Levelezési anyag a Környezetetikai Konferenciáról

Kategória: Levelek IX Megjelent: 2009. január 09. péntek

(Szeged, SZTE 2008. szeptember 25-26.)

Levél Dr. habil Tóth Jánosnak I.

Kedves János !

Kaptam egy meghívást Öntől a koromek@freemail. hu-ra az etikai konferenciájukra, ami ugyan jó helyre jött, de mégis meglepett.
Tény, hogy több mint 30 éve foglalkoztatnak ezek a kérdések, de egyrészt a nyilvánosságukról akkoriban szó sem lehetett, másrészt pedig - és ez igaz a későbbi időkre is - nem vagyok az a nyilvánosságot igénylő alkat.Az utóbbi időkben ezt az is megkönnyíti, hogy minden komolyabb fórumon a végzettségemet firtatják - egyébként jogosan - és hova-tovább szégyellnem kell azt, hogy "csak" vízmérnök vagyok illetve köztisztviselő.
Persze kevésbé ezen minőségemben csatáztam etikai kérdésekkel, mint inkább az ezévben 30 éves, önmagát a Vega csillagról elnevező VE-GA Gyermek és Ifjúsági Szövetség alapító elnökeként.
Erről a civil szervezetről sem tudnak azonban többet és többen, mint más ifjúsági szervezetekről, ámbár azok egy része elvben mégiscsak ismertebb.
Amiért azonban ez a civil szervezet létrehozódott anno és mindmáig, az jórészt etikai ok.

Jómagam Hársing úr rendezett nézeteivel erősödve katolikus alapokról indultam, ámbár nézeteim a református Gyökössy Endre nézeteivel harmonizáltak leginkább. (Gyökössy Endre: A növekedés boldogsága - elmélkedések Jézus boldogmondásairól.)
Nem véletlenül lett a VE-GA a '80-as évek közepén kibontakozó békemozgalom egyik vezetője, de a békefogalma sokkal tágabb körű volt, mint a puszta háború-ellenesség. A VE-GA számára a béke általában az emberi viszonyok harmónikus állapotát jelentette, beleértve a viszonyai körébe az ember természeti lény voltából adódó viszonyait is.
A '80-as évek utolsó harmadában születő "kék" és "zöld" mozgalmak politikai radikalizmusával a jórészt gyermek-tagságú VE-GA nem vállalhatott tevékeny közösséget. Nem vállalhattunk azonban közösséget az etikai következetlenségeikkel sem.
Bekapcsolódtunk azonban a Kéri László vezette Mozgalomkutató Műhely munkájába már '86-tól, amelyben Sólyom László, Papp Zsolt és Lengyel László mellett olyanok is bekapcsolódtak néha, mint pl. Stumpf István, Orbán Viktor és Kövér László.
A legszínesebb személyiség azonban az a Lévai Sándor volt, akiről - aki tud róla egyáltalán - azt tudni, hogy ő találta ki Süsü-t, a sárkányt.  Ő alapította meg és vezette azonban évekig az ITDK-t - az Interdiszciplináris Tudományos Diákkört - a maga nemében első gondolkodói műhelyet.
Sólyom Lászlóról pedig az indokoltnál kevesebben tudják azt, hogy az a "Védegylet" támogatta és támogatja, amely több szempontból is a régvolt Mozgalomkutató Műhely örököse - etikai metszetekben is. (Foltányi Zsuzsanna, Lányi András, de különösen Zágoni Miklós és maga Sólyom László sokmindent megfogalmazott "tételesen" is a témakörünk etikai vonatkozásaiban.)

***

Levél Dr. Tóth Jánosnak II.

Kedves János !

Ne vegye szerénytelenségnek, de nekem és a VE-GA Szövetség Szakértői Kollégiumának mindvégig következetesebb álláspontja volt ezen etikai ügyekben.
Konkréten ezekről szólt pl. a '86 évi Kecskeméti Találkozónk, '91 évi Debreceni és '98 évi Magyartési (Etikai) Nyári Egyetemünk.
Nem erőlködünk azonban a nézeteink terjesztésével és ennek - többek között - éppen etikai okai vannak.
"Megváltó" és "vezető" ellenesek vagyunk ezügyben is.
A "világtörténelmi sorsra jutott egyéneknek" (ez egy '83-ban megfogalmazott kategóriám) illetve a szövetkezéseiknek maguktól kell a megfelelő következtetésekre jutniuk. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ellehetetlenült fenntartható fejlődésünk helyett legalább a fennmaradásunkat meg tudjuk valósítani.

Az utóbbi évtizedben sajátos viszonyítási pontunk lett Heller Ágnes etikája.
Az 1994-től megjelent zseniális írásai pozitív sokként hatottak ránk, merthogy a következtetései sok vonatkozásban - néha szó szerint is - egybeestek a mieinkkel, noha természetesen minőségileg kidolgozottabban.
Sem mi, sem pedig a gondolati partnereink nem tudtunk azonban konkrét kapcsolatba kerülni vele. Máig nem tudjuk, hogy egyáltalán mi jutott el hozzá a mi dolgainkból - könnyen lehet az, hogy semmi.
A délszláv háborúk miatt közte és Krausz Tamás között kibontakozott kifejezetten etikai vita - nem egy környezet-etikai vonatkozással - azonban valóságos hívójel volt az én számomra is. (A vitában egyébként összességében Krausz álláspontjával tudtunk jobban azonosulni.)
Heller Ágnes 2004 év végi Mindentudás Egyetemi előadása mintegy válasz volt nekünk a dilemmáink sokaságára.
Az erre írt összegző válaszom lenne a mostani előadásom alapja is.

Nem tudom azt, hogy mennyire felvállalható Önöknek az a meglehetősen régi alapálláspontom, hogy gondolkodóktól alig megbocsájtható eufemizmus a "fenntartható fejlődés" kifejezés használata, már legalább 15-20 éve - amely kifejezést egyébként nagyjából ugyanezen ideje ki is sajátítottak maguknak a transznacionális tőke politikai bázisai.
Az immár emberöltőnyi idő óta zajló konkrét globális változások - egyetértve Tarkovszkijjal illetve a zseniális filmjeiben foglaltakkal - már semmiképpen nem a fenntarthatóság jegyében zajlanak és a szó szoros értelmében nem tekinthetők fejlődésnek, csak változásnak.
Ezért a tervezett előadásom címe:
   Gondolatok a fennmaradásunk etikájának alapjaihoz.
Természetesen ehhez vinnék egy PP-t is.

Nem régen egy engem személyesen nem ismerő negyvenvalahány éves filozófus mindezt a "fiatalos hév"-nek tudta be és a "civil zöld attitűd"-nek.
Én azonban a kenyerem javát már megettem, nyugodt, sőt joviális az alaptermészetem és mindig is voltak gondjaim a látható és tapasztalható "zöldek" többségével.
Amennyiben nincs mód az előadásom megtartására, az nem bánt.
Szívesen referálok mások előadására is - ez nem jelent számomra gondot.
Amennyiben pedig egy hallgató lehetek a sok közül, az sem zavar, mert érdekel a téma.

Üdvözlettel:  Korom Pál

***

Levél Dr. Tóth Jánosnak III.

Kedves Tóth János!

Beszélgettem a feleségemmel, Anikóval.
Mi valóban mindenben társak vagyunk immár 35 éve és ezt értse szó szerint, holott a természetünk ellentétesebb nem is lehetne.
Ő is vízmérnök, de már a szűkebb szakmánkban sem az elméletek és módszertanok embere, hanem a praktikus megoldásoké.
Persze én magam is inkább csak kedvtelésből "tököltem" a világ dolgain és a környezeti gondok terén legelőször ('72-ben) Engels Frigyesbe botlottam, aki - szerintem - elsőként aggódott az emberiségért a természet-rombolása miatt.
Innen indult az a gondolatmenetem, hogy miközben az Ember úgy fejlődött ki a természetes evolúciója során, hogy képtelen egyénileg törődni a céljait megvalósító tevékenységei egyéb hatásaival, egyben társas lény is. Mivel pedig az említett egyéb hatások globálisan elhatalmasodó rendszere mindinkább pusztulással fenyegeti, ugyanilyen szintű társasságát kell arra megfelelően rendeznie, hogy ezt a veszélyt ki tudja védeni.
Ehhez egyénként - világtörténelmi sorsra jutott egyénként - illetve a más egyénekkel való viszonyrendszerében mássá kell lennie. Erre mindjárt neki is álltam elméleteket és módszereket kialakítani - fejben. Mivel pedig mindahhoz a tengernyi okos gondolathoz nem lehetett akkoriban hozzáférni, amikhez manapság, így a saját - megengedem, néha butának bizonyult - kútfejemből indultam ki.
Az azonban az eszembe sem jutott, hogy mindazt megpróbáljam megvalósítani, amit kitaláltam. Márcsak azért sem, mert nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy egy erkölcsi univerzumnak kellene szabályoznia az emberi kultúrát és ezen keresztül a gazdaságot (megfordítva a "klasszikus" sorrendet).
Anikó számára persze - az együttélésünk kialakulásának folyamatában - ez is egy gyakorlati kihívássá vált, miszerint lássunk hozzá és alkossunk erre megfelelő közösségeket, praktikussá téve Heller Ágnes jóval később imígy megfogalmazott gondolatát: Jó személyek léteznek most - egyáltalán hogyan lehetségesek most?
Az akkor néhányszáz fős VE-GÁ-t ezért, ennek válasz-alternatíváiért vállaltuk fel tudatosan '83-ban (persze egészen más tartalmú tudatossággal). Most - a születése után kereken harminc évvel - pedig ezért vagyunk benne ebben a néhányezer fős, igen érdekes humán-infrastruktúrában.

Anikó mindjárt azt kérdezte, hogy egyáltalán, honnan tudják, hogy a világon vagyok. Erre persze nem tudtam válaszolni.
Szerinte nem helyes így idegenként, elefántként, ráadásul fehér elefántként beballagni az Önök tudományos műhelyébe - és beláttam, hogy igaza van.
Előre tételezett korreferátumot amúgy sem tudok tartani, hiszen nem ismerem az előadásokat.
Maradnék tehát tájékozódó résztvevő, ha ez lehetséges.

Üdvözlettel: Korom Pál

***

Levél Dr.Tóth Jánosnak IV.

Kedves János!

Számomra igen érdekes és tartalmas volt az elmúlt konferencia. Lehetővé tette azt is, hogy jobban eligazodjam mások jelenidei megközelítéseiben és gondolatmeneteiben.
Etikai kérdések vonatkozásában mindig erősen érdekeltek azok a személyiségek is, akik ezekkel foglalkoznak - és  erről is igen pozitív összképet kaptam.
Legkevésbé magammal voltam elégedett. Ez pedig nem abból adódik, hogy ez általában is így szokott lenni. A többszörösen is fehér elefánt voltomból adódóan, jobb lett volna egy kivetített vázlat, mert érthetőbb lett volna a mondandóm. Sorvezető lett volna nekem is, mert hajlamos vagyok megfeledkezni a hallgatóságról és elkalandozni.
A kutyafuttában készített néhány szavas vázlatommal, a csapnivaló memóriámmal és a meglehetős szórakozottságommal próbálkoztam az általam ott elmondottak rekonstruálásával, aminek eredményét mellékelten el is küldöm.

Üdvözlettel: Korom Pál

Gondolatok a fennmaradásunk etikájának alapjaihoz

Korom Pál vagyok, vízmérnök.
Diplomásként azzal kezdtem a pályámat, hogy egy olyan team tagja voltam, amely a majdan elgondolt dunai vízlépcső-rendszer számítógépes modell-kísérleteit végezte a '70-es évek közepén. Így igen hamar találkoztam egy rendkívüli súlyú környezeti és természetvédelmi problémával.
Az elmúlt másfél évtizedben köztisztviselőként foglalkoztam illetve foglalkozok helyi és regionális vízi, környezeti és energetikai problémákkal.
Mindemellett a kereken harminc éve alakult országos VE-GA Gyermek és Ifjúsági Szövetség alapító elnöke vagyok és itt ezt a civil szervezetet képviselem. Ebben a szervezetben a benne felnőttként is megmaradók száma ma már több száz fő és sajátos jellegzetessége az, hogy a vezetőik mindig is különös érdeklodést mutattak különféle etikai kérdések iránt.
Az eddigiektől eltérően tehát, egy más oldalról közelítek a konferenciánk témájához.
Mottóul Heller Ágnes kijelentését illetve kérdését választom, ami szerint "Jó személyek léteznek most - egyáltalán hogyan lehetségesek most?"

1. Mindenek előtt szíves figyelmükbe ajánlom Andrej Tarkovszkij 1962 és 1985 év között  készült, nyolc, szervesen egymásra épülo filmből álló életmuvét, amelyben a korát megelőzve ábrázolta elképesztő tisztánlátással az ipari társadalmak etikai problémáit.
Ő úgy gondolta, hogy a technicista ipari civilizáció mindenek előtt az emberi természetben okoz katasztrófát, amely katasztrófa már zajlik.
Ennek lényegi eleme az, hogy a szélsőséges individualizáció nyomán a technikai civilizáció behatol az egyénbe, nem hagyja személyiséggé válni, vagyis etikailag függetlenné. Ennek egyik hatásaként az alapvető emberi tudatformák - a tudomány, a művészet, a hit illetve a kultúra és az etika is - elválnak egymástól, szembefordulnak egymással, még az egyes egyénekben is. Ezek odáig jutnak, hogy életüket már nem csak a technikai civilizáció uralja el, hanem az egyes elkülönült tudatformák is, amelyek közül legfeljebb, ha  kettő van jelen az egyes egyénekben.
Tarkovszkij az előadásaiban már a '80-as években kimondta, hogy amit fejlődésnek gondolunk, az már nem az és ami zajlik, az nem fenntartható. A tét tehát a megmaradásunk. Hasonlóképpen megfontolandó - manapság méginkább - az a véleménye, hogy, nem kell bizonygatni azt, ami nyilvánvaló.

2. Tarkovszkij bölcsen elkerülte azt, hogy megkerülhetetlen kritikáját valamely társadalmi-politikai rendszernek címezze. Az azonban világos, hogy ez a kritika a meztelenül haszonelvű piaci társadalomnak szól.
Ez a társadalom individualizál, elidegenít. Teljesen szabaddá tesz az emberi kötöttségektől, egyben függővé a gazdaságiaktól. Heller Ágnes értékeli ebben a folyamatban az egyéni szabadság születésének tényét.
Kétségtelen az, hogy a világunk azon egyénei, amelyeknek vannak valódi választási lehetőségei, mind kevésbé örökölnek, kapnak készen kultúrát, identitást (stb.) és erkölcsiséget. Ezeket mindinkább maguknak lehet/kell kihordaniuk, a társadalmi praxisuk, tanulásuk folyamatában, de abban is szabadok, ha nem teszik ezt meg.
Egy sajátos, 25 éves "vegás" kategóriával élve ők mindannyian világtörténelmi sorsra jutott egyének. Rájuk az is jellemző, hogy a státuszuk szerint résztvehetnek a társadalom döntési folyamataiban (egyénként és saját szervezeteik részeseként is) illetve nem csak piaci termelők és fogyasztók lehetnek, hanem mindinkább szellemi és közösségi értékek termelői és fogyasztói is. Választhatják magukat erkölcsös személynek is.
Aligha vitatható az, hogy a világtörténelmi sorsra jutott egyének sorsára jut a világunk és ennek az erkölcsi felelősségét akkor is viselik, ha erről nem vesznek tudomást.

3. Atechnológia eszköz, az eszközt használó ember eszköze. Az eszközhasználat céljait az ember határozza meg. Az eszközhasználat jelenleg mindent eluraló, maga alá gyűrő célja a profit, amelyet csak úgy lehet realizálni, ha a termék megfelel a fogyasztók piaci igényeinek. Ezeket az igényeket azonban a profitért dolgozók mindinkább maguk "képzik" a fogyasztói társadalmi rétegekben, míg más rétegek igényeinek kielégítését nem tudják megoldani, mert az a gazdálkodás jelenlegi keretei között megoldhatatlan.
A világunk társadalmai egy mindinkább rögzülő feudalisztikus hierarchiába szerveződnek, amelyek szintjei között csökken a mobilitás. A mintegy 6 milliárdos népességünkből 4,5 millárdnak esélye sincs arra, hogy "fogyasztói" legyen, holott többségüknek ugyanolyan "jogos" igénye ez, mint a "szerencsésebbeknek".
A kialakult világ-rendszernek szerves alkotója a manipuláció és a terror.

4. Aprofitcélú ipari társadalom nem ideális közege a szellemi termelésnek, noha exponenciálisan növekszik a technológiák szellemi tartalma, a szellemi termelés társadalmi-gazdasági súlya.
Ezen szellemi termelés megosztott az alapvető tudatformák tekintetében, ami egyik alapja a piacosíthatóságának. Ezzel azonban korlátozott a fejlődési lehetősége is.
Az áruvoltából adódó kihívás hasonló a meglehetősen ismert "hídpénz-problémához". Ez ugyanis hasonlóan akadályozta a dolgozó emberek szabad áramlását egykor, mint ahogy szellemi értékek szabad áramlását most a rájuk (is) erőszakolt áruformák. A korlátozás azonban egyre inkább nyilvánvalóan került/kerül többe az egész társadalomnak, mint amennyi hasznot hozott/hoz egyeseknek.
Az előzőekből azonban az is következik, hogy a szellemi műhelyeknek/teamoknak egyrészt illeszkedniük kell a piacgazdaság - vagyis a tőkék optimális allokációs rendszerének -  kereteibe, másrészt belső és külső kapcsolat-rendszerükben meg kell oldaniuk a saját független szellemi "termelésüket". Ez utóbbihoz pedig a fenti keretek mellett egyetlen út vezethet éspedig az, hogy olyan teamot alkossanak, amely egyesíti magában az alapvető emberi tudatformákat, ami tehát egyben etikai team is.

5. Elvben a fenntarható fejlődésünk megvalósítása érdekében az individuális egyénnek két útja lehet, az egyéni illetve a közösségi stratégiák útja.
Sajátos tény az, hogy az egyéni stratégiák általános elgondolása a jelenkor gondjainak tecnológiai fejlesztésekkel való megoldása.
A technológiák használata azonban olyan biológiailag-genetikailag meghatározott, az egyének tevékenységétől független folyamat, amit érdemes jobban megvizsgálni.
A technológiák használata során ugyanis az ember mindmáig a kitűzött céljait kívánja elérni, mint célracionális lény. Ezen közben azonban más, nem akart dolgokat is "elér", amelyek a tevékenysége nem kívánt másodlagos, harmadlagos, sokadlagos "eredményei". Az egyéneknek ezzel több tízezer évig egyszerűen nem kellett számolnia és egyénként ma is képtelenek ezek teljes körével számolni.
A korunk katasztrofális alapproblémája azonban éppen az, hogy ezek a nem kívánt hatások globálissá és meghatározóvá válnak. Az ellenük megfogalmazódó stratégiák viszont lényegüket tekintve ma is egyéniek és - pozitív vagy negatív éllel - tecnológiai természetűek.

6. Hogyan ítélhető meg helyesen a világunk és benne a teendőink?
Ezidáig a társadalmi praxisokat alapvetően a konkrét gazdasági folyamatok határozták meg. Erre épült a társadalmak legszélesebben értelmezett kultúrája (kultúrái). Az erkölcsiség pedig a szellemi élet legfelső rétegét jelentette.
Ma - az én véleményem szerint - a világ alapvetően csak etikailag ítélhető meg illetve kell megítélnünk. Ez alapján alakítható ki, kell kialakítani azt az etikai univerzumot, amivel olyan új kultúra formálható, amely képes a megmaradásunkhoz megfelelő irányt szabni a világgazdaságnak.

7. "Belénk-programozott" tehát az, hogy egyénként nem vagyunk képesek a célracionális tevékenységeink járulékos és hosszú távú hatásainak felmérésére. Ugyanakkor az is "belénk-programozott", hogy társas lények vagyunk.
Kimondható az, hogy mindegyikünk "technológus egyén", de mint társas lények, összetartozunk és nem szabad egymást magunkra hagynunk a talán még meg sem fogalmazott, de jelenlévő és "technológus egyén" voltunkból adódó etikai problémáinkkal sem.
Szükségünk van a munkaközösségeink, a közösségeink hátterére illetve általánosabb értelemben egy társadalmi etikai háttérre is.
A számunkra meghatározó családi, civil és munkahelyi kisközösségekben azonban sok minden áll a közvetlen beszélgetéseink és különösen az erkölcsi diskurzusaink útjába.
Az idén 30 éves VE-GA Gyermek és Ifjúsági Szövetség életének egyik legfontosabb metszete éppen az, hogy lebontsa ezeket az akadályokat és kialakítsa ezen diskurzusok spontán és tudatos folyamatát.

Szentes, 2008. szeptember
Korom Pál

***

A Környezetetikai Konferencia (Szeged, SZTE 2008. szeptember) állásfoglalása

Az emberiség néhány száz éve exponenciálisan növekszik szinte minden mennyiségi (extenzív) paraméterében: népesség, fogyasztás, GDP, anyag és energia felhasználás stb. A modernitás számára ez a társadalom normális sőt kívánatos működési módja. Alapja az instrumentális jellegűnek vélt természeti entitások feletti korlátlan hatalom, amelyet az abszolút jónak és mindenhatónak tekintett technika biztosít. A zöldek szerint azonban a társadalom extenzív növekedése véget ért, mivel elérte, sőt meghaladta a földi rendszerek határait; továbbá a természet belső értékkel rendelkezik, a természet feletti uralom eleve lehetetlen, a technika pedig kiszámíthatatlan kockázatokat hordoz. Jelenleg a kultúránkban és így a médiában is egyidejűleg van jelen a modernitás (növekedés) és a fenntarthatóság (nem-növekedés) ideológiája, s ez nemcsak azt jelenti, hogy az embereket érő késztetések és információk ellentmondásosak és homályosak, hanem azt is, hogy világképünk bizonytalanodott el.

1. Környezeti problémák természettudományi megközelítésben.

 (i) Termodinamikai szempontból az emberi tevékenység még nem érte el a Föld által elvileg biztosított határokat. Különbséget kell tenni azonban a Föld elvileg (termodinamikailag) adott kapacitása és a jelenlegi technológiák mellett gyakorlatilag elérhető lehetőségek között. Például a fosszilis tüzelőanyagok elégetése energetikai szempontból a lehető legalacsonyabb szintű energiahasznosítási mód, s akkor nem beszéltünk a globális klímaváltozásról, illetve arról, hogy az olaj és földgáz várhatóan 50-60 éven belül elfogy.
Nem fűzhetünk túlzott reményeket az energetikai szempontból „híg” alternatív energiák (nap, szél, biomassza stb.) felhasználása felé sem. Az atomerőművek viszont erkölcsi szempontból problematikusak, elsősorban a hosszú távú radioaktív sugárzás miatt. Tehát az energia problémának kínálati oldalról nincs erkölcsileg elfogadható technikai megoldása. Az olcsó energia korszak végérvényesen végett ért. A drága energia világában az energiatakarékosság kérdése kerül a központba. 
 (ii) Ökológiai szempontból az emberiség kb. az 1980-as évek második felében elérte a bioszféra kapacitását, ahogy azt az ökológiai lábnyommal kapcsolatos felmérések mutatják. Az emberiség helyzet az elmúlt 50 évben drámaian romlott. Míg 1961-ben a Föld biokapacitásának csak a 49% használtuk fel, addig ez az érték 2001-ben már 121% volt. A bioszféra túlhasználta a biokapacitás értékének a csökkenéséhez vezet, ami a jövőbeli lehetőségeinket tovább csökkenti.
Álláspontunk szerint a fosszilis energiahordozók elégetésére épülő modern társadalmak – bár kétségtelen, hogy nagy mennyiségű energiára tesznek szert – de ezt termodinamikai szempontból rendkívül alacsony hatékonysággal és ökológiai szempontból fenntarthatatlan módon valósítják meg. Ezek a társadalmak sokkal alacsonyabb hatékonyságúak és sokkal inkább fenntarthatatlanok, mint az ipari forradalom előtti társadalmak. Természetesen 6-10 milliárd ember nem léphet vissza egy preindusztriális állapotba, ezért csak előre, egy technikailag sokkal fejlettebb a „poszt-fosszilis” társadalmi struktúra felé kell haladni. Ebben fontos szerepet kap: az elérhető legjobb technika (BAT), a konvergáló technikák (nano, bio, info, kogno), a technikai-kereskedelmi lépések számát csökkentő regionalitás.

2. Kutatás-fejlesztés, innováció, környezettudatosság és társadalmi felelősség.

Ökológiai szempontból a termelés lényege az adott terület eltartó képességének vagyis biokapacitásának az emelése. A termelés ugyanakkor csökkenti az ökológiai stabilitást a biodiverzitást, növeli a környezetszennyezést és folyamatos energia-bevitelt és munkavégzést igényel. Mindezek a hátrányok régen, amikor a természet kapacitása még sokszorosan felülmúlta az emberiség tevékenységének fizikai dimenzióit nem okozott problémát. Az elmúlt 50 évben azonban a természet szabad jószág jellege megszűnt, s így termelés, a technika negatív hatásai is felerősödtek. Tehát egy alapvetően új helyzet alakult ki, mivel ma már elvileg létezik jó és rossz (hosszútávon összességében káros) innováció, létezik jó és rossz gazdasági növekedés.  Ugyanakkor (i) előzetesen nehéz megítélni egy technikai innováció hosszú távú hatásait, (ii) erre a jelenleg uralkodó gazdasági rendszer biztosan alkalmatlan, (iii) a rövid távon nyert hatékonyság növekedés gyakran  fokozottabb felhasználásra ösztönöz.

3. Fenntartható fejlődés etikai, gazdasági és társadalmi vonatkozásai.

A Living Planet Report 2006 jelentése – amely 2003-as adatokra támaszkodik – szerint a közepes jövedelmű országok (a jelentés ide sorolja Közép és Kelet-Európa országait vagy éppen Kínát) összességében fenntarthatóak. Ezzel szemben a magas (pl. Szlovénia, Szaúd-Arábia) és az alacsony jövedelmű országok (pl. India, Etiópia) fenntarthatatlanok. Mindkét országcsoport túlterheli a rendelkezésére álló természeti erőforrásokat: az előbbi „túlfogyasztja”, míg az utóbbi „túlszaporodja”. Önmagában mind a túlzott szaporodás, mind a túlzott fogyasztás fenntarthatatlan, kölcsönhatásuk ráadásul felerősíti egymást.  
A jól ismert terhelési képlet (IPAT) szerint az emberiségnek a környezetre gyakorolt hatása a következő három tényezőtől függ: népesség, egy főre eső fogyasztás és technikai hatékonyság. Ez rámutat a környezeti válságból való kilábalás lehetséges útjaira is, melyek globális szinten a következők: (1) a Föld népességének csökkentése, (2) a fogyasztás visszafogása (életmód reform) és (3) a technikai fejlődés. Tekintve, hogy a rendelkezésre álló biokapacitás, a demográfiai helyzet és a fogyasztás mértékében alapvető különbségek vannak az egyes régiók és kultúrák  között, így a szükséges válaszoknak –  különösen  a népesedés és a fogyasztás tekintetében – különbözőeknek kell lennie.  A jó (hosszútávon és összességében hasznos) technikai fejlődése azonban minden régióban és kultúrában feltétlen parancs, itt a dilemma abban áll, hogy (i) egyes  bonyolultabb technikák esetében előzetesen nem tudjuk  eldönteni, hogy  objektív szempontból  jó vagy rossz, (ii) esetenként a hossztávú hátrányok olyan hosszútávon jelentkeznek, amely meghaladja a modern  társadalmak (demokratikus piacgazdaságok)  időhorizontját.         

4. Biotechnológia és bioetika.

A technológiai haladás veszélyei legerősebben az élő-anyagot érintő technikák esetében merülnek fel. A biotechnológiai területei közül a géntechnikailag módosított élő szervezetek (GMO) környezetbe történő kibocsátása áll a viták középpontjában. Vitathatatlan tény, hogy a géntechnika révén a mezőgazdaságban vagy az egészségügyben sokkal hatékonyabban tudunk egyes célokat  elérni, viszont itt elvileg óriási kockázatok is felmerülnek.
A géntechnika mellett érvelők és ellenzők közötti vita legalább két szinten zajlik. Az ellenzők szerint eleve nem szabad a szaporodásra képes genetikai anyagot manipulálni, tekintve, hogy itt egy hiba, vagy egy veszélyes „termék”, bármilyen kicsi is legyen annak a valószínűsége, végzetes következményekkel járhat. Ezzel szemben a „géntechnikusok” azt hangsúlyozzák, hogy e technika nem tekinthető speciálisnak, hiszen a genetikai anyag természetéből adódik, hogy folyamatosan változik, továbbá, hogy a kockázatok elfogadhatóak, amit az elmúlt 25-30 év tapasztalata is megerősít. Másrészről vita folyik a gyakorlat szintjén a különböző eljárásokról, termékekről (pl. , illetve azok szükségességéről (kell-e Magyarországon kukoricamoly-rezisztens kukorica). Fontos, hogy a géntechnológia megítélése ne mosódjon össze a multi-ellenes és globalizációellenes társadalmi reakciókkal.

5. Az agrárszférában felmerülő etikai kérdések.

Az agrárszférában az egyik út a hagyományos nagyüzemi mezőgazdaság, ahol a fejlett technológia (high-tech) alkalmazásában a genetikailag módosított növények és állatok (GMO) előállítása fontos eszköz.  A másik út az ún. öko vagy biogazdálkodás, amely ez egy olyan gazdálkodási mód, amely az ősöktől átvett ökológiai ismereteket és a modern kor kockázatot nem hordozó vívmányait (képi felismerésen alapulógyomirtás,sex-feromonnaltörténő illatárasztás,repellencia)   ötvözi. Fontos kérdés, hogy az ökológiai gazdálkodás csak a hagyományos tömegtermelés mellett létezhet kiszolgálva a minőségi igényeket, vagy önállóan is képes élelmiszerrel ellátni az emberiséget.

6. Akörnyezetetika (bioetika) helye a természettudományi oktatásban.

A természettudományok és a humán tudományok közötti folyamatos párbeszéd és együttműködés szempontjából fontos, hogy a természettudományos hallgatók a szakmájukhoz kapcsolódó környezet- vagy bioetikai kurzusokat is tanuljanak, s ez lehetőséget ad arra, hogy a jelenleginél sokkal mélyebb szinten ismerjék meg saját szakterületük etikai megfontolásait.

7. Környezeti nevelés.

Mivel a fenntarthatóság kulcskérdése az, hogy az egyes emberek, ill. közösségek a fenntarthatósággal összhangban álló eszméket, értékeket és életformákat (pl. önkéntes egyszerűség) kövessék, ezért meghatározó jelentőségű tényező a környezeti tudatosság, és ehhez kapcsolódóan a környezeti nevelés. A környezeti nevelés nemcsak a fiatalok, hanem a felnőttek (felnőttképzés) esetében is fontos.

8. Magyarországi kihívások

(Fenntarthatóság) A Living Planet Report 2006 jelentése alapján megállapítható, hogy Magyarország, hasonlóan a többi fejlett országhoz környezetvédelmi szempontból fenntarthatatlan. Az ökológiai deficit értéke: -1,5 gha/fő, ugyanez az érték a magas jövedelmű országok esetében -3,12, míg a közepes jövedelmű országok esetében + 0,18. Az ökológiai lábnyomunk (3,5 gha/fő), ami jelentősen elmarad a magas jövedelmű országok átlagától (6,4 gha/fő), viszont jelentősen meghaladja a közepes jövedelmű országok átlagát (1,9). Magyarország esetében megdöbbentően alacsony az egy főre jutó biokapacitás (2,0 gha/fő). Ugyanez az érték Ausztria esetében 3,4 gha/fő, míg Románia esetében 2,3 gha/fő. Ezért a fenntarthatóság szempontjából az egyik kulcskérdés hazánk biokapacitásának a megőrzése sőt amennyiben lehetséges annak növelése.
(Energia kérdés) Primer-energiánk meghatározó része (68,5%) földgázra és olajra épül, amelyből a legkisebbek a tartalékok a világban. Magyarországon nagyon alacsony a biomassza aránya (2,2%) az ipari energiában, ugyanez az érték Ausztriában 11,5%, míg Romániában 3,6%. Megdöbbentően alacsony a megújuló energiaforrások aránya (0,5%) az elektromos energia termelésében, ugyanez az érték Ausztriában 58,9%, míg Romániában 35,9 %. Továbbá Magyarországon túl magas az importfüggőség (68%), ugyanez az érték az EU-25 esetében csak 40%. Éppen ezekből adódik, hogy számunkra előbb ér véget az „olcsó” energiakora, mint a fejlettebb országok számára. Súlyos probléma, hogy egységnyi GDP előállításához 3-4-szer több energiát használunk fel, mint a fejlett EU országok. Továbbá egy átlagos magyar lakás energia-fogyasztása az EU-országokénak a háromszorosa.
Sajnos a politikai elit nem hajlandó szembenézni azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy az olaj és a földgázkorszak utolsó évtizedeiben élünk. Ezért költünk jelentős összegeket a gázár támogatására, ami direkt és indirekt módon is gátolja az alternatív energiaforrások fejlesztését. Ráadásul földgáztárolókat ill. új gázvezetékek építésének a terveiről hallunk, miközben a politikai folyamatosan azt az illúziót kelti, hogy gáz ára politikai döntés kérdése.
A valódi tennivalók ezzel szemben egyrészt az energiapazarlás megszüntetése mind a termelés, mind a lakhatás esetében. Ez utóbbi magába foglalja az épületek hőszigetelését, nyílászárók cseréje, kondenzációs kazánok telepítését. Másrészt csak olyan beruházásokra és projektekre szabadna csak pénzt fordítani, amelynek eredményeképpen radikálisan csökkenne a primer energia struktúrában a földgáz és az olaj aránya.

***

Levél Dr. Tóth Jánosnak V.

Kedves János !

Megelőztél mintegy húsz perccel az állásfoglalás tervezeted megküldésével, ezért most ehhez vázolok föl néhány gondolatot.
Úgy gondolom egyéként, hogy az a vázlat, amit a magam gyors előadásáról küldtem, maga is összefoglalás és bizonyos értelemben az én állásfoglalásom is.
A konferencia állásfoglalásával kapcsolatban azonban megfogalmazódott bennem néhány régebbi és újabb dilemmám, amit szívesen megosztok másokkal.

Az állásfoglalásunk most például praktikusan a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalnak, mint támogatónak szólna, a filozófiai szintűnél valószínűleg konkrétabb igényű konklúziókkal. Ebből az aspektusból talán szerencsésebb lett volna a "Technikai fejlődés és környezeti felelősség", sőt a "Technikai fejlesztés és környezeti felelősség" címet választani.
Az állásfoglalás összeállítása  meglehetősen nehéz feladat azért is, mert a Konferencián általános etikai megközelítések együtt szerepeltek normatív etikai, sőt szakmai etikai megközelítésekkel. Egy más metszetben pedig a kifejezetten filozófiai megközelítések együtt szerepeltek technológiai és ún. humán-technológiai megközelítésekkel.

Mindezek közbevetésével pontosítani javaslom a bevezető részben a fenntarthatóságról leírtakat.
A  fenntarthatóságnak létezik ugyan néhány autentikus programja, de az ideológiája (ideológiái) semmiképpen nem megfogalmazottak azon a szinten, hogy alternatívát jelentenének a társadalmaknak a modernitás ideológiáival szemben. Ezen túl a fenntarthatóság nem jelent ez utóbbival, mint növekedéssel szemben, nem növekedést. Másféle növekedést jelent (-ene), de mindenképpen növekedést abszolút értelemben is.
A világképünk elbizonytalanodása inkább származik abból a - még jobbára feldolgozatlan és ezért egzakt konklúziók nélküli - tapasztalatból, hogy "ez a modernitás" nem fenntartható. Lényegében kijelenthető, hogy maga az, hogy a mindennapi gazdálkodásunk és politizálásunk szintjén mi is lenne a fenntartható fejlődés, meg sem fogalmazható ezen "modernitás" átfogó kritikája nélkül.

Az 1. pontban foglaltakkal kapcsolatban egyrészt úgy gondolom, hogy technikáknak, technológiáknak önmagukban nincs erkölcsi tartalma. Ezen eszközök használatának illetve a használati módjának, mint általában a cselekvéseknek vannak erkölcsi tartalmai. Az atomerőművek tehát szerintem nem erkölcsi szempontból problematikusak és az energia problémának kínálati oldalról különféle - egyébként problematikus - technikai megoldásai vannak jelenleg (amelyek használata egyébként valóban felvet erkölcsi problémákat is). Ez azonban - szerintem - egyike azon kérdéseknek, amire a tudomány találni fog kevésbé problematikus technikai-technológiai megoldásokat.
Visszautalva arra, amit az előző részben leírtam - egyetértve itt a javaslat-rész utolsó mondatával -  egy technikailag sokkal fejlettebb társadalom felé kell haladni - és ebben az értelemben (is) kell növekedni.

A 2. pontban leírtakban részben visszaköszönnek az előző dilemmák.
Szerintem elvileg sem létezik jó és rossz technológia. Fejlettebb és - a fejlettebb tükrében - rosszabb technológia létezik, amely az előzőnél több nem kívánt mellék-hatást okoz (vagyis a kisebb hasznai mellett több kárt). Elvben az az etikus cselekvés, ha mindenhol és mindenkor a legfejlettebb illetve a legbiztonságosabb technológiát használjuk. Jelen modernitásban azonban a szegényebb országoknak is érdeke az, hogy fejlődni tudjanak a nem élvonali technikák megszerzésével, az ezekhez való - technológia- és tőkekivitel útján történő - hozzájutással. A kérdés az, hogy etikus-e ez? Csakhogy  az etika sem lehet neutrális dolog a valósággal szemben. A kérdés mindinkább az, hogy maga az adott "modernitás", mint emberi rendszer eléggé etikus-e a fennmaradásunkhoz?
Visszautalva a bevezető kapcsán megfogalmazott gondolataimhoz, úgy gondolom, hogy igazából a "modernitás" liberális világpiacával szemben fogalmazható meg a fenntartható társadalom "ökoszociális" piacgazdasága. Ez ugye figyelembe-venné a nem kizárólag anyagi értékeket is és megkísérelné az erőforrások valódi értéken való figyelembevételét (ennek már vannak meglehetősen kidolgozott, de igen kevesek által ismert politikai gazdaságtani modelljei). Ezzel kevesebb gond lenne azonban, mint azzal, hogy igazságosabbnak is kellene lenni a javak elosztásának terén, aminek tagadhatatlanul van egyféle kommunisztikus íze és ami éppen ezért nem számít jó ómennek. Más kérdés az, hogy ennek nem kell egyenlősdit jelentenie - sőt nem is jelenthet - másrészt nem azon kellene alapulnia, amit - lemondásokat sugallva - a 7. pontban leírt "önkéntes egyszerűség" jelenthet.

Azzal semmiképpen nem érthetek egyet, hogy a jelenleg uralkodó (modern) gazdasági rendszer képtelen különbséget tenni a jó és rossz technológia illetve a jó és rossz gazdasági növekedés között.
Az eddig évezredek alatt kifejlődött  - végül is az egyéni túlélés anyagi igényeire épülo, az individualizálódó meztelen biológiai evolúciónk által meghatározott - civilizációnk vált korlátossá. Az emberré válás következő stációja válik mindinkább aktuálissá, az átlépés az emberiség egésze felnőttkorába (egyúttal úgy is lehet mondani, hogy azon igaz emberség korába, amit az etikai univerzum határoz meg).
A különbségtétellel egyre kevesebb gond van, csakhogy nem ismerünk mást, jobbat - Churchill óta meg is fogalmazottan - mint a liberális piacgazdaságot és demokráciát, amibe az evolúciónk útján egyszerűen belefejlődtünk.

A 3. pontban megfogalmazottak konkrétabb válaszokat jelenthetnének arra, hogy ha már nem fenntartható "a modernitás" vagyis a liberális, egyben globális piacgazdaság illetve az egyáltalán nem globális demokrácia, akkor milyen is lenne az, ami más és jobb (bár még nem ismerjük)?
Én úgy gondolom, hogy ez a kérdés úgy ragadható meg, ha evolúciós aspektusból értelmezzük a piacot. A piac ebből az aspektusból egyértelműen a - mindinkább a természetként megjelenő - gazdaság emberek fölötti uralma, a meztelen túlélési harc civilizált arénája. Alapvető kérdése a ki, kit győz le és ki viheti hatékonyabban tovább a "vérvonalát". A társadalmasodás azonban olyan fokra jutott, hogy már erre sem jó, arról nem is beszélve, hogy a globális emberi társadalom már visszavonhatatlanul deformálta és deformálja magát az evolúciót  - veszélyeztetve mindinkább a puszta fennmaradását is.
Úrrá kell lenni a piacon, a természetként felfogott öntörvényu gazdaságon.
Ez az, amit az előadásomban úgy fogalmaztam meg, hogy az (egy) etikai univerzumnak kell uralni az emberi kultúrát és annak a politikai szférán keresztül irányítania a gazdaságot.
Ehhez egyébként nem jó segítség a sokszor hivatkozott terhelési képlet, mert a népesség csökkentése idea (és erkölcsileg is problematikus), a fogyasztás visszafogása, mint elgondolás jelenleg komolytalan és persze marad a technikai fejlődés, mint egyedüli kiút a válságból.
A felvázolt igazodási relációkkal sem érthetek egyet. A közösségi illetve az egyben globális és helyi megközelítést javaslom, amiben nincs sok újdonság, hiszen ismerjük a "Gondolkodj (-atok) globálisan, cselekedj (-etek) lokálisan!" jelszót.
Itt két érvet ki kell hangsúlyoznom.
Az egyik az, hogy - amint azt az előadásomban is kifejtettem - az ember-egyén történelmi, genetikai okokból képtelen arra, hogy számoljon a túlélési - alapvetően az anyagiakért folyó célszerű - tevékenysége mellékhatásaival. Ha vele, mint egyénnel szemben azt az elvárást gyakorolnánk, hogy fogja vissza valamilyen távoli és általános érdek miatt az anyagi igényeit, akkor csapdába jutnánk (volt már társadalmi példa erre).
Az egyén szűkebb és tágabb közösségei nem pusztán hatékonyabb szabályzói lennének a tagjaiknak, de mint társas lényeknek egyrészt egészen más túlélési garanciákat biztosíthatnak, másrészt pedig nem anyagi értékek sokaságát és bőségét is. Az egyénnek tehát nem lemondania kellene számára fontos értékekrol, hanem egyes értékeket kellene más értékekre cserélnie a közösségein belül, azok részeseként.

A 4. pont utolsó sorának különösen örültem. Minden egyes jobb technológiára vonatkozik ugyanis az, hogy elvben az egyetlen etikus megoldás az, ha ezekhez mindenki hozzáférhet, akinek erre szüksége van - és az igazságos elosztás problémája valóban nem technológiai, hanem etikai probléma. (Tekintettel világunk valóságára, ezt úgy javaslom konkretizálni, hogy azon földrajzi-társadalmi körben, amelyen belül a jobb szolgáltatás biztosítható, a rászorultság (szakmai ) függvényében legyen elérhető az adott technológia bárki számára.)

A 6. pontban foglaltakkal kapcsolatban hivatkozok Ropolyi László előadására, aki szerint minden, ami technikai szituáció, az egyúttal etikai szituáció is.
Minden természet-tudományokban érintett munkacsoport egyben etikai is, legfeljebb a résztvevői nincsenek ennek a tudatában. Legyenek a tudatában!
Különösen a kutató és a kutatási eredményeket közvetlenül alkalmazó teamok bizonyos értelemben mindazok képviselői a tevékenységük lehetséges következményeinek megítélésében, akiket ez az eredmény érinthet - mind gyakrabban ennek az érintetti körnek nincsenek is körvonalazható határai.
Egy teamnak sem kell azonban magára maradnia a dilemmáival (különösen nem az egyes egyéneinek) - ami maga is erkölcstelenség - hanem kifejezetten erkölcsi feladatuk az, hogy a lehetséges érintetteknek értheto módon közvetítsék a dilemmáikat. (Ebből az aspektusból meg is kell kritizálnom Lászlót, aki a divergáló etikák tételével - szerintem - relativizálja magát az etikát, mint filozófiai tudományt.
A szakmai etikák az én véleményem szerint, csak származtatott etikák  lehetnek, vagy ha úgy tetszik, akkor az általános etika a szakmai etikákból a közöset emeli ki és azt teszi gondolkodása tárgyává, mint filozófiai tudomány.)
Mivel azonban az etika jelen korunkban "gyakorlati hermeneutika", nem lehet etikát tanítani az ehhez szükséges szintű kommunikáció elsajátítása nélkül sem. Tehát el kell azt sajátítani.

A környezeti nevelés (7. pont) kulcskérdése az én véleményem szerint eltér a fenntarthatóság megvalósításához szükséges nevelés kulcskérdésétől.
A környezeti nevelés kulcskérdésének azt tartom, hogy a fiatalok identitásának részévé válik-e a természeti lény voltuk? Részévé válik-e a természeti lény voltuk annak személyes és társadalmi metszetében is, azzal a tudattal együtt, hogy az ezzel ellentétes egyéni és társas élet életellenes, megbetegít, hosszútávon pedig méltatlanul pusztít el.

A fenntarthatóság megvalósításához szükséges nevelés kulcskérdése pedig szerintem az, hogy identitásuknak része lesz-e a (globális) társadalmi lény voltuk? Természetes lesz-e számukra az, hogy az anyagi igényeik kielégítése a természeti lényünknek szól elsősorban és hogy a testi létünk minél jobb kondícióját, egészségét kell, hogy biztosítsa?
Természetes lesz-e a számukra az, hogy személyiségük, egyéniségük, csak társas lényként, a közösségeik értékeinek termelőiként és fogyasztóiként bontakozhat ki igazán?

Az "önkéntes egyszerűség" helyett ezt a (valójában határtalan) gazdagodást javaslom.

A magyarországi kihívások tekintetében (8. pont) a praktikus felvetésekkel nem lehet egyet nem érteni.
Gondom egyedül "a politikai elit nem hajlandó szembenézni" kifejezéssel van.
A magyar társadalom többségének valódi választási lehetőségei vannak - egyébként abban az értelemben is, hogy kiket juttatnak a politikai elitbe.
A magyar társadalom talán legsúlyosabb problémája az, hogy minden szinten azok az egyéni stratégiák uralják a gazdasági, a politikai és a társadalmi tevékenységeket, amelyek elrejtik az egyének elől a célracionális (-nak gondolt) tevékenységeik nem kívánt káros eredményei és amely eredmények lassan elnyomják a szándékoltakat. Ebben a helyzetben mind többen gondolják, érzik úgy, hogy Ők illetve az Ő vezetőik tudják azt, hogy mi a jó "mindenkinek" és ez méginkább erősíti az egyéni győzelmi és túlélési stratégiákat.
Úgy gondolom, hogy a magyar társadalom egészében is erkölcsi válságban van és ennek, csak egy kifejeződési formája a politikai elit egészének mélyülő válsága.

Szentes, 2008. október 20.
Korom Pál