
Annál inkább hiszek mindabban, amit Jézus képvisel, mind a mai napig!
A „Szentírás” így fogalmaz: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Volt, aki szerint „Bűn a szent íratok szó szerinti értelmezése.” - és ezzel nagyon egyetértek - mégis, ez egy kulcsfontosságú mondat, amit érdemes értelmezni. (Azért is, mert az eleve elrendeltetés kálvini elvének is kulcsfontosságú mondata.)

*

Tudjátok azt, hogy más a külső és belső végtelenhez való viszonyom, mint az általában az megszokott. Ehhez kívánkozik egy másik dolog. Tiszteletben tartva mások nézeteit, én nem vágyom az öröklétre és nem is hiszem, hogy az nekem jó lenne. Úgy gondolom és érzem, hogy az öröklétem az utódaimban van.
Az sem kevésbé fontos, hogy nem hiszek az eredendő bűnünk kitalációjában. Azt sem hiszem, hogy bármilyen bűnös tettek, egyénként tehetnének bárkit bűnös emberré, elvonatkoztatva attól a társadalmi körtől, amibe beágyazódik. (A fenti idézet is „világ”-ról beszél és az üdvözülés egyetlen feltételeként hangsúlyozza a hitet Jézusban.)
Így gyökeresen más a viszonyom a hittételek sorához, mint azoké, akik valamilyen vallásos hitben oldódnak föl.

A Biblia „szent” voltát magam is vallom, de … Egyrészt vannak más szent „könyvek” is. Másrészt a Bibliát elsősorban az Evangéliumok azon részei teszik számomra szentté, amelyek a Jézus által képviselt elveket, gondolatokat, példabeszédeket tartalmazzák. (Hasonlóan tudok azonosulni pl. Pál számos leírt gondolatával.)
Maga az „Újszövetség” egyébként számos - sokszor profánnak ható - kérdést vet fel, többek között földrajzi és időrendbeli hibákat (amik közül nem egyet még gyerekként fedeztem fel.)
Ezek egyike-másika is összefüggésben lehet azzal, hogy a „történet” szereplői az akkori zsidó társadalomba, kultúrába, vallásba ágyazódott zsidó emberek voltak, a történelmileg és társadalmilag meghatározott kultúrális, kommunikációs és nyelvi kódokkal. Ezek ismerete nélkül ezeknek az írásoknak más tartalmak is tulajdoníthatóak, mint amit ezeknek a zsidók tulajdonítottak (tulajdonítanak). Gondoljunk csak „A jelenések könyvé”-re, amely egészen egyszerűen értelmezhetetlen enélkül. Számomra evidens az, hogy ezek nélkül az ismeretek nélkül - különösen, mert a keresztény Bibliának is szerves része az „Ószövetség” - nem lehet helyesen értelmezni az „Újszövetséget” sem.

II.
Egy más és fontos tudás az, ami az ún. apokrif evangéliumokban van illetve veszett el. Ezek sokkal inkább őrzik azt a folyamatosságot, amikkel a kereszténység szervesen kapcsolódik a sokféle előzményeihez. Ezek (egy emberibb Jézus-képpel) hűen tükrözik (és „árnyalják”) Jézus etikáját, de - összességükben - másként gondolják el Istent és a hozzá fűződő kapcsolatunkat.
Nyíltabban van bennük jelen például a következő őskeresztény nézet.
Isten a teremtés folyamatában először „kiárasztotta önnön női aspektusát”, önnön nőnemű megnyilatkozását - Szófiát. Ő is részese a teremtésnek (ahogy ez meg is jelenik Michelangelo Szixtusi kápolnában lévő freskójának „Ádám teremtése” jelenetében - egy koponyacsont keretében, együtt Istennel, aki Őt jobbjával átöleli). Az Őskáosz „nemzette” a vigyázatlan Szófiával, az anyagi világ „Urát” (Démiurgoszt, a „kézművest”).
Ő készítette az ősanyagból pl. a test bilincseit, hogy beléjük börtönözze az Istentől (a Fényből) származó „fénylelkeket” - így került a test börtönébe az emberi lélek.
A apokrif evangéliumokban tehát Isten nem egyenlő az (anyagi világot teremtő) Úrral. (A „kiválasztott” zsidó nép kiválasztója és velük a szerződés megkötője pedig az Úr volt, ahogy már az Édenkertben is Ő akadályozta meg azt, hogy Ádám és Éva megízleljék a tudás gyümölcsét.)
Számukra Krisztus abban az értelemben Isten - és Szófia világi reinkarnációjának, Máriának - fia, a Megváltó, hogy rádöbbenti az embereket arra, hogy lényegük az (isteni) lelkük, „fény a fényből”.
Az archaikus alternatív történeten túl, ez a megközelítés rokonszenves nekem.
(Nagyon szépen világítja meg az Isten és az Úr közötti különbséget Omár Khayyam, a Rubayát következő versében, ami az Úrról szól:
„Mocskos sárból gyúrt embert a kezed.
Még az Édenbe is Kígyót vetett.
Minden bűnért mi arcunkat szennyezi,
Bocsáss meg nekünk, ahogy mi Neked.”)

*

Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a Biblia - különösen annak újszövetségi része - alapvetően Pál apostol „olvasatában”, hatalmi-politikai utasítások eredményeként nyerte el a mai formáit, tartalmait, sok száz éven keresztül.
Erre is és sok minden másra is azt mondják sokan, hogy ezzel együtt is, és végül is a Biblia megszületésében „Isten keze munkált”. (Vagyis a benne található hibákban is?!)
Számomra „szent”, de - mint ezt írtam is - a Jézus által képviseltek miatt, és a benne lévő emberi hibák és szándékok ellenére.

*

Sokféle számolási mód van, de minimum két tucatnyi keresztény és keresztyén vallás illetve - jelentősebb - szekta létezik, mint egyház. Abban az értelemben ezt tolerálni tudom, ha ez konkrét vallási közösségeket jelent, de mint egyházak sokaságát, nem. Nem tudok és nem akarok köztük választani, még úgy sem, hogy nem egyet közülük eleve hamisnak ítélek. A maradék is sok, és a különbségeik túl evilágiak számomra.

*

Végül le kell még írnom még két dolgot.
Az egyik egyszerűbb és a vegalógia figyelmesebb ismerőinek nem lehet új. Számomra ugyanis nem elfogadható az, hogy az Istenben való hit bárki számára is az érdemi emberi kapcsolatainak egyféle pótléka legyen.
A másik dolog, csak áttételesen kapcsolódik a hit világához, mert kapcsolódhat a ténylegesen megélt mennyhez és pokolhoz.
Ezzel kapcsolatban most is figyelmetekbe ajánlom „Az egyenesen át” című filmet.

 

Van ugyanis egy nagyon fontos, egyben nagyon is gyakorlati érv amellett, hogy helyesen és jól éljük az életünket, ne halmozzunk fel rendezetlen dolgokat, adósságokat. Hogy minden napot úgy éljünk meg legalább egy kicsit, mint ha az utolsó lenne.
Ennek oka pedig az, hogy amikor eljön az ideje és elmegyünk, akkor az agyunk leépülési folyamatában az idő érzékelése az elsők között szűnik meg. Ez pedig azt is jelenti, hogy az a tartalom és érzés, ami akkor uralja a tudatunkat, általunk érzékelten örökkévaló lesz - hiába is lesz a jelenlévők számára akármilyen rövid idő.
Nagyon nem mindegy tehát az, hogy akkor mi uralja el az agyunkat! Erről is „beszél” a film ugyanúgy, mint a klinikai halálon túlról, de a biológiai haláltól innenről visszatért emberek sora.