Van-e teendőnk?
Komoly mondandómat - ahogy ezt tőlem megszokhattátok - nem a közelnapok történéseivel kezdem.
Talán 1986-ig, a Vekeri tavi KISZ KB KSZT táborig érdemes visszanyúlni az időben. Én legalábbis innen eredeztetem a KISZ-nek azt a korszakát, ami alatt gyors ütemben szűnt meg a KISZ az MSZMP politikai transzmissziós szervezete lenni. A középiskolák jelentős hányadában megszűnt a KISZ politikai jellege. Ezekben valójában egy, a KISZ égisze alatt működő diákönkormányzat alakult ki, a demokratikusságnak azon a szintjén, amit a politikai szocializáltság aktuális állapota - értsd ezt az egész magyar társadalomra - egyáltalán lehetővé tett.
Az iskola és a tantestület "megörökölt természetességgel" támogatta ezt a maga eszközeivel és késztetési rendszerével. Magától és a diákságtól is elvárta azt, hogy ez az intézmény működjön.
Sajátos módon a VE-GA - még mindig az "ellenzékiség" diszkrét bájával áldva és verve - ugyancsak természetes módon kapcsolódott be számos iskola diákéletébe, annak segítőjeként, hiszen élvezte a KISZ KB KSZTt támogatását és amit csinált azt nyílvánvalóan jól csinálta (munkát takarítva meg a pedagógusoknak és közreműködve különböző sikerek realizálásában).
Az 1988-tól gombamód szaporodó középiskolás KISZ utód-szervezetek illetve civil szervezetek hasonló módon, szervesen épültek be az iskolák életébe. Az évek folyamán megszületett és jelentőssé növekedett az ODU, a BÖX, a MAKK, a PÓKHáLÓ, az EDÖK, a VDSZ, a CISZ, (stb.). A '90-es évek közepén - ezen szervezetek fénykorában - ezeknek a kifejezetten középiskolás szervezeteknek az összlétszáma meghaladta a 30e főt, hatókörük pedig a 100e főt.
Annak eredményeként, hogy használták - és a kölcsönös előnyök nevében ki is használták - az iskolák és kollégiumok adottságait, belső folyamatait, tömegesen el tudták érni a tizenéveseket. Ezért, főleg a (non formális) képzések terén illetve a szabadabb kultúrális szervező tevékenységek területén, mintegy 5-6 évig nagyon sikeresek voltak.
A VE-GA óvatosabb volt a "felpörgéssel", mert fenntartásaink voltak azzal, hogy a szervezés alapmechanizmusa nem demokratikus volt és nem is valóságos igényeken alapult.
Voltak súlyos tapasztalataink arról is, hogy a középiskolák egy részének a rendszerváltás előtti időkben sem politikai-ideológiai okokból voltak averziói a VE-Gá-val, hanem egyszerűen csak a valóban autonómmá vált diákcsoportok tevékenységével voltak gondjaik.
Ugyanakkor számunkra az is világos volt, hogy a diákoknak nem volt igénye az amúgy is meglehetősen formális képzések sokaságára sem. Inkább a lázadás szele mozgatta őket, amihez a rendszerváltás után nagyon jól feldobta a labdát a "diákjogi boom" - amely teljesen eluralta a tizenéves szervezetek képzési rendszereit.
Arról, hogy milyenek az öntudatos, autonóm és nem könnnyen lesöpörhető 15-20 fős diákcsoportok, kevés középiskolának volt (és jóval késöbb lett lett) fogalma úgy, mint a szentesi középiskoláknak a VE-GA miatt. Így a közvetlen iskolavezetői figyelmeztetéseket is hamarabb kaptuk meg, mint a többi szervezet, a rendszerváltás után alig két évvel.
Már '91 év őszén behívott magához három iskola igazgatója, beszélgetésre - túl egyidőben ahhoz, hogy az véletlen lehetett volna. Különböző módon és stílusban, de a mondandójuk lényegében ugyanaz volt. Egyrészt az, hogy a VE-Gá-nak be kell szüntetnie minden iskolai tevékenységét, mert a törvény szerint ilyen szervezet - általában semmilyen szervezet - nem működhet az iskolában. Másrészt közölték azt hogy iskolai önkormányzatot sem kell tovább- "csinálniuk" és ezen a téren, csak akkor lehetnek az iskolának teendői, ha a diákok akarják és meg is csinálják a diákönkormányzatot.
Erre az időszakra illetve ezen beszélgetések eredményeként megértettünk még két dolgot.
Az egyik az, hogy az ifjúsági munka anyagi feltétel-rendszerei középtávon drasztikusan romlani fognak (azt nem gondoltuk, hogy ilyen mértékben és hogy perspektívikusan is). A másik, amit megértettünk az pedig az volt, hogy középtávon szó sincs az iskolák világának demokratizálódásáról.
Mindezek együttes hatásából pedig adódott az, hogy egyre inkább el leszünk szigetelve - mi és a hozzánk hasonló szervezetek - a diákok vagyis a tizenévesek tömegeitől.
A már említett szervezetek számos vonatkozásban és kérdésben együttműködtek és fel is hívtuk a figyelmüket arra, hogy stratégiát kell váltanunk. Nem értették meg azonban meg a helyzetet, sőt a sok helyen erősödő iskolai ellenállásra újabb és újabb diákjogi kampányokkal válaszoltak.
Egyedül a VE-GA váltott stratégiát.
Mi volt ennek a lényege?
Úgy láttuk, hogy mindenképpen "vissza kell térnünk az iskolákba", ha nem akarjuk a tizenévesek tömegeivel elveszteni a kapcsolatunkat. Márpedig nem akartuk, hiszen világos volt az, hogy az összes tevékenységeinket - a képzéseket, a túrázásokat, táborozásokat, kultúrális tevékenységeket, közéleti fejlesztő tevékenységeket, stb. - nem csinálhatjuk szélesebb léptékben úgy, ha kizáródunk az iskolákból.
Megoldva azt a problémát is, hogy hosszabb távon nyilvánvalónak látszott a diákönkormányzatok jelentős részének megszűnése, azt találtuk ki, hogy a csökkenő iskolai háttéret kiegészítendő, melléállunk az iskolai diákönkormányzatoknak. Ezért céloztuk meg azt, hogy a települési önkormányzatokat szövetségesként megnyerve, városi diákönkormányzatok létrejövetelét segítjük, az iskolai diákönkormányzatokra alapozva és azokat megtámogatva.
Az ifjúsági ügyek anyagi feltétel-rendszere továbbromlásának fékezésére pedig arról döntöttünk, hogy az előbbi stratégia részeként saját képzési és táboroztatási helyet alakítunk ki, önkéntesen segítő felnőtt és kortárssegítői háttérrel.
El is indultunk ezen az úton és megvalósítottuk ezt, a legteljesebb mértékben Szentesen.
A többi társ-szervezetünk az utólsó pillanatig megőrízte nemes idealizmusát és lényegében megszűntek működni.
Egy fecske azonban nem csinál nyarat.
Sokféleképpen próbálkoztunk a bázisunk kiterjesztésével. Egyrészt bevontuk a kollégiumokat, sőt az általános iskolákat is. Másrészt próbáltunk teret nyerni minél több településen és kapcsolatokat kerestünk, építettünk más ezügyben próbálkozókkal is. Lényegében azonban mégis csak egy társadalmi "szubkultúrális" sziget maradt az ún. Szentesi modell.
Az 1998 évi szociológiai vizsgálataink során kezdtük felismerni azt, hogy jelentős változások zajlanak az iskola-rendszerben és hogy mindenütt, ahol ennek a feltételei megvannak vagy létrehozhatók, teret nyer a versenyiskola-rendszer. Ennek jellemzője az, hogy ezek tanulói mind nagyobb arányban - és mindinkább szülői támogatással - semmi mást nem akarnak igazán, mint "sikeresnek" lenni - és hajlamosak ennek mindent alárendelni. Eközben a diákság mind nagyobb része megtanulta kijátszani az életét eluraló iskolát. Kialakult, terjeszkedik a diákság "iskola alatti, melletti" világa. Ez jobb és korlátlanabb védelmet nyújt minden másnál, hiszen alapvetően az iskolai tizenéves kapcsolat-rendszereiket viszik ki az iskolák falain kívül olyan terekbe, ahová az iskola keze sem ér el.
A hétköznapok praktikus és pörgő világában nincs már igazán szükség a diákönkormányzatokra, sem az iskoláknak , sem pedig a diákoknak, mert miközben terhet jelentenek, aközben nincs is semmiféle közvetlen hasznuk. A diákönkormányzatok mind több intézményben kiürülnek és napirendre került a megszűnésük, amit számos iskolában - de facto - támogatnak az igazgatók és a vezető tanárok is.
Ennek a hatásai mindinkább érződnek a tizenévesek elérhetőségében, konkrétan abban, hogy mind kevésbé elérhetőek és akkor is, csak az igazgatókon illetve a vezető tanárokon keresztül, ami egyre keményebb "szűrést" jelent.
Lehet az, hogy ez, csak nekünk probléma?
Nem lehet az, hogy mire megszületik az ifjúsági szakma, addigra - különösen demokratikus módokon - nem lesznek számunkra elérhetőek a tizenévesek (illetve egy idő után a huszonévesek sem)?
Az alapvető problémakör szerintem ugyanaz, mint amit 17 évvel ezelőtt felismertünk és amely elsődleges hatása az iskola-rendszeri demokratikus politikai szocializáció ellehetetlenülése - magyarul az iskola-rendszer növekvő anti-demokratizmusa. Mi a teendőnk?