Mitől magyar a magyar és mit minősíthetünk magyarnak?

Kategória: Levelek I Megjelent: 2010. december 10. péntek

"Magyar ügyben" három felvetésrendszer érkezett hozzám. Az egyik "Trianon" kapcsán, miszerint, hogy hogyan gondolkozom erről én? A másik a magyarságtudat egy kételyes megközelítése - népművészetek oldaláról. A harmadik pedig egy államvizsga-munkában és a hozzákapcsolt professzori kérdésekben - azok által - jelent meg (meglehet, inkább bennem, mint bennük).
A báziskérdés talán a következő lehetne: Mitől magyar a magyar? illetve Mit tekinthetünk magyarnak?

Nem gondolom sem azt, hogy a válaszokat azonnal el kellene bonyolítani, de azt sem, hogy egy egyszerű választ ne volna érdemes utóbb alaposan végiggondolni.
A dolog egyszerűbb, de - szerintem - igaz változatában a magyarságtudat lényegi elemének azt gondolom, hogy attól magyar valaki, ha annak érzi magát. Ezt bővíti a magyar identitás (1. helyi közösségi, 2. tájegységi, 3. nemzeti, 4. az állami illetve 5. Általában "magyarság") tartozás és összetartozás tudattá.
Az első három inkább kultúrális, a negyedik viszont inkább civilizatorikus tartalmú és a kettő egymáshoz való viszonya minden más államalkotó nemzettől megkülönbözteti a magyarságot. A magyaroknak a saját államuk mindig is tudathasadásuk egyik oka és hordozója volt, amit "Trianon" nemcsak a magyarok, de fél Közép-Európa skizofréniájává tett.
Van persze, aki azt mondja, hogy nem érzi ezt - ma már a magyar nép többsége - de magáénak érzi a nándorfehérvári győzelmet, Bocskayt, Bethlent és a Rákócziakat, stb.
És itt visszakanyarodhatunk a kettős kérdés második kérdésének egyszerű válaszához: Véleményem szerint azt tekinthetjük magyarnak, ami része/alkotója magyarság-tudatunknak. Nem gondolom azonban azt, hogy ennek egyes elemeit egy más náció tagjai ne érezhetnék szintén a magukénak.
Mondjuk, ha pl. a fűszerpaprikáról van szó, ez nem is zavar senkit, Erdélytől viszont sokan indulatba jönnek.
"Trianon".
Tudva-tudattalan, két Magyarországon/-ban élünk és ez bennünk kulturális-kulturális, civilizatorikus és civilizatorikus illetve kultúrális és civilizatorikus díszharmóniák özönének alapja és oka.
Az egyik - amelyből változatlanul építkezik nemzeti-népi öntudatunk - a soha nem lesz régi. A másik, amelyben praktikusan éljük a mindennapjainkat és amely "csak" a mindennapi mai. Mindennek az oka pedig a XX. sz. egyik legnagyobb nagyhatalmi politikai disznósága, mint a győztes hatalmak elképesztő és ostoba önkényének jelképe, aminek semmilyen racionálisan kezelhető eredménye nem volt és nem is lehetett.
Magával hozott azonban egy igen érdekes és értékes lehetőséget is - kérdés, hogy élni tudunk-e vele (?) - mert felrakta a koronát egy ezeréves kifejezetten magyar folyamatra. Miközben ugyanis megkérdőjelezhetetlen állami keretet adott a kifejezetten magyar kultúrának, aközben megszabadította a határaitól.
Ez az okoskodás, csak látszólag elvont.
Gondoljátok el pl., hogy az az eurorégió, amit nyugaton a leginkább szeretnének, a négy DK-i magyar megye (Szolnok, Bács-Kiskun, Csongrád és Békés) mellett négy határmenti romániai megyéből Krassó-Szörény, Arad, Temes, Hunyad megyéből és a jugoszláviai Vajdaságból épülne fel.
Ez, vagy valami hasonló pedig előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz.

*

A kultúra legmarkánsabb és legfrappánsabb megtestesülése a nyelv (és az írás). A magyar nyelv - anyanyelvünk - mindent meg is testesít, ami magyar.
Maximálisan civilizált, kultúrális "szigetnyelv" (nem tudok még egy ilyen képtelenségről). No de ez még semmi: egyszersmint ugyanis elmaradott, mert magasan fejletten bonyolult nyelv (a manterizmus fejlett nyelvei - főleg az angol - nem lehet bonyolult, mert népek garmadája kell, hogy kifejeződjön általa és emiatt folyamatosan "racionalizálódik").
És végül (az ismertebb megállapításom a magyar nyelvről a magyartanárok bosszantására) nem egzakt vagyis kevésbé alkalmas az egzakt gondolatkifejtésre a "fogalomkúpjainak" rendezetlensége miatt (úgy is mondhatnám, hogy inkább kultúrált és kevésbé civilizált). Csakhogy az állandóan a lét és nemlét határain ingázó magyarság nem is megfogalmazni kívánta a világot, hanem egészében megfogni, otthon lenni benne, boldogulásában és boldogságában feloldódni általa és benne. Ez a világ nem formális logika szerint racionális (már ha egyáltalán az) és nem adható vissza "civilizált" lineáris nyelvezettel. A magyar nyelv kultúrnyelv és csak annyira civilizált, hogy képes a dolgok egészét visszaadni (és a fogalomkúpjai is rendeződhetők (!)).

*

Nem elég, hogy szegény nyelvünknek eleve vannak fogalmi gondjai, sok jobb sorsra érdemes kolléga még ki is talál mindenféle újabbakat. Ilyen példányok pl. a kultúr-antropológia, meg a filozófiai-antropológia. De ez semmi, mert a legszebb ebből a sorból a humán-antropológia, ami egy magamfajta pór halandó értelmezésében emberi-embertan (- állati, mi?!).
Na, de mit tegyek, ha egyszer az ifjú értelmiségeket ilyesmivel (is) butítják. Jobb ugye, ha alkalmazkodom ehhez és nem pedig lázadozom ellene.
És ha már itt tartunk, akkor értelmeztem a magunk számára, hogy miket is tudok én filozófiai antropológiai értéknek tekinteni. (A lényegét ugyan nem most és nem erre találtam ki, de gondolom, hogy ez senkit nem lomboz le). De, ha már úgyis végig kellett még egyszer - sok év után - gondolnom, akkor most (így röviden) hasznosítom is. Ez a dolog ugyanis akkor keltette fel a figyelmemet, amikor azon elmélkedtem, hogy mitől nép egy nép és hogy bennük mi a közös és mi a megkülönböztető; és hogy miért kellett és kell a magyaroknak annyira megkülönböztetniük magukat - még egymástól is - hogy a nemzetté válási folyamatukban ilyen hihetetlenül nagyszerű népművészetet hoztak létre, mint egyedülálló kultúrális produktumot. (Egyébként nyilvánvalóan azért, mert szükségük is volt/van rá, meg a lehetőségük is meg volt/van rá.)

Az evolúciós túlélési programok - az ösztönök - biológiai-genetikai programokként öröklődnek és a változásaik is (akár kiválogatódási változási folyamatokban akár mutációk során és által) biológia-genetikai folyamatok. Mint ilyenek, lehetnek értékek (értékesek) az emberek számára, de ez nem önmaguk, mint nembéli lények értékei.
Az emberi érték nem eleve adott és archetípusai bizonyos képességek, amelyek nem bevésett és közvetlenül - feltétlen reflexként - érvényesülő ösztönök és alkalmazásuk akaratlagos, döntések és tanulások kérdése.
Ilyen képességek:

a tudatos egyéni - másoktól elkülönülő, sőt azokkal szemben ható - döntés és tevékenység képessége (egyúttal az állatoktól és egymástól való külsődleges megkülönböztetés igénye és képessége);
a világ felfogásának és így belsővétételének képessége

az objektivitások és szubjektivitások humanizálásának és elsajátításának képessége
képesség a jó és a rossz illetve a szép és a csúnya megkülönböztetésére.

Az ezen alapvető emberi képességeket, mint alapvető emberi értékeket már hordozó lény: ember - bárhol, bármilyen fajában létezzen is konkrétan. Ebben nincs különbség köztük. És őseredeti kultúrájukban sem sok, hiszen azt mindenestől maghatározta az adott törvény-rendszerű környezetben való lét és hogy az az emberi agyban is azonos természeti-társadalmi törvények szerint jelent meg. Bizonyos változatosságot éppen a környező természet mássága jelentett, ahogy az emberi lény alkalmazkodó képessége növekedett.
Mindenesetre, tehát létezett egy emberi archekultúra, amelynek a differenciációja több tízezer év alatt bontakozott ki - de amely és amelynek egyes alaptípusai máig meghatározó alkotói a kultúráinknak - sokkal jobban, mint gondolnánk (így is kell lennie, hiszen szerintem most lesz vagy nem lesz vége az emberiség őskorának és lehetünk "értelmes emberből" (homo sapiensből) valóban "emberi emberré" (sapiens sapienssé)).
A nép egy olyan emberi szövet, amely egy sajátos kultúra hordozója és szülője. De mi ez, milyen ez a kultúra?
Az alapvető emberi értékeket sajátosan értelmező, kombináló, élő, szerves; a kultúrális perbutációk szervesítésével (adaptálásával) és azok ellenére illetve a civilizációs hordalékok szervesítésével és azok ellenére élő; mindennapi társadalomszervező kultúra a népi kultúra. (Bocs!)
Létezik-e, létezhet-e globális kultúra/társadalom és mi köze van/lehet ennek a bennünk még élő vagy már halott közös kultúrális alapzatnak, a kultúra archatípusának?
Létezhet-e a magyar identitás globális identitásként is - milyenné kellene lennünk ehhez, mint magyarnak?
Ehhez - a válaszokhoz - is elsősorban önmagunk vizsgálata szükséges.

Nem szándékozom itt nyilvánosan el is végezni ezeket az ön vizsgálatokat és mindenféle válaszokat adni. Egyféle általánosabb megközelítési pályával azonban azért foglalkoznék, mert a magyar népi kultúra és ezen belül a népművészetek hozzám és többőtökhöz is közel áll - de kapcsolódnak ehhez gondjaink is.
A "művészet"-hez - mint az archetipikus értékek egyikéhez - zárójelben azonnal odaírtam, hogy "játék". Nem pusztán azért tettem, mert a művészet születése elválaszthatatlan valaminek az eljátszásától - és a születő szépérzék ehhez hosszú ideig, csak hozzátett (a mindennapi élhetőség, prakticizmusa társult a nekem való prakticizmusával).
A művészet maga is játék (ha nem maga a játék), mert az egyedi jelenség konkrét, érzéki (esztétikai, etikai) megnyilvánulásain keresztül Mindent - a mindenséget is - képes valóságossá, kifejezhetővé, meg- és befogadhatóvá tenni. Ezen felül megkülönböztet, mássá tesz (meztelen testünket pl. megkülönbözteti az állatoktól és más emberektől).
Az archetipikus kultúrák művészete nem autonóm, elkülönült művészet, hiszen maga a kultúra sem differenciált. Másságait természeti (természetes) okok okozzák.
Döntő változást az egyén individummá való kiszakadása hoz, mind a természetből, mind a társadalomból. Ezzel szükségképpen individualizálódnak az eredeti, alapvető emberi értékek is.
A művészi megfogás is egyéni feladattá válik akár alkotóként, akár játszóként, akár befogadó- felhasználóként. A művészet szükségképpen válik az önmegvalósítás nélkülözhetetlen elemévé.
A puritán (és egyéb típusú) egyéni racionális humanizáció felgyorsítja az addíciós társadalmi szövetek bomlását és vele megsemmisíti a ki sem kristályosodott kultúrájukat - művészetüket.
A kapitalizmus nem csak befejezi ezt a folyamatot a saját bázisterületein, de létrehozza az autonóm művészetet is és a műveket piacosítja. Az addíciókból kipottyanókat is a kapitalizmus szervezi népekből nemzetekké, a maga bázisterületein.
A népeik kultúrája, még csak-csak - jól-rosszul - beoldódott a nemzeti kultúrába, de "természetes" művészetük áldozatul esett ennek a folyamatnak illetve piacosodva, atomizálódó kezdeteiket elsöpörte a "művészi árúk" dömpingje.
Más volt a helyzet Kelet-Európában és Magyarországon.
Itt az addíciók bomlásából adódó feszültség inkább volt a nemzetté válás forrása, mint a kapitalizmus. A társadalom "Trianonig" inkább maradt nép, minthogy nemzet lett volna (polgári nemzet).
A kapitalizmussal együtt az autonóm művészet is satnya maradt, de a mindennapi művészet mégis mindinkább művészetté különült. "Kapott" ehhez minimálisan elegendő "szabad" pénzt, időt, energiát és műveltséget, meg anyagokat. És kapta a késztetést - a szépség vágyán túl - az összetartás, az identitás, egyúttal a másoktól való megkülönböztetés kényszereiből.
Minden, a maga kapitalizálódó környezetében bomló addíciós szövet, amely nem nyomorban élt, kitermelte ezt a tipikus népművészetet, mint identitív sajátját. Születése időszakában leginkább az arche-altípusok nyilvánultak meg benne (a magyarban sokkal inkább a török és az ugor, mint bármi más), abból differenciálódott szét, majd vált a `20-as évektől maga is autonómmá, önmagáért is valóvá, mint már sajátosan magyar (addig "csak" torockói volt, meg kalotaszegi, meg kalocsai, stb.).
Hasonló népművészet másutt - tudtommal - nem is alakult ki, de ha mégis, akkor nem tudott így autonómmá válni illetve metamorfizálódni olyan kiemelkedő művészetté, mint pl. Bartók művészete. De evidens, hogy ez a népművészet tisztábban hordozza a múltja művészetét és kultúráját - az egész az archetípusokig - mint más művészetek.
A magyar népművészet tehát valóságos kultúrális és művészeti génbank, amelynek méltó tudósai is vannak, sőt már olyan modern művész-filozófusa is, mint Jankovics Marcell.
Azt hiszem, hogy olyanná kellene lennünk, hogy a szívünk rezdüljön rá és legyen hozzá közünk. Lehet ezt akarni, tanulni és ehhez visszatalálni - és erre/ezzel nevelni. De vigyázat! Ehhez addíciós szövet kell és ennek segítségével addíciós szövet alkotható, ha tudjuk, hogy hogyan csináljuk.