Melléklet a művészetről és az esztétikáról

Kategória: Levelek V Megjelent: 2006. február 27. hétfő

Az esztétika fogalmáról sokan és sokfélét írtak.
Jómagam az esztétikát az esztétikum kérdéseivel foglalkozó tudományként fogalmaztam meg. (Hasonlóan ahhoz, ahogy az erkölcsösség kérdéseivel foglalkozó tudománynak tartom az etikát.) Gond azonban az, hogy az "esztétikus" szónak nincs egyértelmű magyar megfelelője. Sokan azonosítják a "szép"-pel, bár nyilvánvalóan nem azonosítható csak azzal, arról nem is beszélve, hogy a "szép" tartalmi megfogalmazásaival is éppen elég a gond.

Bár W. Takarkiewitz 2000-ben Magyarországon is megjelent - eredetileg 1980-ban kiadott - "Az esztétika alapfogalmai" című munkájában nagyon körbejárta az esztétika fogalmát, vele is úgy jártunk, mint másokkal: az értelmezést ránk bízta.
Umberto Eco nézetei pedig fiatal felnőtt koromban hódítottak először az ország elit értelmiségieinek, illetve egyetemistáinak körében, de manapság vele is odajutottunk, hogy amit ad, az - már bocsánat - "nesze semmi, fogd meg jól!"
Nekem többet árult el a művészet és ezen belül az esztétikum lényegéről József Attila, Ray Bradbury és különösen Andrej Tarkovszkij.
József Attila 1933-ban írt "A város peremén" című versének következő öt sora már kamasz koromban megragadott:
"...így lettünk, végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű."

Bradbury a "Marsbeli Krónikák" 2001. június "S ragyog még a holdsugár" krónikájában írja:
"... végül a tudomány sem más, mint egy csoda vizsgálata, amelyet sohasem tudunk megmagyarázni, és a művészet is ennek a csodának a tolmácsolása..."
A művészet fogalmában összekapcsolják a nekünk való/szóló gondolatot/tartalmat, és a nekünk jó "szépségét", vagyis az esztétikus kifejeződést, átélést.
Tarkovszkij Stalkere a következőket mondja az Írónak 1979-ben:
"Maga az élet céljáról beszélt és az önzetlen művészetről. Itt van mindjárt a zene. Ez valóban a legkevésbé kötött vagy ha kötött, nem ideológiailag, pusztán a hanggal... asszociációk nélkül... És mégis csodálatosképp a lélekbe hatol be! Mi rezonál bennünk a harmonikussá tett zajra? Mi egyesíti és változtatja át számunkra a fennkölt boldogság forrásává? Mivel rendít meg? Mire való ez?"
A gyönyörűség mibenlétét, forrását és értelmét kutatja - azonosulva magával a gyönyörűséggel (az esztétikummal).
Mindhárman a művészetről szólnak művészként a műveikben, és mindkét vonatkozásban a gondolatot / a tartalmat kapcsolják össze a művészet keretében valami mással, egy érzéki hatásrendszer eredményével, és szerintem ez az esztétikum.
A három mű is mély gondolatokat/tartalmat kíván közvetíteni - "tolmácsolni" - a maga esztétikumával, de a bennük lévő dolgok nem szépek. Nagyon nem szépek... de kétségkívül mégis egyféle gyönyörűség forrásai.

Szűkebben, vagyis "csak" az esztétikumra koncentrálva én úgy vélem, hogy mind József Attila, mind pedig Tarkovszkij gondolatai rendkívül kifejezőek.
Azt sem érzem véletlennek, hogy mindkettőjüknél a zene, "a rezonancia" (a "búgás") jelenik meg, mint meghatározó hatás. Ez hatol "magába a lélekbe" és "búg mibennünk, mint a mélyhegedű". És, ha ismerjük a műveket, tudjuk, hogy "az élet célja" illetve "a minden emberi mű értelme" kifejezés mögött az egyedi, egyéni emberi lény nüansznyi, porszemnyi voltának, céljának értelmével (is) csatáznak.
Az esztétikum "rezonanciája", amit ingere - inger együttese bennünk kelt, emocionálisan úgy felgerjeszti érzékeinket, hogy a lelkünk kiszabadul a test börtönéből, kiárad a mindenségbe és egyúttal befogadja azt, a kegyelemnek ebben a sajátos állapotában.
Ez a befogadó kiáradás - a "csoda" átélésének (csodálatos) harmóniája, (eufórikus) boldogsága - "a nekem jó" átélése, önmagában tehát az esztétikum önmaga alapvetően passzív állapot és nem kíván erőfeszítést, energiát. Inkább feldob, feltölt, megújít, energiát szül és ad.
A művész a művészetében a maga sajátos esztétikai eszköztárának segítségével ezt a hatást egyesíti a mondandójával, a tartalommal, ha nem is így "felbontva", tudatosan, hanem a művészi alkotás ihletett idejében, állapotában. Erőfeszítéssel és erőfeszítést kívánóan teszi, és cserében kiszabadítja az esztétikumot a passzív "nekem jó" állapotából az aktív "nekem való" állapotaiba. A nekem való állapotaiba, amikor/amiben bármit gerjeszthet, ami bennem van, akár a tragédiát, a gyászt vagy a szomorúságot. Bármi eluralhat a maga totalitásával, ami engem tudva vagy tudattalan, mint embert foglalkoztat - és kiáradhat belőlem, azonosítva a csak így és az ebben átélhető örökkévalósággal. (Azzal az örökkévalósággal, amit a tudomány megérteni akar, a hit felfoghatóvá és elfogadhatóvá tenni benne pillanatnyi létünket és hatásunkat.)