Az individualizációról és az autonómmá nevelésről

Kategória: Levelek I Megjelent: 2010. december 11. szombat

Az eredeti, alapvető emberi értékek (az archetipikus értékek) viszonyba hozták az egyént az objektív és szubjektív környezetével és főleg önmagával - elkülönítették, én-né tették. A fejlődés folyamata egyúttal az elkülönülés folyamata is volt és egyszerű viszonyait mind bonyolultabbak váltották fel.
Hosszú történelmi időszakonként azonban, csak mindinkább elkülönült, de nem szakadt ki sem a "természetéből", sem a társadalmából.
Mindennapjait a természet körforgása és eseményei közvetlenül határozták meg csakúgy, mint azon addíciós társadalmi szövet (és annak kultúrája), amelynek alkotója volt.

Az egymást követő modernitások és civilizációs lépcsők réseket ütöttek ezen, de történelmi időkön át, csak az addíciós szöveteket darabolták, határolták be mindinkább és nem ítélték az egyéneket önmagukra (nem tették egyedi individummá).
A polisz-demokrácia ugyan már magában hordta - a görög magántulajdon "forradalmával", annak következményeként - a magányos individum ígéretét, de a városi felnőtt férfitársadalom addícióját nem bontotta meg.
Az "autonómia" fogalma is hangsúlyozottan közösségi fogalom volt - öntörvényű, önrendelkező közösséget jelentett.
A sajátos görög (athéni) polisz-demokráciához, annak kibontakoztatásához szükség is volt erre az addíciós jellegre - alapja és oka is volt annak (természetesen egy a több közül).
Az elkülönülési folyamat kiszakadásba való csapása a reneszánsz utáni illetve a felfedezések kora előtti, "még eredetibb tőkefelhalmozás" idején következett be, illetve bontakozott ki. Az egyén individummá szakadt ki mind a természetes természeti, mind pedig a természetes (addíciós) társadalmi közegéből és nem csak magára maradt, de nyakába szakadt a mindmáig kiemelkedően legnagyobb gondja is: ki is valójában Ő és mit is kezdjen magával?
A természetes (addíciós) közösségei a makacs utóvédharcokban beszűkültek, "szektásodtak", felbomlottak - és individumnak kivetve, egy gyökeresen új problémával találta magát szemben, miközben két rendkívül súlyos veszteség érte.
A probléma a más individumokkal való olyan kapcsolatteremtés volt, ami kiegyensúlyozott viszonyokat teremt és hosszú távon is megfelel az érdekeinek (vagyis a boldogulása és boldogsága reális esélyeit hordozza). Ehhez pedig individumként kellett autonómnak lennie - önmagát és kapcsolatait öntörvényűen szabályoznia vagyis önállóvá kellett válnia a szó mai értelmében.
Ennek az önállóságnak (autonómiának) azonban már egészen más az értelmezése, mint a klasszikus autonómia fogalomnak.
Az autonóm egyén ugyanis egyensúlyokat kíván teremteni magában és a maga viszonyaiban (merthogy boldogulni akar és boldognak lenni):

  • Szabályalkotóan és tartósan akar önálló lenni.
  • Integratív beilleszkedéssel önálló.
  • A külső ellenőrzést belsővel feloldó.
  • A korlátokat felmérően szabad kezdeményező.
  • Egymást erősítően ösztönös (spontán) és tudatos illetve intuitív.
  • A függőségeit tisztelően független (a tőle függőkkel kapcsolatban is).
  • Felelősen szabad.

Ennek az önállóságnak, - a megvalósulásának, kibontakozásának, mindennapi élésének - azonban nagyon komoly feltételei vannak. Mindenek előtt az egyéni biztonság tudata és az önbizalom, az önérzet.
Ennek anyagi, egzisztenciális elemeivel itt több szempontból sem érdemes foglalkozni - ezek illetve ezek lehetősége egyébként is törvényszerűen termelődik ki a(-z anyagi) fejlődés folyamatában. Az a kettő azonban, amivel itt foglalkoznunk kell, pontosan abból a kettő súlyos veszteségből keletkezett, amit már említettem az addícióból kiszakadó egyénről szólva.
("Szeretet-elv"):
Elveszett az addíciós szövet abból adódó természetes biztonsága, hogy közvetlen érzelmi kontaktussokkal, azok közvetlen lehetőségével nyújtott módot a másokról való gondoskodásra. Bár kevesen tudnak róla, de nélkülözhetetlen emberi igényünk időnként feloldódnunk ilyen teljesen önzetlen szeretetben.
Így szeretni másokat értelemszerűen szükséglete az autonóm embernek is, sőt feltétele az autonóm létnek - de mivel "kiszakadt" lényről van szó, ezen igénye kielégítésében is önállónak kell lennie.
("Tartozás elv"):
Az addíciós szövet másik nélkülözhetetlen biztonság-eleme a természetes tartozástudat volt. Fel sem merült a lét értelmezésének kérdése és a fontosság kérdése, hiszen minden folyamat természetes, sőt természeti folyamatként tudatosult - már ha tudatosult egyáltalán. Hogy a közösség létének van-e értelme, fontossága - ez a kérdés az egyén számára fel sem merült.
Az autonóm egyén számára azonban állandó kínzó kérdés, hogy van-e értelme a létének?
És, ha úgy érzi, hogy van, annak a forrása főleg és meghatározóan az, hogy a léte (mint autonóm önmaga is) másoknak fontos.
És, hogy biztosan úgy legyen, arról is önállóan kell gondoskodnia és mindazokhoz tartozik, akiknek Ő fontos.
Minden gyermek eleve "kiszakadtnak" születik és nem autonómnak - valami modern eredeti bűn ez. Nem önálló és nem tud gondoskodni magáról. Hogy önállóvá váljon - és ez nélkülözhetetlen a boldogulásához és boldogságához - ahhoz "nekünk" kell a feltételeket biztosítanunk.
((Viszont-)szeretni tanítjuk, amikor szeretjük és önmaga becsülését tanítjuk, amikor valóban Rá fordítjuk a figyelmünket és csak vele foglalkozunk aszerint, amit Ő szeret, ami Neki gond. És amikor igényeljük (jó szívvel tűrjük) az Ő partneri segítségét, törődését, akkor virágzik ki az Ő "autonómiája".
Így tenni legemberibb kötelességeink egyike - ez a "TÖRŐDÉS elv" lényege és nem csak a gyerekekkel való törődés esetében.