Gondolatok a szentesi "irodalmi-drámai" tagozat és a Szentesen született VE-GA kapcsolatának különös történetéről

Kategória: Levelek V Megjelent: 2006. február 21. kedd

Keserűt többen is - sokan - látták biciklizni a városban 2004. augusztus 12-én. Fél nap leforgása alatt tucatnyian jöttek hozzám, hogy "mit tudok róluk" , sőt este Anikó is előállt ezzel az újsággal és kérdéssel.
Persze úgy tudják, hogy 26 év után elköltöznek Szentesről és vele az ugyancsak 26 éve létező HMG irodalmi-drámai - röviden "drámai" - tagozatának legmeghatározóbb személyisége is távozik.
A jelek szerint sokan úgy gondolják, hogy nekem/nekünk/ a vegásoknak külön is fontos hír ez.

És valóban! Másnap csak délelőtt 11 óra múlt, de már féltucatnyian hívtak vegások az ország minden részéből, hogy "igaz"?
Úgy tűnik, hogy ők valamennyien fontosnak érzik, hogy Keserű maradjon, hogy reménykednek abban, hogy valóban nem hagyja itt Szentest. És vajon miért gondolják a megszólalók azt, hogy "nekünk" ez fontos?
Miből, hiszen az utóbbi években már egyértelműen "nem szeretjük" Keserűt. Túl sok kárt okozott nekünk, a vegás tizenéveseknek, a VE-GA ügyeinek.
Egyetlen magyarázat lehetséges. Úgy gondolják, érzik, hogy tartozik nekünk, az adósunk, és adósa a városnak is.
Számomra ez nem is vitás. Tudom, hogy tartozik minimum néhány eléggé nehezen címezhető bocsánatkéréssel, amelyek pusztán azért nem adósságok, mert ezeket a tartozásokat Keserű nem ismeri el. Egy részüket egyébként ma már maga sem vitatná, ha nem borítaná ezeket a "rendszerváltás" előtti múlt ma már 18-20 éves köde. Ezek a VE-Gá-t ért megjegyzéseinek, minősítéseinek következményei, amelyek - éppen az Ő népszerűsége miatt - gyakran voltak bántóak és rombolóak, mindemellett teljesen tévesek.
Mindezt azonban sohasem tartotta annyira fontosnak, hogy igazából foglalkozzon vele. Egy pillanatig sem érdekelte igazán, hogy mi is a VE-GA és hogy valójában mit, miért és hogyan is csinál. A maga szempontjaiból ezt mindig is tökéletesen érdektelennek tartotta. Soha nem vállalta annak a felelősségét sem, hogy két HMG-s osztály is súlyos iskolai sérelmeket szenvedett el "a VE-GA miatt" ("a Korom Pali miatt"), az Ő főszereplésével.
Két alkalommal pedig belém is nagyon "belém-mászott". Mindkétszer én kértem beszélgetésre és megegyezésre, én szolgáltattam ki magam, megbízva benne. Ezt nem értette meg, alapvetően a magából és a nézeteiből fakadó előítéletek miatt, amelyeket sajátos módon ki is fejtett mind a kétszer.
Tehát számomra nem vitás, de bár tudom, mégsem érzem úgy, hogy tartozna nekünk valamivel is. Jobban foglalkoztatnak ennél azok az érzések, amelyek azokat a szentesi embereket motiválják, akik a hírrel megkerestek és megkeresnek.
Mi van az Ő érzéseik hátterében, miért érzik úgy, hogy Keserű valamilyen módon és tartalommal tartozik és adós.
Egy sor beszélgetés után úgy látom, hogy az adódónak látszó, de kihagyott lehetőségek sora az, ami ezt az érzést táplálja. (Ebben pedig megerősít a volt "drámais" vegásokkal való beszélgetések sora is.)
Rajtam kívül sok-sok évig, csak Fabulya Dittinek okozott ez tudatosan gondot, de most kiderült: sokak érezték és érzik azt, hogy sok olyan lehetőségtől estek el ők maguk és esett el a város, amely lehetőségek pedig a drámai tagozat letelepedésével megnyíltak. Másrészt sok megnyílt lehetőségtől esett el maga a "tagozat" és a VE-GA is azzal, hogy az egyidőben kialakuló, a tizenéves korosztályokra jelentős befolyást gyakorló drámai tagozat és VE-GA nem, hogy nem talált egymásra, de a viszonyuk előbb burkoltan, majd nyíltan ellenséges, legvégül pedig teljesen közömbös lett.
Persze Keserű ezt előbb ideológiai, majd mindinkább pedagógiai-szakmai indokkal, utóbb pedig az én személyiségem egyes jegyeivel indokolta. Azonban mindig csak úgy egymásközt, általánosan, poénszerűen - mindig kihangsúlyozva azt, hogy ezzel nem igazán foglalkozott és Őt ez, csak annyiban érdekli, amennyiben zavarja (és persze zavarja) az Ő munkáját.
Más érintettekkel szemben - Miska bácsi, Erzsike néni, Bácskai "Misel", Olasz, Czabarka, Tóth Tibor - Keserűnek egy pillanatra sem jutott eszébe az együttműködés gondolata sem, ez elől eleve elzárkózott.
Miért?!
Egyfajta etikai elemzés keretében már elemeztem a történteket, a választ valahol az erőteljesen egocentrikus alkatában lelve meg.
Ezzel most nem is kívánok foglalkozni. Egy tágabb keretben kísérlem meg - inkább körbejárni a megtörténteket és a meg nem történteket.
 

*

 

Más - gyakran jóval kisebb - településektől eltérően Szentesen a múltban nem alakult ki folyamatos színitevékenység.
A vendégtársulatok jól körülhatárolható állandó közönsége az egyes "műfajok" szerint alakult ki és vált el egymástól. A könnyebb "műfajok" jellemző közönsége a vállalati dolgozó és a kispolgári közegből került ki. A "súlyosabb" műfajok állandó közönségét pedig a városi elit illetve az orvosi és pedagógusi körök adták. A matiné előadások gyermek és tizenéves közönségét az iskolák szervezték, gyakorlatilag kötelező jelleggel. A nagykamaszok színházlátogatásait a kötelező olvasmányok határozták meg.
Terméketlen eszmefuttatások sokasága zajlott ezen, de tény az, hogy legalább amatőr "társulatok" és erre megfelelő közönség híján Szentes nem volt fogadóképes egy drámai tagozatra. Hasonló okokból tulajdonképpen maga az iskola, az eladdig inkább reál karakterű HMG sem.
Az érintett tanárok - másként és másként - és "a drámaisok" szinte teljes köre azonnal, bár inkább spontán módon kezdett városi kapcsolatokat keresni, kötődéseket kialakítani, "közönséget" szerezni. Ezt pedig nem pusztán magától értetődő és pozitív igényeik motiválták. Legalább ennyire motiválta őket a drámai tagozat körül a HMG-ben és a városban kialakuló idegenkedés. A tagozat létének igazolásához is szükségesek voltak a sikeres darabok. Az idegenkedéshez pedig ebben a "gyüttment"-es városban elegendő lett volna pusztán a sok idegen gyerek és tanár is, akik ráadásul másként is viselkedtek, mint az itt megszokott volt. A drámai tagozat idegen test volt és maradt a városban.

 

*

 

Mi volt a helyzet a VE-Gá-val?
Olyan nagyfamíliákból származom - Hódmezővásárhelyről -, amiben elég erős a paraszt-polgári, "jobbos" mentalitás, ami az egész város arculatát is meghatározza.
Ezért is volt számomra kezdetben különös a familiárisan sokkal tördeltebb társadalmú, erős zsellér és kubikos hagyományokra visszatekintő Szentes, a maga erőteljes szocialista meghatározottságaival (amely egyébként itt egy kiegyensúlyozottabb változatban valósult meg).
A "kiegyensúlyozottabb" jelző egyben azt is jelenti, hogy mind a vállalatok, TSZ-ek, mind a különböző szervezetek jobban adaptálták a lakossági, munkahelyi, iskolai, "állampolgári" kezdeményezéseket - aminek több konkrétuma vált országosan is ismertté.
Ezért nem alakultak ki a városban a másutt már a 70-es évek második felétől alakulgató önálló "alternatív" csoportok, civil, sőt ellenzéki karakterű kezdemények. Különösen nem a város tizenéves világában.
A Bácskai házaspárnak akkor sikerült dűlőre vinnie a szentesi drámai tagozat ügyét - 1977 végén - amikor a Korom házaspár Szentesre költözött. Amikorra pedig Koromék körül kialakult a százfőnyi sportoló, beszélgető tizenéves "holdudvar", akkor kezdte meg - ’78 őszén - működését "a drámai tagozat". ’79 tavaszára pedig jelentőssé vált köztük az átfedés, bár ezt nem is sejtették.
A "Koromék csoportja" - belőlük fakadóan - magától értetődően volt független és önálló, vagyis civil, anélkül, hogy erről maguknak sejtelme lett volna. Ezért (mindezért) az alakuló VE-GA ugyanolyan idegen volt a városnak, mint a drámai tagozat. A körülöttük kialakuló idegenkedés azonban veszélyesebb volt, mert viszonylag hamar kezdett ideológiai-politikai színezetet ölteni.
’81-ig a két csoport közötti átfedés növekedett - a mintegy 120-130 fős baráti körből legalább harminc volt "drámais" - de ez semmilyen módon nem tudatosodott. Alapvetően azért nem, mert egyiknek sem alakult ki a maga önazonossága, önképe. Nem alakult ki például a drámai tagozat pedagógiája, azóta jellemző tevékenységrendszere, de az a jellegzetes "szentesi drámais figura" sem, ami - jó és rossz vonásaival - ma már közismert.
A "Koromék csoportja" pedig, még nem nevezte magát VE-Gá-nak és bár mind komolyabb szerepeket vállalt a KISZ-ben (országos jelentőségűt is), de alapvetően, "csak" sportolt, dumált és szórakozott.
Az alakuló VE-GA és az alakuló drámai tagozat közötti átfedések kialakulásában mindháromnak szerepe volt.
A sportbeli kapcsolatokra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a ’82-’83-as tanévben Bácskai "Misel" edzésvezetésre kért föl a HMG-ben, amelyen mintegy harmincan vettek rendszeresen részt, gyakorlatilag mind "drámaisok"
A "dumapartik" pedig egyre többet voltak a középiskolai kollégiumban, hiszen a "drámaisok" elsöprő többsége kollégista volt, és egyrészt érdeklődőbbek, vitaképesebbek voltak, mint mások, másrészt ráértek a hétvégéiken.
A közös szórakozást is motiválták az előbbiek, de itt megjelent egy más motívum is. Az alakuló VE-GA ugyanis a kezdetektől "partner-közönsége" volt a "drámaisok" produkcióinak. Másrészt pedig az egyre nagyobb nyomás alá kerülő "Koromék csoportja" mindinkább kereste és mindinkább drámai formákban (irodalom, vers, dalszöveg, dal, szituációs játék) találta meg a maga önmegfogalmazási formáit.
Két további tényező ezt még elő is segítette. Az egyik az önvédelmi illetve karate bemutató show-k kialakítása, másrészt a Korom házaspárnak a drámai "műfaj" iránti egyrészt elméleti, másrészt nagyon is gyakorlati érdeklődése.
Ez utóbbi fontossága miatt érdemes erről részletesebben is beszélni.
Koromné Seri Anikó dráma-műveltsége és igényessége volt az egyik meghatározó elem. Jómagam kamaszkorom végén részese lettem a JATE Egyetemi Színpadja körüli pezsgő életnek. Már ebben az időszakban írtam versek és dalok mellett minidarabokat és szavalókórusokat. Elég hamar alakult ki határozott véleményem az esztétika, a művészet önmegvalósító szerepéről, funkcióiról. Ezek meglehetősen tudatosan jelentek meg mindabban, amit szereztem és írtam. (Aligha véletlen tehát az, hogy a kezdetektől kísért az a vád, hogy "a dolgaim didaktikusak".)
A véleményem az elmúlt 30 évben sokat tisztult, de lényegében nem változott.
Ma is úgy gondolom, hogy esztétikai gyönyörűség nélkül nincs igazi boldogság. Úgy gondolom, hogy a művészi tevékenység - legyen az alkotói, előadói vagy befogadói - elidegeníthetetlen része az egyéni és közösségi teljes értékű önmegvalósításnak. Meggyőződésem, hogy minden egyén és emberi csoport képes olyan színvonalú színi-alkotásra, ("játékra") amely önmegvalósító, valódi művészi alkotó tevékenység.
Az ezekről való beszédekben, az ezekért való pedagógiai és segítői tevékenységek kidolgozásában, alkalmazásában sosem a tankönyvek kliséit használtam és használom. Nem is tehettem, hiszen úgy kellett ezeket egy gyakorlati praxisban valóra váltanom, ahogy az adott körülmények között - a ’80-as években, a vidéki Magyarországon, konzervatív (szocialista) környezetben - lehetett.
Persze a feladat manapság sem egyszerűbb, mert bár már a csapból is a drámapedagógiák folynak, az iskolákon és a színipályát dédelgetők csoportjain kívül erre sem idő, sem energia, de pénz sincs elegendő.
A köznapi, civil, tizenéves színi művészi alkotásnak új és új formáit és eljárásmódjait kell "feltalálnunk" 5-6 évenként, miközben pl. helyben a drámai tagozat elfoglalta a tanulói által régebben "ránk is fordítható" szabadidejének mind jelentősebb részét.
De miért kell a művészi alkotás, miért nem lehet enélkül vegásnak lenni? - teszik fel a kérdést még a régebben "lelőhetetlenül" játszó "öreg" vegások is. (A legutóbbi nagytalálkozón, csak bámulták magukat és egymást az "öregek". Illik ez még hozzám? Nem lennék (-nénk) nevetségesek? Tudjuk mi még ezt? A volt "drámaisok" és a jelenleg is színészek gyakorlatilag kimenekültek ebből a szituból és a többiek is - bár nem mind - csak könyörgésre álltak rá "a játékra". Aztán egy eufórikus, katartikus este lett belőle. De bár biztos lehetnék abban, hogy a résztvevők akarnak még ilyen estét, estéket!)
Szóval: miért kell ez nekünk?

 

*

 

Miért kell nekünk, akik autonóm, a gondjaikat kezelő, felnőtt-rangú emberek, együttműködő "közösségeit" akarjuk (akartuk?)?!
Úgy gondolom, hogy részben az erőfeszítéseink motiválásának nélkülözhetetlen eleme-alkotója ez. Részben pedig a megvalósításhoz szükséges erők nélkülözhetetlen forrása. Harmadrészt pedig a valóban kommunikatív, sőt "TEN szintű" együttműködés kialakításának nélkülözhetetlen hordozója az önmagában is rendkívül hatékony csoportos művészi alkotási folyamatok többsége.
Kicsit részletesebben az előzőről:
A gondjaink kezelésében és igényeink kielégítéséhez szükséges erőfeszítéseinkhez mind erőteljesebb motiváció és mint több (átütő) erő szükséges. Nélkülözhetetlenül szükséges a jelenkori problémák és igények sokasága, bonyolultsága, illetve "a múlttalan és jövőtlen, állandóan mai pörgés" miatt.
Ez utóbbiak a motiváció olyan nélkülözhetetlen elemeit kezdik ki ugyanis, mint pl. az egyik oldalról (1) a kellő pihentségen alapuló általános figyelem és érdeklődés, a másik oldalról (2) pedig a tárggyal kapcsolatos belső ösztönzöttség és a konkrét kihívások kihívásként való lereagálása.
Az erőteljesebb motivációhoz elengedhetetlen a három következő eleme érvényesítése is:
- az erőteljesebb cél-racionalitás, egyszerűbb, tisztább, hatékonyabb artikulációval a magunk számára is;
- egy erőteljesebb, tudatosabb hit, vagyis a cselekedeteinket a létünk egészében is értelmesség tévő, bár racionálisan nem igazán igazolható meggyőződés;
- a cselekvés megvalósulásában létező önmegvalósulás (totalitásának) meg- és átélése, esztétikai és etikai módokon (ihlet, intuáció, katharzis, eufória, béke, harmónia, boldogság, stb.).
Mindebből azonban az erőteljesebb motiváció mellett az erőfeszítéshez nélkülözhetetlenül szükséges nagyobb erők is képződnek:
- a perspektivikus tudatos akarat, elszántság;
- a "tartózkodó kérelem", a bizalom és bizonyosság általános viszonyából (az "ima" viszonyából) származó, önmagával rendelkező emberi méltóság;
- az erőfeszítés és a befogadás folyamatában születő szellemi és lelki erők.
Mindezek pedig nem vagy rendkívül nehezen születhetnek bezárkózva. Alapvetően csak emberi közösségekben hordhatók ki, az egyes egyének számára is.
A művészi tevékenység sajátja az - a magam véleménye szerint - hogy összekapcsolja az értelmes hatni akarás tudatos, gyakorlati funkcióját az alkotás esztétikai funkciójával. Vagyis összekapcsolja a gondolatot, a tartalmat (az "Igét") a művésszel önmagával, önmaga esztétikai eszköztárával, alkotási módjaival, a gondolat és az esztétikum egységével, de relatív önállóságuk teljes föloldhatatlanságával és kölcsönhatásával.
(A művészet és az esztétika mibenlétéről lásd a mellékletet!)
A mű és az alkotási folyamat sohasem lehet teljesen zárt. Az alkotó, az interpretáló, a befogadó ismét és ismét, másként és másként gondolkodik, érez és társul. Újból és újból "megvilágosodik". Tisztázódnak, formálódnak racionális céljai is ugyanúgy, mint az önmagába, a másokba vetett hite és azok meggyőződései is, amelyek őt az univerzummal sokféleképpen összekapcsolják, nüansznyi és porszemnyi létét értelemmel ruházva föl.
Mindezután aligha szükséges megmagyarázni, hogy a VE-GA számára, illetve a vegás léthez miért szükséges a művészi jellegű közös alkotó tevékenység. (Bár később még illik foglalkozni azok kritikájával, akik szerint a vegások "játékai" nem művészi alkotások.)
Persze az is világos ezek után, hogy mi lehet a gondja az "öreg vegásoknak" (és szerintem a színészeinknek is) a vegás drámajátékokkal.
Valószínűleg a perspektivikusan tudatos célracionalitással, a hittel és a belőle adódó "tartózkodó kérelemmel" van gondjuk. Az etikus és esztétikus életvitelből adódó szellemi és lelki erők hiányával vannak gondjaik - nem eléggé motiváltak és nem eléggé erősek, hogy TEN szintű kapcsolatokba lépjenek (ismét).
Ördögi kör, 22-es csapdája: "játszaniuk kellene ahhoz, hogy alkotni tudjanak, de ahhoz meg előbb meg kellene alkotni a maguk "játékát" - közösen. Persze ez egy gyermek-rangú csapda, amit "atyai" fellépéssel lehet megoldani. Ezt viszont nem minden felnőtt korú viseli el.
(Ennél is komolyabb kérdés az egyes előadóművészeink játék-képtelensége. Felszíni, de valós gond talán az, hogy lenyelte őket a "mesterség", nem tudnak már csak úgy - felszabadultan, művész voltukat feledve - "játszani".
A mélyben azonban a gond ennél is súlyosabb lehet. Valószínűleg magával a művészi, előadói alkotással is vannak lényegi gondjaik.)
De művészi alkotási módok és alkotások-e a VE-GA "játékai"?

 

*

 

Visszatérve Keserű azon állítására, hogy a vegások "játékai" nem művészi alkotási módok és alkotások, érdemes ezen elgondolkodni. Kettőnk (már említett) legutóbbi találkozásán - több, mint hat éve már - azt is a fejemre olvasta, hogy amit a VE-GA (szín) művészeti nevelésként csinál, az dilettentizmus és kifejezetten árt annak, amit a drámai tagozat csinál vagyis a művészeti nevelőtevékenységüknek.
Evidensnek tűnik persze az, hogy mondjuk "a tagozatnak" van saját nevelési terve (vagy egyéb ilyesmi). Ilyet azonban Keserű nem tudott felmutatni. A VE-GA viszont húsz éve dokumentálja a saját ezirányú tevékenysége - fejlődő - változatainak anyagait. Persze Keserű inkább szíven lőtte volna magát, minthogy egyet is elolvasson ezek közül. Így persze nehéz eszmét cserélni.
Néhány kérdés azonban így is felvetődik, amelyek válasza segíthet a gondolatok rendezésében.
A legalapvetőbb kérdések a tárgyi fogalmak értelmezése kapcsán merülnek fel.
Felmerülnek például a nevelés fogalma a művészeti, az esztétikai nevelés kapcsán illetve ezek összefüggéseiről általában a műveltséggel és a kultúrával (illetve a kultúráltsággal).
A kultúrát - sok-sok évvel ezelőtt már - a legtömörebben úgy fogalmaztam meg, mint történelmileg és társadalmilag meghatározott érték-kombinációs képességet és gyakorlatot, az emberi gondok kezelésére, illetve igények kielégítésére. A műveltség szerintem az ismert - elvben használható - értékek sajátos skálája. Értékek pedig mindazon "dolgok", amelyek kombinációival (kultúráltsággal, kultúrált magatartással) az emberi gondok kezelhetők, az igények kielégíthetők. Létezik persze a műveltségnek egy optimális szintje, amely szükséges, de amely elegendő is ahhoz, hogy az adott emberi társadalomban optimálisak legyenek a csoportos és egyéni önmegvalósítási lehetőségek. Ennek azonban mindig része a művészi, esztétikai önmegvalósítás/ önmegvalósulás, tehát a műveltségnek szükségképpen kellenek, hogy legyenek művészeti - illetve esztétikai - érték-spektrumai is.
A kultúrált (kultúrált magatartású) ember, tehát ismer ilyen értékeket is és önmegvalósítása folyamatában - más értékekkel együtt - ezeket is kombinálja a gondjai megoldására és igényei kielégítésére.
Mi mondható el magáról a nevelésről?
A kibogozhatatlanul bonyolult spontán szocializációs folyamatrendszerek tudatos szegmenseiként gyakorolt nevelési folyamatok részben ezt a spontán-szocializációt próbálják tudatosan "terelni". Részben pedig autonóm rendszerként próbálják "belsővé tenni" a kívánt kultúrát (és kultúrált magatartást) a személyiség egésze formálását, alakítását célozva.
A "terelés" inkább segítői pedagógiát jelent, amely önmaga jobb útjára (-hoz) segíti a társaságot és az egyént.
Az autonóm (pedagógiai) rendszerként gyakorolt, formáló "belsővé" tétel pedig didaktikus karakterű, iskolai ráhatást jelent. E tekintetben az iskola nemcsak autonóm rendszer, hanem egyben (és szükségképpen) egységes pedagógiai intézmény is.
A VE-GA a széleskörű nyilvánosság előtt gyakorolja a maga segítői pedagógiáját - aminek sikerességét, manapság már nem is vitatja senki, aki ennek ismerője.
A HMG oktatási intézmény, amelynek azonban nehéz lenne egységes intézményi pedagógiai karaktert tulajdonítani (ahogy ez egyébként igaz a középfokú oktatási intézmények sokaságára is).
A VE-GA segítői pedagógiájának alapvető módszertani hordozói a kreatív tréningre épülő módszerek, amelyek közül csak egy módszer-kört jelentenek a dramatikus játékok. Ez utóbbiaknak a többiektől (pl. a Problémafeltáró és Kezelő Hét Tréningtől) való eltérését az adja, hogy tudatosan összekapcsolja a kreatív alkotás gondolati folyamatait esztétikai alkotási folyamatokkal, miközben egyesíti a műalkotást, az interpretálással és a befogadással. A "mesterség" szempontjából ez a hármas teremtési folyamat illetve maga a termék (a termékek) lehetnek naivak, autodidakták vagy - legyünk durvák - rosszak, de a résztvevőknek azt a szellemi és esztétikai élményt adják, ami a tevékenységeiket mégis művészivé teszi. A nagy nyilvánosság elé vitt, kidolgozottabb színi előadásaik pedig mindig jelentős sikert hoztak, "összefércelt" jellegük dacára is.

A drámai tagozat - mint más hasonló tagozatok - különös helyzetbe kerülnek, mint sajátos részek, egy középfokú oktatási intézményben.
Ha van/volna is az iskolának - mint hangsúlyozottan, sőt túlhangsúlyozottan oktatási intézménynek - egységes és persze tudatos nevelési karaktere, ebbe még ekkor sem illeszkedhet egy drámai tagozat nevelőtevékenysége. Annak ugyanis mindenképpen sajátos (szín-) művészeti nevelőkaraktere kell hogy legyen. Tevékenysége nem, hogy nem lehet meghatározóan az oktatás, de meghatározóan és túlnyomóan, csak nevelés lehet (és korántsem törvényszerűen jó nevelés).
Tartalmi autonómiája tehát mindenképpen vitathatatlan. Az is nehezen vitatható, hogy ez érdemi elkülönülést is jelent magában az intézményben is, tehát sajátos autonómiát az intézményi autonómiától (egyébként az oktatás általános vonatkozásaiban is). Ez a helyzet azonban mindenek előtt azt jelenti, hogy egyszerűen nincs iskolai kontrollja a nevelőtevékenységének, de kiváltképpen nincs a művészi, esztétikai nevelőtevékenységének. Amennyiben pedig nincs a környezetében "szakmai intézmény" és nincs "értő közönség" sem, - tehát nincs szakmai kritika sem - akkor megfoghatatlanná válik, hogy mi is zajlik valójában a (szín-) művészeti nevelőtevékenység címén. Így az egyetlen, amibe a HMG drámai tagozata kapaszkodhat - dacára annak, hogy hangsúlyozottan nem "színészképző" - az, hogy a darabjaik sikereket aratnak és művészek sora került ki innen.
Míg lehetett, egyedül a VE-GA tartott "tükröt" a tagozatnak, néha többféleképpen is. De volt-e, van-e realitása egyáltalán a "tagozat" és a VE-GA együttműködésének?

*

Jogos kérdésként merülhet fel tehát (ismét), hogy a fentiek alapján összevethető-e a drámai tagozat és a VE-GA nevelőtevékenysége, művészeti és esztétikai nevelőtevékenysége. Volt-e realitása, lett volna-e hozadéka mindkét félnek, az egész városnak, ha a két "műhely" között valamiféle együttműködés alakul ki.
Ami a művészeti nevelőtevékenységet illetve annak összevethetőségét illeti - az ismétléseket elkerülve - nagyon is hasonló és összevethető, különösen, ha az irodalmi-drámai tagozat eredeti elképzeléseit és kezdeti működését vizsgáljuk meg.
Bár dokumentumok híján ma már sokmindent lehetne állítani, Miska bácsi eredeti elképzelése valahol Gabnai Katalin és Kaposi László - később megismerhetett - elgondolásaival volt határos.
Határozott, ún. fejlesztő pedagógiai elképzelések voltak ezek, a dráma-pedagógia csoportos és egyéni fejlesztő eszköztárával, az irodalmi képzés egyenrangú szerepével.
Ez az elgondolás erőteljesen épített a hozott képességekre, tudásokra. Nemcsak épített a diákok spontán kezdeményezéseire - ha azok nem is igazán illeszkedtek a tanári elgondolásokba - de segítői attitűddel viszonyultak a kifejezetten kollégiumi vagy magántermészetű kezdeményezésekhez, tiszteletben tartva azok "művészi" autonómiáját. Ennek az elgondolásnak volt megfelelő a felvett "diákanyag" is - zömükben kedves, tehetséges "szélhámosok" , nem éppen briliáns tanulmányi teljesítménnyel. Ők maguk, illetve mindaz, amit és ahogy csináltak az gyakorlatilag nem tért el attól, amit a "mieink" csináltak - természetes volt köztük a jelentős átfedés és kölcsönhatás.

Úgy láttam és úgy látom, hogy mind a "tagozat", mind pedig a VE-GA életében 1983-től kezdődtek el jelentős változások.
Ekkor vált érzékelhetővé Miska bácsi visszahúzódása és Keserű előtérbe kerülése, de eddigre kezdett alakot ölteni az az erősen a színészi pálya felé orientálódó osztálymag is, amelyikből - Keserűvel egymásra találva - az ún. "Nagy Keserű Osztály" lett.
Bekerült a drámais szótárba a (színész) "szakma" szó, rövid idő alatt megszűnt a teljesen szabad és kötetlen spontán (dráma-) játékok szinte szakadatlan folyamata. Kialakult az iskolai műhelymunka és alapvetően fontossá vált a darab, mint eredmény.
A tevékenység bohém és időnként felelőtlen szabadosságát - amely azonban ritkán lépte át a jópofa csibészség határait - lassan normává váló magatartási, viselkedési, stílus és öltözködésbeli "drámais szabadosságok" váltották fel.
Mindez már-már szinte vegytisztán manifesztálódott a "Dioptria" című darabban, amit Keserű készített a vele összeforrott csapattal (köztük pl. Alföldi Robival), amiben a "tagozat" volt és majdani vonásai egyként testesültek meg és amit én mindmáig Keserű életműve csúcsának tartok.

A VE-GA - még mindig nem ezen a néven - 1983 kora tavaszán került először "ellenzéki" hírbe (az első magyarországi autonóm, civil mozgalom a "Dialógus" felszámolása idején és kapcsán).
Ez rendkívül felerősítette az igényeket részint az önmegfogalmazásra, részint egy határozott, egységes imázs kialakítására és megmutatására.
Ez szükségképpen sodort a drámajátékaink tematizálása, ha úgy tetszik didaktizálása felé. Hallgatva Papp Zsoltra, lényegében az ő tanácsára született meg a VE-GA béke-rockjátéka, "Az Első előadás", a "Dioptria" megszületésének idején.
Érdekes, hogy a művészeti nevelés szempontjából ezek még mindig teljesen azonos jellegűek, bár a hatásuk nagyon eltérő. A "Dioptria" ugyanis csak magában a "drámai tagozatban" vált átütő erejűvé és külső közönségét alapvetően a vegások adták. Ők ugyanis teljesen önmagukra ismertek az üldözött "szemüvegesekben" - nem véletlenül. "Az Első előadás" azonban széleskörű és átütő sikert aratott már a legelső szedett-vedett koncertváltozatban is.
A különbség nem a művészi munkában és a művészeti nevelésben jelentkezett, hanem a mondandókban és a hatásokban, illetve a "3T"-hez való viszonyrendszerükben.(Az "új" rendszerben felnövekedettek számára: a 3T a támogatott, a tűrt és a tiltott, de legalább két szinten vagyis egyszer a jobbára képzetes "állami szinten" és a nagyon is valós helyi illetve intézményi szinten - ez utóbbiak valós autonómiájával.)
A "Dioptria" időnként kamaszos és provinciális kvázi ellenzékisége a végén valóban katarktikus kritikaiságban csúcsosodott ki, egy intézmény védő kereteiben, egy mindinkább jelentős személyiséggé váló kommunista pedagógus vezetésével. A nagy nyilvánosság előtt amúgy sem volt hatásos, mert azt nem érinthette meg.
A VE-GA rock játék ellenben egy kiszolgáltatott civilkezdemény és egy "ellenzéki" hírébe keveredett "revizionista" darabja volt, jelentős sikerrel.
A "Dioptria" és "Az Első előadás" közötti ezen különbséget pedig az hozta igazán a felszínre, hogy lényegében "Az Első előadás" szereplői is "drámaisok" voltak - méghozzá egy ún. "csődosztály". Így a HMG többes elbírálás kényszerhelyzetébe került, amely 1986 őszén követelt határozott megoldást.
Az alapján, amit mi tudunk, Miska bácsi afelé hajlott, hogy a drámatagozat vegye át a darabot (az illetékes tárca illetékeseinél még szeptemberben is úgy tudták, hogy a rock-játék drámais munka). Magam ehhez fenntartások nélkül voltam partner, különösen, mert az "Az Első előadás" drámai gatyábarázására Keserű kapott megbízást Miska bácsitól.
Az Ő - valóban jól sikerült - színpadi változata elkészült és egy sor előadáson sikert is aratott, de valójában a dolog mégsem jött össze.
Keserű ugyanis nagyon nehezen heverte ki - több okból is - hogy a vele összenőtt osztálya leérettségizett és elment. Másrészt kibontakoztak az "ellenzéki" VE-GA szisztematikus felszámolásának folyamatai, miközben Ő maga is, mint "reformer személyiség" kezdett megfogalmazódni. Gondjai lettek a "csődosztállyal is" - képességeik okán - és különösen a VE-GA rockegyüttesével, akik nélkül a dolog nem ment, de akikkel nem tudott együtt dolgozni.
A ’87 eleji giminapon a Keserű-féle VE-GA rockjáték nagy sikert aratott, de utána Keserű kurtán-furcsán közölte, hogy "ennyi volt".
Láthatóan zavarban volt és emiatt is ingerült. El akart menni, de nem engedtem és megkérdeztem, hogy miért? A válasza eléggé zavaros volt, három meghatározó elemmel.
Egyrészt szerinte kezdettől manipulálom a drámatagozatot, rákényszerítettem az akaratomat. Személy szerint rá is, mert csak látszólag adtam át a vezetést, de valójában mindvégig az történt, amit én akartam.
Ez neki nevelési szempontból is gond, mert ő ezt, csak bensőséges közegben tudja végezni, a maga természetes vezető szerepével, amihez szüksége van a gyerekek osztatlan figyelmére és szeretetére.
Másrészt a nézeteim zűrzavarosak és komolytalanok, és olyasmibe rángatom a diákjaikat, ami veszélyes rájuk nézve. Harmadrészt csupa olyan dolgot csinálok, amihez nem értek - politizálok, zenét, drámát szerzek, és pedagógiai munkát akarok végezni. Jobb lenne mindenkinek, ha megmaradnák a szakmámnál.

A történetnek ezt a szálát nincs értelme tovább követni. Visszatérve a kezdeti kérdésre: nemcsak, hogy volt reális alapja az együttműködésnek, de az hosszú időn át meg is valósult - többek között azért, mert a pedagógiában, sőt kifejezetten a művészeti, esztétikai pedagógiában sem volt ezt lehetetlenné tévő másság. Sőt az "ellenzéki" karakterben sem! Ez utóbbi azonban a már leírtak miatt, más és más megítélés alá esett. A HMG (és Keserű) ezen úrrá lehetett volna, ami nyilvánvalóan nem Miska bácsin múlott.
Keserűn múlott, a már leírt véleménye miatt és alapján, miközben hetekig dolgozott a csapattal és színpadképessé alakította a rockjáték színi részét.

*

Az ún. "Fa-játék" tragédiájáról itt nem kívánok írni. Lényegében ez volt az utolsó próbálkozás, amelyben nem csak drámaisok, sőt nem csak HMG-sek vettek részt és amely iránt - nagyobb részben éppen ezért - városi szintű érdeklődés volt.
A változatlanul jelentős személyi átfedések ellenére Keserű egyre határozottabban fordította szembe a VE-Gá-val a tagozatot, veszélyesnek ítélve és mondva azt a gyerekekre - erre azonban (nem részletezett) pedagógiai okot/indokot, csak az 1998-as beszélgetésünkkor - tíz évvel később - hozott fel.
Mi a helyzet manapság? És miért?

*

Az irodalmi- drámai tagozat semmilyen hatással nincs a város életére és a városi kulturális - művészeti élet sem a tagozatra.
A VE-GA adminisztratív illetve képzési és táboroztatási központja most is Szentesen van és jelentős tizenéves projektjei is futnak itt, de kifejezetten a VE-GA, nem játszik szerepet a város életében.
Mi ennek a meghatározó oka?
A "FA-játék" sokkjának hatása hosszú távúnak bizonyult és az ezt követő években jelentősen beszűkült a VE-GA utánpótlása a drámai tagozaton is. Szentesen amúgy is passzív nyugalom volt a rendszerváltás éveiben. Keserű is visszaavanzsált vidéki tanárnak a politikai sztárság évei után. ’94-ben a régi Diák Pincében és ’95-ben az újban, olyan helykereső drámais csoportok jelentek meg, amelyek már mit sem tudtak a múltról és szó sem volt arról, hogy "vegáznának" - és nem is tették. A legnagyobb közreműködésünk az volt, hogy írtuk számukra a kikérőket a kollégiumnak, amely szívesen engedte is őket a Pincébe, ahol jó helyen tudták őket.
Ezt követően ősszel - 1995 őszén - ért minket az első trauma, ami miatt beszélgetésre hívtam Keserűt. Egy első éves osztályt ugyanis eltiltott tőlünk. Mivel pedig a gyerekek ebből semmit nem értettek, "bemutatott" minket és "bemutatásra" kerültünk a szülői értekezleten is. Rossz dolgokat mondott rólunk minket nem is ismerőknek.
Hogy miért ekkor és miért így, azt nem indokolta meg. "Szakmailag" ítélt minket és személy szerint engem veszélyesnek a gyerekek fejlődésére. Ennek a félelemnek az alapja pedig aligha lehetett más, mint az általa ’95 nyarán megismert, a VE-GA által kidolgozott és "honosított" kreatív tréning alapú drámajáték-variációk sora.
Pontosan a "bemutatások" és a tiltás keltették fel a drámaisok érdeklődését - hogy úgy mondjam, a "szakmai" természetű érdeklődésüket is.
1996-ban kezdett a VE-GA a Szentesi Gyermek és Ifjúsági Kerekasztal összeszervezéséhez, amelynek csoportjai már éjt-nappallá téve kézműveskedtek, meg drámajátékoztak volna és ezen az úton gyorsan vegásodtak. Nagyon rosszízű, konfliktusos helyzetek sokasága alakult ki abból, hogy állandóan drámaisok keveredtek a vegásodó csoportokba, sőt néha 5-6 fős érdeklődő csoportjaik jelentek meg nálunk.
Amikor ’98 tavasz végén nyilvánvalóvá vált, hogy eljön az ideje a SZIDÖK megalakulásának, ismét beszélgetésre hívtam Keserűt.
A főleg engem érintő ismétléseket kerülendő lényegében azt kérte, hogy én és a VE-GA tiltsuk el az elsős és másodikos drámaisokat magunktól, "ha jót akarunk nekik" ("amelyik harmadikos és negyedikes még jönni akar, az jöhet nyugodtan" ).
Ez elvállalhatatlan volt. A verselő, zenélő, drámajátszó, bohém VE-GA a szentesi ténykedéseit közéleti nevelési fazonúra alakítva lassan kihúzódott Szentesről - és bizonyos értelemben egészében is megszűnt annak, ami volt. Ezt megkönnyítette az 1998-tól gyorsuló ütemben felpörgő és átalakuló világ - illetve iskolarendszer is.
Lehetséges-e egy együttműködés felépítése manapság?

*

Az előzőekből úgy tűnhet, hogy egészében Keserű nyakába akarom varrni a VE-GA szentesi önleépítését is. Egészében nem, de abban kétségtelenül döntő szerepe volt.
A ’98 tavaszi beszélgetésünk után szabályos drámais fóbiám alakult ki, ami máig hibák és viták forrása. A környezetünkben ugyanis mindmáig törvényszerűen jelennek meg a drámaisok, akiket már én ijesztgetek el és az egész szituációt rettenetesen utálom. Pedig közben a dráma-pedagógiai módszereink erősen megváltoztak és alapvetően mássá váltak.
A háttérfolyamatokról írtam már eleget másutt. Az összhatásuk eredményeként az elmúlt 6-7 évben drasztikusan lecsökkent és időpontjait tekintve is rendkívül bekorlátozódott a tizenévesek civil illetve közéleti dolgokra fordítható ideje (egyébként energiája és pénze is). Péntek délutáni és szombati lopott óráink maradtak erre. A teljesítményelvű "pörgés" sem teszi lehetővé a kötetlen drámajáték műhelyek működését, főleg nem civil alapon. A kreatív tréning alapú drámajátékokra régebben fordított mindössze 3-4 órás idő is ritkaság, azonban ezeket is sajátos türelmetlenség, vibrálás kíséri. A folyamatok vagy kiesnek a kívánatos medrükből és "idegesen" felpörögnek vagy terjengőssé válnak, szétesnek, eluralja őket a "szétpofázás".
Erre válaszként dolgoztam ki az ún. "Marionett-játék" változatokat, amelyek lényegében olyan rapid, kreatív tréning alapú drámajátékok, amelyek tematikusan szűkítik az esztétikai eszköztárat és teljesen spontánná teszik a mini-darabok tartalmi építését. A vezetőknek azonban mindenképpen komoly drámajáték tapasztalatokkal kell rendelkezniük és igen tudatos pedagógiai és vezetői munkát kell végezniük. Számukra és a gyerekek számára nélkülözhetetlenné váltak a legalább egyhetes nyári táborok.
Nyilvánvaló, hogy ez már valami egészen más, mint ami a "tagozaton" folyik. Erre már nem tudnak, csak úgy ráállni, ebbe már nem tudnak csak úgy bekapcsolódni a drámaisok. Ezt rosszul is viselik és így az utóbbi két évben a "betévedők" mindinkább maguktól is elmennek.
Nekünk magunknak is folyamatosan változnak a nevelési feltételeink - a folyamatokba illően, logikusan. A legújabb "tünet" a középiskolások "kiürülése" és a 12-15 évesek számának növekedése az értelmes iskolán kívüli szabadidős tevékenységekben.
Közben elvesztettünk minden élő kontaktust a drámai tagozattal. Nem is tudjuk, mi zajlik ott. A giminapon látjuk az eredményét, illetve itt-ott, ahol szerepet vállalnak (pl. a Művészetek Völgyében), de ennyi és nem több
A tagozat "belekonszolidálódott" a gimnáziumba, az oktatási rendszerbe. Ez nem okvetlenül rossz, de nyilvánvalóan valami egészen más, mint ami reálisan lehetett volna és amit sokan igényeltünk és - más okokból - igényeltek mások.
Közben minden nagyon megváltozott. Megszűnt az a pezsgő városi diák illetve tizenéves élet is, ami abban a kérdőjeles múltban nagyon is létezett.
Mások a kihívások és mások a tétek. Nagyon-nagyon kellenek a civil módon összeszerveződő, gondolkodó és az ügyeik intézésébe bekapcsolódó, abban résztvevő tizenéves (diák) szervezetek és közösségek.
A véleményem (még mindig) az, hogy a válogatott drámaisok "érdeklődőbbek, vitaképesebbek" és több más szempontból is hajlamosabbak a kulturális és demokratikus közéletiségre.
A VE-GA kistestvéreinek egyike a SZIDÖK pedig valódi tizenéves közéleti nevelő-műhely.
Szükséges lenne a HMG - és részeként a tagozat - valamint a SZIDÖK sokkal magasabb szintű együttműködésére, mint ami manapság van.
A drámapedagógiai szisztémáink azonban ma már nem összeegyeztethetőek. (A "mieink" többsége az iskolájában részt vesz "hagyományos" műhelymunkákban, a felnőttjeink jelentős része pedig vezet ilyeneket is. A vegás drámapedagógiai módszerek ma már egy más szintet jelentenek, főleg a vezetők számára és iskolai környezetbe nem is adaptálhatók. Én magam is szívesen vezetnék például kurzust ezek tárgyában iskolai drámatanároknak, de nem vagyok annyira naiv, hogy hinnék az erre való igényben.)
A magam részéről azonban nyitott vagyok minden tisztességes kezdeményezésre.