Korom Pali, az ifjúság segítés és a VE-GA

Kategória: Levelek VII Megjelent: 2007. december 01. szombat

A perszonális ifjúság segítés az egyik téma, amelynek az ISZT-n belüli témagazdaságát - másokkal együtt - magamra vállaltam. Számomra az interperszonális segítői beszélgetéssel történő ifjúság segítői tevékenységet jelenti ez.
Mintegy vitaindítóként ismertetem Veletek a  magam verzióját erről a témáról, de legyek bármilyen rövid, aligha férek bele egyetlen "levélbe" és mielőtt az alábbiakat górcső alá veszitek, várjátok ki azt, hogy a végére érjek a felvezetésemnek.

Sajátos kisgyermekkori élmények miatt mind a mai napig több, mint óvatos vagyok - például - minden segítőszándékkal is. Emellett meglehetősen magányos természetű gyerek voltam - legidősebb gyerek a családban és a legidősebb unokatestvér egy nagyfamíliában - aki jól elvolt magában és a kortársai segítségét sem igényelte. Ugyanezekből adódóan persze szocializálódtam a mások segítésére, különösen, mint magas színvonalú katolikus nevelésben részesülő gyerek és kamasz. (Volt pszichológus ismerősöm, aki szerint a segítői tevékenységeim éppen azért problematikusak, mert "csak" segíteni tudok, de segítséget elfogadni nem.)

Voltak azonban az én gyerekkoromban is olyan felnőttek, akik játszi könnyedséggel lettek úrrá az én bizalmatlanságomon és zárkózottságomon. Mindhármójuknak voltak  ezen a területen (is) olyan közös jellemzői, amelyek nagyon hatottak rám.
Először is mindig valamilyen közösségi keretben váltak ebben-abban a segítőimmé/segítőinkké. Másodszor minden ilyen esetben ellényegtelenedett a közöttünk lévő életkori különbség, szinte beolvadtak közénk, gyerekek és kamaszok közé, méghozzá természetes módon.
Harmadszor pedig mindig éreztem, hogy ez rólam/rólunk szól, annyira, hogy nemegyszer tudtam azt is, hogy ha Ő most a maga felnőtt nevében beszélne,  nem is azt mondaná, amit mond.
És még egy fontos dolog: egyikük ápoló (a Nagymamám), másikuk lelkész, a harmadikuk pedig tanár volt - tehát mindhárman ún. segítői hívatásúak -  de ezekben a "segítői" helyzetekben egyértelműen "csak" a segítőim/a segítőink voltak és kifejezetten nem voltak ápoló (sőt Mama sem), lelkész és tanár.
A '60-as években állandóan "családoztunk", "bandáztunk" és én, mint legidősebb, általában viseltem azt a felelősséget, hogy vigyáznom kellett a kisebbekre. Természetesen szoktam bele ebbe, bár gyakran nem volt ez hálás dolog. Elég korán tudatosult az bennem, hogy sok gondot megtakaríthatok magamnak azzal, ha foglalkozom azoknak az aktuális nyűgjeivel, akik rám vannak bízva vagy akik ugyan nem voltak rám bízva, de akarva-nem akarva mégis bevállaltam őket.
Sosem tartoztam azonban azok közé, akik másokkal azt csinálják, amit magukkal szemben nem szeretnek. Visszahúzódó természetemnek amúgy sem felelt meg az, hogy belebeszéljek a dolgaikba - segítőként, tehát öntudatlanul is az engem segítők példáját követtem, hol jobban, hol rosszabbul.
Csakhogy mások annál inkább belebeszéltek a dolgaikba, ráadásul gyakran az én felelősségemre és a "büntit" is én kaptam.
Belebeszéltek egyrészt mindenféle felnőttek és belebeszéltek a gyerekek is egymás dolgaiba, méghozzá a saját érdekükben és többnyire fenyegetve, meg "hátulról előre", meg hasonlók.
A felnőttek manipuláló dumatípusaival manapság is van éppen elég gondom, de bizony az sem okozott sokkal kevesebb gondot, hogy hogyan lehet kiszűrni a gyerekdumák - gyakran pedig kifejezetten jó szándékú - károkat is okozó hatásait.
Az 1978-tól kialakuló VE-Gá-ban hosszú ideig csak az utóbbival kellett foglalkoznom. 1980-tól már azért is, mert a VE-GA erőteljes növekedése miatt pártolandóvá vált az, hogy felelősen segítsék egymást - beleértve ebbe azt a segítséget is, amit az jelent, hogy van kivel megbeszélni a gondjaikat, a teendőiket. Támogatnunk kellett ezt, mert mi ketten Anikóval, mint - akkor még - az egyedüli igazán felnőttek, egyszerűen nem győztük már.
Azt világosan tudtam, hogy a beszélgetéssel való segítés nem csak azért veszélyes, mert "a szó veszélyes fegyver és van aki fegyvertelen". Úgy gondoltam, hogy kell lennie viszonylag egyszerű szabályoknak, amik mentén a másokkal való beszélgetés hatékony segítség, de mégsem illetéktelen  beavatkozás a másik életébe.
Elkezdtem ilyesmit kutatni a pedagógiai irodalomban,  meg a KISZ vezető képzések anyagaiban is, de semmi olyat nem találtam bennük, amire ráismertem volna, hogy "na, ez az".
Sosem voltam azonban az az alkat, aki az ilyen helyzeten fennakad. Ha nincs megfelelő, de nélkülözhetetlenül szükség van rá, akkor úgy lehet a legegyszerűbben megúszni a dolgot, ha csinálsz egyet. Akkoriban az egész életem erről szólt a szakmában, meg az ifjúsági szerveződésekben is. Ami az utóbbiakat illeti, nem találtam például megfelelő vezetési szisztémákat sem, de elfogadható közösségfejlesztési elgondolásokat és módszertani megoldásokat sem. (Szeretném  azonban eloszlatni azt az esetleges tévhitet, hogy ez kizárólag az e tárgyakban való műveletlenségemből adódott volna. Az a lelkész ugyanis, akire fentebb céloztam, hosszú ideig az elsőszámú hitoktatók közé tartozott és sokmindenről voltak konkrét tudásaim a katolikus ifjúsági szervezetek működését illetően. Mint mérnöknek pedig, sokkal hamarabb voltak beható ismereteim a "nyugati" vezetési szisztémákról, mint a magyar társadalom elsöprő többségének.)
Mint praktikus műszaki, szisztematikusan láttam hozzá a fiatalok segítői beszélgetéssel való segítése lehetséges módszereinek és szabályainak tisztázásához. (Ekkoriban a kamaszok csoportjait hívták közhelyszerűen "kortárs csoportoknak" és ezért használtam '85-től a "kortársak segítése" kifejezést illetve a "kortárs segítő" kifejezést azokban az esetekben, ha arról volt szó, hogy ők segítik a beszélgetéseik útján egymást.)
Először is markánsan elkülönítettem a segítségre szoruló fiatalok három csoportját.
A betegségeik kezelésében segítségre szorulókat szakemberhez "utaltam".
A lelki szempontból kritikus helyzetbe sodródottakat - ha ez lehetséges volt - akkor szintén.
A kifejezetten segítői tevékenység lehetséges alanyainak azokat a fiatalokat tartottam, akik csak éppen az adott helyzetben és körülmények között és csak időlegesen nem tudtak segíteni magukon.
Ezt követően  -  a már sokéves tapasztalataim szerint - számbavettem azt, hogy mire is volt szüksége a segített fiataloknak. Nyolc ilyen segítő tartalmat találtam, amelyeket eleve két csoportba osztottam, mert négy közülük tartalmazott vezetői elemeket, a másik négy viszont csak valóban "szimmetrikus" segítői beszélgetésben működhetett.
Az első négy a következő volt:
-  Hiányzó információk, tények tudatása.
-  Nem ismert, de alkalmazható eljárások, módszerek ismertetése.
-  Szembesítés a segített valódi helyzetével, tudásaival, lehetőségeivel.
-  A lelkiismeret furdalás különböző változatainak következményei alól való "föloldozás".
A második négy a következő volt:
-  A felhalmozódott érzelmek és indulatok "kisülésének" segítése.
-  A segített saját értékei és erői felismerésének segítése.
-  Pozitív értékelés, megerősítés, támogatás.
-  A tévhitekből, hiedelmekből és félreértésekből származó (lelki) görcsök feloldódásának segítése.
A felnőttel segítő szándékú dolgaival egy egész sor komoly gondom tisztázódott, ahogy ezeketvégiggondoltam.
Az alapvető segítői követelménynek egyértelműen azt gondoltam, hogy a segítőnek semmiféle önös szándéka nem lehet a segített fiatallal való kapcsolatában, ameddig ez a segítői viszony fennáll. Azonban minden olyan hatást önösnek kellett tartanom, ami nem volt valamilyen módon már eleve része a segített fiatal személyiségének vagy ami a segítő monopóliuma volt és maradt. (A Kelemen László személyiség fogalmát használtam - Pedagógiai pszichológia, Tankönyvkiadó, 1981)
Ez nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy a segítői beszélgetésben a legpozitívabb lelkészi, orvosi, pszichológusi, tanári (stb.) manipulációknak sem lehetett helye. Ez azért is gondot jelentett, mert ezen hívatások - az ún. segítői hívatások - szakembereinek nagy része a mai napig evidensnek gondolja azt, hogy ők eleve a segítői beszélgetés tudorai is.
Ezen túl megoldandó probléma volt a következő. Hogyan hozassék létre a segítői beszélgetéshez szükséges nélkülözhetetlen szimmetria, kulcsfontosságú részeként azzal, hogy a felnőtt segítő ugyanúgy "otthonos idegen" legyen a kamaszok gondjainak és örömeinek világában, mint egy másik kamasz? Sokan gondolták és gondolják úgy, hogy ez nekik nem gond. Én nem tartoztam és nem is tartozom azok közé, akik - ki tudja hány évesen is -  úgy gondolják és érzik, hogy ők tudják azt, hogy hogyan érez és gondolkodik egy kamasz.
Visszagondolva a magam felnőtt segítőire, a következőkre jutottam a fentiek ügyében:
Felnőtt ember közvetlen - tehát két ember közötti - személyes segítői kapcsolatot nem vállalhat fel kamasz személlyel. Ezt sokan vitatják, de az azóta eltelt időszak bokros tapasztalatai, csak megerősítettek ebben a meggyőződésemben. Nem azt állítom, hogy nem lehetséges olyan felnőtt személy, aki mégis képes ilyen kapcsolatot teremteni - de ez kivételes - és azt főleg nem mondom, hogy a segítői hívatású személy ne építsen ki a konkrét hívatása szerinti kapcsolatot egy kamasszal, mint lelkész, orvos, pszichológus vagy pedagógus. Azt azonban nagyon is fontosnak tudom, hogy disztingválnia kell és nem szabad átlépnie ezen kompetenciái határait, amely kompetenciáknak nem magától értetődő része a segítői beszélgetés tudása.

Mit láttam megoldásnak a potenciális felnőtt segítők részére?
Azt, hogy ezt a tevékenységet olyan kortárs csoport, de még inkább olyan kortárs közösség keretében végezzék, amelyben lehetőleg legyen kultúrája egymás segítésének vagyis a kortársak segítésének. (Mostanság elhangzott megjegyzésekkel kapcsolatban el kell mondanom azt, hogy bár valahol természetesen tudtam azt, hogy vannak ferde hajlamú emberek, de a pedofília fogalmat, csak úgy tíz éve hallottam először és fogalmam se volt arról, hogy ennyi ilyen ember van - ez tehát az eszembe sem jutott akkoriban.)
Ami a kortársaikat segítőket és magát a tevékenységeiket - mindenek előtt természetesen a kortárssegítő segítői beszélgetést – illeti, a következőket tisztáztam magamban:
A legfontosabb az, hogy még a legjobban sikerült kamaszbeszélgetés is, csak akkor lehet kortárssegítő segítői beszélgetés, ha van "mögötte" felnőtt segítő.
Kortárs segítő nélkül, csak felnőtt segítői beszélgetéssel viszont nem segíthető egy egészséges kamasz személyiség. Szimmetrikus kapcsolatba ugyanis egy kamasz, csak kamaszokkal léphet, akik természetes módon "otthonosan idegenek" az ő világában, akik tőle ebben a szituációban abban különböznek, hogy éppen ott és akkor a probléma konkrétan nem az ő problémájuk.
A kortársak kapcsolat rendszereiben - különösen felnőtt segítő részvételével - a szó kevésbé veszélyes fegyver. Fontos azonban a személyes adottságok, szerepvállalási hajlandóságok helyes felmérése, az önismeret, az empátia és a beszélgetési képességek fejlesztése.
Csak érdekességként írom le azt, hogy a szerepvállalási hajlandóság szerint a következő fő típusokat különböztettük meg:
1. A"sztár", az "okoska".
2. Az "áldozat", a "nemecsek".
3. A"dumagép", a "lelki szemetesláda".
4. A"szóvivő", a "fogadatlan prókátor".
5. A"távolságtartó komoly".
Mindegyikük lehet jó segítő - ahogy mindegyikünk lehet - de kicsit másként.
Mindezt most könnyen írtam le, de a valóságban ennek tisztázódása évekig tartott. Írásbeli nyoma nem sok maradt, hiszen gyakorlatilag a magánügyemként éltem ezt.
Változás ebben 1985 végén és 1986 elején következett be. Ma már tudom, hogy nem egymástól függetlenül, de négy külön területen is igény fogalmazódott meg arra, hogy foglaljam írásba is a "nézeteimet". A helyi KISZ egy sor témában kiajánlott az iskoláknak és valóban meglepően nagy számú beszélgetést is vezettem ezekben, ahol a fentiek egy része is téma volt. Meghívást kaptam több megyei KISZ vezető képző táborba, ahol már komolyabb formában is témák voltak ezek. Meghívást kaptam a KISZ KB KSZT vezető képző táborába is. Mi több, ösztöndíjat kaptam az Országos Béketanácstól is, hogy írjam le a VE-GA történetét és "módszertanát". (Mindez azért volt meglepő, mert én ugyan egy pillanatig sem gondoltam magamra "ellenzékiként", de közben annak voltam nyilvánítva, ennek összes következményével együtt.)
Ezévben (1986-ban) írtam meg - a végül is kéziratban maradt - tárgyi munkámat  "A kortárssegítés elmélete és gyakorlata illetve a kortársaikat segítők képzése a VE-GA szerint" címmel. Az ebben leírtak lényegét írtam le a fentiekben, amiket egyébként ma is úgy látok mint, ahogy akkor.

II.

A régi vegások jelentős része a mindennapi életében valamilyen ifjúsági vezető volt. Többnyire KISZ vezető, de volt "dialógusos", békecsoport vezető, később szakkollégiumi vezető is.
Ezekben a minőségükben képezték is őket, meg képzők is voltak. A saját képzéseikben mind többet használták föl a VE-GA dolgait - ami '84-től már általánosnak volt mondható -  hiszen a VE-GA, mint nagyközösség nagyon sikeres volt egy olyan közegben, ami ezen a területen igencsak gondokkal küszködött (és küszködik ma is).
Csakhogy a mi köreinkben ilyenek, hogy képzések, egyszerűen nem voltak, ezért ezeknek leírt képzési anyagai sem voltak, sőt általában sem voltak ezek a dolgok publikálhatóan leírva (mert hogy ez az eszembe sem jutott).
Mindaz, ami képzésekként elkülöníthető lett volna, az beépült a programjainkba, a beszélgetéseinkbe.
Mindezt azért írom le, mert a vegások tudatában sem különült el például a kortársak segítése, annak elmélete, módszertana és gyakorlása. Mindez is szervesen épült be a szerveződésünk életébe. A "kifelé" való képzési igények hozták magukkal azt, hogy le is írjuk - méghozzá elkülönítve - azt, hogy egyes dolgainkat miként is csináljuk mi? Tulajdonképpen a "kifelé" kidolgozott képzéseink "tértek vissza" a VE-Gá-ba, ahogy az országos méretű lett és már képeznünk volt muszáj nekünk magunknak is. (Manapság már-már rendszeresen professzionális színvonalú képzéseink vannak, de ha helyben az egyes kortárssegítőinket megkérdezitek, hogy ők kortárssegítők-e, akkor a 90%-uk, csak nézne ki a fejéből - és ez szerintem az ő életkorukban így is van rendjén.)
Summa summarum, Anikón, rajtam és néhány felnőtté idősödött fiatalon túl, egészen '88-ig senki nem foglalkozott úgymond szakmai  igényességgel a kortárs segítéssel, általában a segítőséggel, a segítői beszélgetéssel.
Ebben az hozott radikális változást, hogy ekkor szereztünk tudomást arról, hogy vannak országok, ahol ennek régi "iskolái" és hagyományai vannak. A képviselőikkel való találkozások szülték meg egy szélesebb vegás körben az összehasonlítás, az összevetés, az eltanulás igényét illetve ezek feltételeként az artikuláció, az igényesebb írásbafoglalás igényét. (Megjegyzendő az a -  később elkomolyodó -  problémaforrás, hogy az angol és francia anyanyelvű szakértők és még inkább a tolmácsaik a mi fogalomrendszerünk szerint fordították le direktben mindazt, amit valójában kulturálisan is le kellett volna fordítani - ez sok féreértéstől megkímélt volna minket is és őket is, mind a mai napig.)
A tisztázási folyamatot meglehetősen hátráltatta egyrészt az, hogy a VE-Gá-t belesodorták a története legnagyobb válságába, majd pedig kitört a nagy rendszerváltás.
Jelentős fejlemény volt az, hogy a VE-GA '90-es II. (Debreceni) Nyári Egyetemén Ruzsa ágota bemutató képzést tartott John Heronnak, a Surrey Egyetem Human Potential Research Project-je keretében kidolgozott "Hat Kategóriájú Intervenciók Analízise interperszonális kézségfejlesztő tréning"-je megismertetésére.
Ez a bemutató képzés engem is fejbekólintott egy kicsit, aminek oka teljesen világos lesz, ha egymás mellé teszem az általunk kidolgozott,  használt segítői rendszer és a heroni összehasonlítható táblázatát.

Segítői beszélgetés a VE-GA szerint

 

Segítői beszélgetés Heron szerint

TARTALMA

CÉLJA

 

„FELAJáNLáS”

TARTALOM

HIáNYZÓ INFORMáCIÓK KÖZLÉSE

Önálló problémakezelés a szükséges informáltsággal

 

ELŐÍRÓ (preskriptív)

Tanácsol, viselkedés mintát javasol

ISMERETLEN KEZELÉSI MÓDOK ISMERTETÉSE

Önálló problémakezelés a kezelés lehetséges módozatainak ismeretében

 

TáJÉKOZTATÓ (informatív)

Új ismereteket, tudást ad

SZEMBESÍTÉS

Kéthurkos gondolkodás – kilépés az „ördögi kör”-ből

 

   
   

„FÖLOLDOZáS”

Megszabadítás a lelkiismereti gondok következményeitől

 

SZEMBESÍTŐ (konfrontatív)

Próbára tesz, megkérdőjelez,  tágítja a tudatosságot

ÉRZELMEK, INDULATOK KISÜLÉSE

Törjenek ki és vezetődjenek le a felhalmozódott feszültségek

 

KATHARTIKUS

Feloldja az érzelmi feszültségeket, blokkolásokat

SAJáT ERŐINEK FELFEDÉSE

Tudatosodjanak a meglévő saját „erők”

 

KATALITIKUS

Felszínre hozza a saját ismereteket, adottságokat, képességeket, fantáziát, kreativitást

POZITÍV ÉRTÉKELÉS, MEGERŐSÍTÉS, TáMOGATáS

Folytassa a megkezdett utat eltévedések nélkül

 

TáMOGATÓ

Megerősít, javítja az én-képet, az önállóságot

   

A LELKI GÖRCSÖK FELOLDáSA

Oldódjanak fel a tévhitekből, félreértésekből adódó „görcsök”

 

 

 
 

 

A hasonlóság szembeötlő, pedig hallani sem hallhattunk egymásról.
A feltűnő hasonlóság késztetést hozott arra, hogy próbáljuk meg a mi szisztémánkat a heroniból "fejleszteni" ( magam is eljátszottam ezzel a gondolattal) és az alaposabb végiggondolás érdekében államvizsgamunka feladatul adtuk ezt az egyik legjobb segítőnknek. Ennek során kiderült az, hogy minden lényegi azonosság és hasonlóság mellett is a heroni szisztéma egy sokkal fejlettebb társadalomnak megfelelő és ezért mások a kiindulási alapjai és a megfontolásai.
Ezekből adódik például az az első látásra  legszembetűnőbb különbség is, hogy nekünk sokkal nagyobb gondot kell fordítanunk a mindenféle (gyakran infantilis) lelki-érzelmi "görcsök" kezelésére. (A föloldozás "papias" feladata például rendre viták forrása manapság is. Míg azonban a vegások egy része szerint az ilyen feloldozás "anti-pedagógia", addig az angol és a francia segítők szerint nem  polgárokhoz illő és nem segítői feladat.)
Másik viszonyítási rendszerként ismerkedtünk meg - a '90-es években megkezdődő mentálhigiénés képzések anyagaiból - előbb Carl Rogers "counsueling" segítői beszélgetés módszerével, majd pedig Heije Faber és Ebel van der Scoot segítői beszélgetés elméletével és módszereivel. (Ezekről - belső használatra - a Keresztény Munkásifjú Mozgalom készíttetett el egy kiváló képzési anyagot 2001-ben, Karácsony Zsolt vezetésével és Bagdy Emőke részvételével.)
Mindezek ismét megerősítettek abban, hogy jó úton indultunk el és haladunk.
Megmaradtak azonban a következő gondok a külső partnereinkkel való - néha ingerültté is váló - vitáinkban.
Valamennyi fentebb felsorolt tudós értelemszerűen felnőtt tevékenységnek fogta fel a segítői beszélgetést. Annál inkább így van ez, mert valamennyien az ún. segítői foglalkozásúakat kívánták képezni ezen a területen (mintha a segítői beszélgetés eleve csak az ún. segítői foglalkozásúak kompetenciája lehetne).
Én úgy gondolom, hogy itt egy nagyon érdekes és fontos disztingválási problémával állunk szemben. Olyan problémával, amelyen az én segítői hívatású vitapartnereim rendre túl könnyen teszik túl magukat, a hivatásuk magaslatairól azzal, hogy én/mi laikus illetve "para" segítők vagyunk.
Úgy gondolom, hogy minőségi különbség van az egyes segítői hivatások hatékony - egyébként interperszonális - kommunikációja és a  kifejezetten segítői beszélgetés között. (Azt csak megjegyzem, hogy az egyes segítői hivatások saját hatékony kommunikációja között is minőségi különbségek vannak.)
A lelkész, az orvos, a pszichológus, a tanár más nevében és másért kell, hogy jól kommunikáljon és a tudás nála van - és ezt a tudást a kommunikációs partnere nem is birtokolhatja. Éppen ezért, ha a segítettnek erre a tudásra szüksége van, akkor valójában nem választhatja szabadon azt, hogy kell-e neki segítő vagy sem és hogy ki legyen az. Szó sem lehet szimmetrikus interperszonális kapcsolatról mindaddig, amíg a szerepviszony asszimetrikus. Persze kiléphetnek ebből a szerepviszonyból és a segített ebben az új viszonyban már lehet nem hívő, nem beteg, nem lelkibeteg és nem tanítvány. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a másik fél is elhagyja a szakmai kompetenciáit, szerepét és "csak" segítő lesz. Az sem véletlen, hogy annyi kiváló tudós van, aki arra képezné a segítői foglalkozásúakat, hogy ehhez is értsenek - tudniillik egyáltalán nem evidens az, hogy ehhez is értenek.
Mi a segítői hivatásúak - főleg a gyermekpszichológusok - érve amellett, hogy csak a segítő hivatásúak lehetnek "professzionális" segítők (értsd: a segítői beszélgetést professzionálisan gyakorlók)?
A fő érv az, hogy ők tanultak pszichológiát (gyermeklélektant, stb.) ami - szerintük - nélkülözhetetlen a segítői beszélgetéshez.
Olcsó lenne most abba belemélyednem, hogy a segítői foglalkozásúak milyen pszichológiákat és milyen céllal és színvonalon tanulnak és hogy mennyit érnek és mennyire használtak ezek a segítői foglalkozásúak hétköznapi gyakorlatában.
Az én megközelítésem más.
Én azt mondom, hogy ha valaki segítő akar lenni, akkor megtanulja azt a tudnivalót, ami ahhoz kell, hogy ezt jól tudja csinálni. Azt pedig magam is állítom, hogy könnyebb ezt a tudást elsajátítania egy, a segítői hivatását igazán komolyan vevő személyiségnek - aki nem eleve rendelkezik ezzel a tudással is.
Komoly kérdés azonban ide elérkezve az is, hogy milyen szélességű és mélységű pszichológiai (gyermeklélektani, stb.) tudás szükségeltetik a segítői beszélgetés helyes gyakorlatához?
A kérdés jogos, hiszen a potenciális segített ez esetben minden szempontból normális, egészséges, csak éppen akkor és ott nem tudja mozgósítani "magát" az aktuális gondja kezelésére.
Úgy gondolom, egyértelmű az, hogy nem professzionális pszichológiai tudással is lehet professzionális segítőnek lenni.
Innen csak egy lépés annak a kérdésnek a felvetése, hogy lehetséges-e az, hogy egy kamasz folytasson hatékony segítői beszélgetést egy másik kamasszal - természetesen egy olyan kamaszközegben, amely mellett hozzáértő felnőtt segítő van. Egészséges "kamaszvilágban" senki nem lehet kompetensebb egy másik kamasz életében, mint egy olyan kamasz, akivel ők egymást, mint segítőt és segítettet felvállalják. Persze, aki segítő akar lenni, annak tanulnia kell, de ennek ebben az esetben sincs  semmi akadálya. Az én felfogásom szerint a segítővé válás rendszerszerű segítése minden civil ifjúsági szervezet feladata - önmaga érdekéből is. Szerintem azonban nem szükséges ehhez az, hogy kifejezetten kortárssegítőknek neveljük az erre hajlamosakat és kifejezetten tudatosítsuk is ezt bennük.

Ezzel átevezünk arra a nagyon fontos témakörre, aminek nyomát sem látni sem a szakirodalomban, sem a beindult ifjúságsegítő képzés tananyagaiban.
Ez a témakör pedig a segítői beszélgetéssel (természetesen a  kommunikáció egészével) való segítés  etikája.
Sokan ezt is letudnák az egyes segítői hívatások saját etikájának ismeretével, gyakorlásával. Ez azonban végleg "nesze ,semmi fogd meg jól"! Itt ugyanis elvben is etikák egész garmadájáról van szó és konszenzusos kódex, csak néhány hivatásnál létezik (kevesek igazi konszenzusával) és ezek kifejezetten az adott hivatás etikai kódexei.
Akik (vita-)kapcsolatba kerültek velem, azok tudják, hogy régóta és nagyon egyértelmű etikai alapállásom van és etikai ügyekben nem ismerek tréfát. Az ítéleteim is alapvetően etikai természetűek és nagyon ritkán vonatkoznak személyekre, inkább csak személyek egyes dolgaira.
Ezeket a nézeteimet sem erőltettem soha másokra, de az tény, hogy a vállalásaimat alapvetően meghatározták ezek - így például azt, hogy végül is bevállaltam a VE-Gá-t.
Leírt rendszerbe ezt sem foglaltam sokáig - eszembe sem jutott - de a környezetemben persze érvényesítettem. Ezek a nézeteim már régen nem voltak vallásosak, inkább az általam ismert etikáknak egy sajátos általánosításaként jöttek létre. Nem parancsokat, elvárásokat fogalmaztam meg, hanem bizonyos elvek vállalására késztettem azokat, akik fontosak voltak egymás számára. Sokkal később értettem meg azt, hogy nem annyira más okokból, mint inkább ezért nyilváníttattunk "ellenzékinek". ('84-ben egy rádió műsorban a jó emlékezetű Rapcsányi László kapott el egy interjúra, amiben Szentes lelkiismeretének nevezett - maga sem sejthette, hogy mit zúdított ránk ezzel. A puszta erkölcsösség is elég volt ugyanis ahhoz, hogy a vallásosság fiatalok közötti terjesztésének vádját zúdítsa ránk. Sőt, a szekta szervezés vádját is.)
Ez és a kortárssegítés tapasztalatai kényszerítettek rá, hogy '87-ben megírjam "A VE-GA etikai alapállása" című dolgozatomat. (A VE-GA a maga - ámbár általam igencsak befolyásolt - etikai alapállását valójában a '98 évi  IX. (Tési) Nyári Egyetemén alakította ki.)
A saját etikai nézeteimen túl hatottak rám Heron nézetei is, aki szerint a segítői kapcsolathoz - itt ismét nyilvánvalóan a segítői beszélgetéssel történő segítésre gondolok - a felek "szerződése" szükséges erre az igényre és vállalásra, még akkor is, ha a felkérés nem tudatos, kimondott.

III.

Többször említettem már azt, hogy "ellenzékinek" minősíttettünk a '80-as évek elejétől a városunkban (Szentesen). Egy szűk pártvezetői körnek - amely ennek a problémának a "kezelését", a kor szokásainak megfelelően, a munkahelyi pártszervezetre bízta - erre azért voltak komolyabb okai is, mint pusztán az én erkölcsiségem.
Még '79-ben, a magam kedvére írtam le néhány kéziratos oldalban azt, hogy szerintem a világ hova tart. Nem lévén semmi veszélyérzetem, ezt mások is olvasták, és '80-ban pártemberek kezébe is elkerült. Ennek eredményeként a családunkra "rászakadt a plafon". Miért?
Azért, mert ebben olyan dolgok voltak, mint például a következők:
Ha az állam-szocializmusok nem tudnak demokratizálódni, akkor a század végére lejátszódik a világ egységesülése az ún. manter-imperializmus égisze alatt. (Itt a "man-ter" kifejezés általánosuló, a rendszer lényegét adó manipulációt és terrorizmust jelentett.)
A fentiek egyben az eszkalálódó katasztrófák korának bekövetkezését is jelentenék.
Ebben a korban az ember - minden egyes ember is - akarva-akaratlan világtörténelmi sorsra jut, mert minden egyes embertől személy szerint is függ az, hogy mi lesz a közös sorsunk. (Stb., stb.)
Úgy gondoltam - a saját családom és környezetem tapasztalataiból is kiindulva - hogy kibontakozik mindezzel az ember individualizációjának egy újabb minősége is. Az egyén végleg kiszakad a természetes társadalmi meghatározottságaiból és nem kap már természetes, egyben öntudatlan módon sem identitást, sem kultúrát, sem erkölcsiséget - összességében semmit. Ezeket mindinkább magának kell kiküzdenie olyanokkal együtt, akikkel a maguk által létrehozott kisközösségeikben a társadalmi életüket megszervezik. (Félreértés nem essék, én ide sok mindent értettem, például az új típusú családi formációk kihordását is.)
Pozitív kimenetnek azt gondoltam és gondolom ma is, hogy a felnőtt rangú indivídumok létrehozzák a maguk addíciós közösségi hálóinak gazdag társadalmi szövetét.
De mi lehet a közös nevező?
Egyetlen ilyet találtam, mint valódi lehetőséget. Ez pedig egy olyan erkölcsiség, amely minden olyan személynek bevállalható, aki tudatára ébred a világtörténelmi sorsra jutottságának és nem sérti a saját meggyőződéseit, szuverén erkölcsiségét.
Kevés dolog volt az alakulgató VE-Gá-ban, amiben olyan hamar hallgatólagos egyetértés alakult volna ki, mint abban, hogy felvállalunk egyes örök emberi értékeket illetve, hogy elutasítjuk a közönyt és a gyűlöletet. (Örök emberi értékek alatt értettük például az élet és az emberi méltóság minden formájának feltétlen tiszteletét és védelmét, az emberek minden értelmű manipulálásának és instrumentalizálásának elutasítását, a felelős segítői magatartás felvállalását és azt, hogy csak tetteket ítélünk meg. Bevállaltuk a tisztességet - nem verünk át másokat - és a bátorságot - hogy magunkat sem verjük át.)
Persze ezek akkor még nem voltak valami mélyen átgondolt dolgok - még az én esetemben sem - és nem artikulált gondolatok egyeztetésével, vitákban születtek meg. (Máig sokat gondolkodom ezek tartalmán, nézegetve Tarkovszkij filmjeit, olvasgatva Hársing, Heller ágnes és mások könyveit.)
Az még nagyon sokáig kizárólag az én feladatom volt, hogy ezeket az etikai elveket konkretizáljam  az egyes tevékenységeinkre, így például a segítői beszélgetésekre is - mint bevállalandó szabályokat.
Ezek fókuszában az autonómia pártolása és mindennemű manipuláció kizárása található.
A segítői kapcsolat általános szabályai az eddigiek szerint a következő:
-  A segítői kapcsolat felkérésre jön létre, mindig egyedi és mindig egyéni. (Az ideális az, ha a felkérés meg is fogalmazódik, de gyakran a potenciális címzettnek magának kell tisztáznia azt, hogy a vele létesített kommunikációs kapcsolat tartalmaz-e felkérést.)
-  A segítői vállalás is mindig személyes döntés kérdése, amelyben a potenciális segítő teljesen szabad.
-  A segítői kapcsolat kerete egyféle, a kapcsolat időtartamára szóló szerződés, amely a kapcsolat konkrét tárgyára irányul akkor is, ha ez a szerződés hallgatólagos.
-  A segítői kapcsolat realizálódási módja alapvetően a verbális kommunikáció és a testbeszéd (lehetőleg tanult én-nyelv és testbeszéd).
-  A kapcsolat szimmetrikus, ahol a segítő időlegesen a segített világába lép, mint "otthonos idegen". Itt a segítő tudása, ereje - a segítői beszélgetés kultúráján túl - nem több, mint az, hogy a segített problémái ismerősek, ezek kezelésére képes, de aktuálisan neki nem problémái - egyben tudatában van a saját (többek között erkölcsi) korlátainak.
-  A segítőnek semmiféle, a segítettre irányuló saját szándéka nem lehet. Semmi másra nincs joga, mint arra, hogy a segített személyisége saját "erőit" segítse a felszínre kerülni és érvényesülni.
Belátható az, hogy felnőtt segítő és egy gyermek illetve kamasz segített esetében mindez lehetetlen. Miért?
-  Nincs és nem is lehet szimmetria a kettőjük  kapcsolatában.
-  Felnőttként nem lehetünk otthon egy gyerek/kamasz belső világában, a konkrét gondjai nem ismerősek és nincs is rájuk kezelési kultúránk.
-  Erkölcsileg feloldhatatlan dilemma, hogy tiltott a manipuláció - az értő befolyásolás is - de ez a totálisan asszimetrikus kapcsolatban egyszerűen betarthatatlan.
-  Kivédhetetlen az is, hogy a gyerek/kamasz ne csak azért tegyen meg valamit, mert úgy gondolja, hogy a tekintélyes felnőtt azt jónak látná. Mennél jobb vagyok, annál inkább így lenne.
-  A gyerek/kamasz "felkérhet" és vállalhatom is, de nem jöhet létre közöttünk semmiféle kétoldalú szerződés - és erre egy felnőttnek joga sincs.
-  Betarthatatlan az a legfőbb erkölcsi korlát, hogy a segítői tevékenységben semmi más nem lehet, mint az, ami a segített saját "erőit" segíti felszínre hozni és érvényesülni.
Minderre a megoldást egyszer már leírtam, amit szükségtelen megismételnem.

***

Fejtegetéseimnek egyenlőre a végére értem. Egy dologgal maradtam még adós. Annak a kérdésnek a válaszával, hogy aktuálisan miért is tartom ezt a témát most a mi közös ügyünk szempontjából is különösen fontosnak?
Az elmúlt évtizedekben nem egy tudomány/tevékenységi kör önállósulási folyamatát éltem át.
Valamennyi esetben rendkívül fontosnak bizonyult az, hogy legyen az adott témában valami, ami olyan minőség, ami eklatánsan csak annak a része.
Az általában vett ifjúság segítésnek számos érdekes területe van. Ezek azonban nagy többségükben nem eklatánsan mások, mint más területek hasonló tevékenységei. Vezetés, kutatás, jog, információs és tanácsadási szolgáltatások, táborok (stb.) mind nagyon fontosak és önálló területei az ifjúság segítésnek is, de azok részei ezek egészének.
Mindössze két területe van az ifjúság segítésnek, ami eklatánsan más és csak az ifjúság segítő tevékenységi körnek a része. Az egyik ilyen eredeti ifjúság segítői tevékenység az, ahogy segítői beszélgetéssel felnőttek segíthetnek gyerekeknek/kamaszoknak, ami ugye nem tehető meg csak olyan közösségeikben, amelyben kortárssegítők is vannak. A másik ilyen eredeti ifjúság segítői tevékenység pedig maga a segítői beszélgetéssel való kortárssegítő tevékenység.

Szentes, 2007. december