Idegenellenesség-e a magyar "idegenellenesség"?

Kategória: Levelek archívum Megjelent: 2008. szeptember 22. hétfő

"Növekszik az idegenellenesség - Kiábrándító adatok az emberi jogok világnapján
(Népszabadság, 2002. december 11.)"

Különböző nemzetközi és hazai kutatások adatai alapján a megkérdezett magyarok 40%-ának véleménye idegenellenesnek tekinthető. Nálunk a legerősebb hajlam a vallási és etnikai kissebségek elutasítására is (legnagyobb ellenszenvükkel az araboknak és a cigányoknak kell megküzdeniük). Ezt az egyértelműnek tűnő képet azonban érdekesen árnyalja három további vizsgált tényező.

Egyrészt a megkérdezettek többsége úgy gondolja, hogy nem jó, ha nálunk EU-s polgárok telepednek le. Másrészt közel 50% szerint az sem jó, ha (a) magyarok telepednek le az EU-s államokban.
Harmadrészt ez a sajátos idegenellenesség nem jelenik meg, mint érdemleges politikai nacionalizmus, irredentizmus illetve általában, mint közéleti idegenellenesség.
Az idézett cikk írója szerint Sík Endre szociológus a nyilvánvaló ellentmondást úgy gondolja feloldani, hogy a fentiek összességében nem annyira idegenellenesség jelenik meg, mint inkább egyféle jellegzetes elzárkózás, ami a külfölddel szemben fogalmazódik meg.

*

Követve a saját szisztémámat, a magam élményeit és véleményét érzékeltetném e tárgyhoz kapcsolódóan, mint egy kiegyensúlyozott, középkorú magyar családapa illetve, mint egy huszonöt éves országos civilszervezet alapítója és vezetője.
Én sem akarok "nyugatra" költözni és nem helyeselném, ha a gyerekeim és általában magyar fiatalok odaköltöznének.
Azt sem szeretném, ha nagy számban költöznének ide külföldiek. És bár ez meglehetősen homogén érzés bennem, azért másság van bennem atekintetben, ahogy ezt más és más nációk esetében nem szeretném.
Amennyiben azonban valaki ezek alapján engem idegenellenességgel gyanúsítana, azt elküldeném a fenébe. Ha ugyanis nem így éreznék, az lenne abnormális.

*

Úgy gondolom, hogy - mint ez a magyar nyelvterületen általános gond - fogalmi tisztázatlanságok özöne is megtapasztalható ebben a témában. Ki, mi például az idegen?
1. Az idegen valaki olyat jelent, akit nem ismerek. Vele a normális magatartás az óvatosság, a tartózkodás mindaddig, amíg úgy nem érzem/gondolom, hogy meg kell ismernem és amíg meg nem ismerem. Ez így van bárki idegennel.
2. Az idegentől való indokolt távolságomat növeli, ha rászorulok vagy ha rám szorul, hiszen ez kiszolgáltatottá tehet/tesz - még akkor is, ha "egy (kultúrális) vályúból valók vagyunk".
3. A kultúrális másság az idegenséget ismét, csak fokozza. Ez aligha vitatható, mégha nemzeti értelemben ugyanazon történelmi, társadalmi fejlődés összetartozó és/vagy komplementer (rész-) kultúráiról is van szó.
4. Létezhetnek azonban - politika-földrajzi, társadalmi értelemben - olyan, egymás mellett élo kultúrák is, amelyek nem összetartozó és/vagy komplementer (rész-) kultúrák és ez hordozóik egymással szembeni idegenségét tovább növeli. Ez a kultúrális idegenség a kényszerű összezártság körülményei között a frusztráció sokféle változatait szülheti/szüli. (Ehhez elég az is, ha a "feleknek", csak egyike "fogalmazódik" meg és nem tudja/érzi a maga kultúrája részének vagy közös kultúrájuk pars-ának az idegen kvázi kultúrát - ez is természetes.)
A teljesen idegen kultúrák teljesen idegen egyénei oly kevéssé vannak ránk hatással, hogy velük az idegenség tudatunk és érzetünk akár el is tompulhat.
Nőhet és ki is élesedhet azonban ez az idegenség, ha velük az egymásrautaltság szituációjába kerülünk - különösen, ha ezt tehetetlen kiszolgáltatottsággal éljük.

*

Mi magyarok különös kultúra és náció vagyunk (amit mi sem tükröz jobban, mint pl. az, hogy az Erdélyből idekerült, félig-meddig török származású apám mellett, édesanyám alighanem szlovák származású parasztpolgár családból született). Nekünk "itt" nincs testvérnépünk és kultúránk. A tudatunkban - a társadalmi és egyéni tudatunkban - pedig állandóan jelenvaló a nemzeti egyedüllét, a sokszoros elárultatás, a két Magyarország és '56 skizofréniája, valamint a nemzethalál állandó, nem megalapozatlan víziója (a többiről most nem ejtve szót).
A "csak magamra számíthatok" túlélő stratégiái és a "sírva vígad a magyar" dzsentri toleranciája együtt ad kétféle sajátos magyar viszonyt "másokhoz". Mást azokhoz, akikkel együtt élünk - ha egyszer magunk is fogadtunk be őket - és mást azokkal, akik a "külföldiek".
Mindkettő mélyén azonban már-már genetikus szorongás él.

*

Az értelmezés ezen rendjében egészen más az  "arabokhoz" és a "cigányokhoz" való viszony kérdése.
Számomra például az arabok kezdetben egyénenként és szinte romantikusan vonzó idegenként jelentek meg. (Mi magyarok sosem voltunk "fejlett" gyarmattartók, akik sok száz év óta szólhattak, keveredhettek más földrészek népeivel - kulturálisan is. Én életemben először 15 éves koromban láttam négert és egy évvel később vietnámit - vagyis nem "fehér" európait.)
A főiskolánkra '73-tól tucatnyi arab fiú járt és senki nem volt eleve ellenséges velük, sőt!
Azonban hamarosan kőkemény konfliktusok sora alakult ki, mert hihetetlenül fegyelmezett együttműködéssel - gyakorlatilag törzsszerű szervezetben - érvényesítették a maguk értékrendje szerint felfogott jogaikat, érdekeiket. Jómagam például konkrét életveszélyt vállaltam, amikor egyikük szemet vetett leendő feleségemre, noha odahaza már volt "ágyasa".
(Hozzáteszem, hogy ők már évek óta Franciaországban tanultak és ott is találkoztak.)
Ott és akkor kiszolgáltatottan függő helyzetbe kerültem magam is. Mára ez kölcsönös globális függéssé és kiszolgáltatottsággá vált az én tudatomban is.
A nyugati polgárok természetesen tolerálják a régóta köztük élo konkrét arabokat, akik a maguk kultúrájával már egy közös kultúra részei is - miközben az arab világot és kultúrát egészében elutasítják.
Mi magyarok ez utóbbitól mentesek vagyunk, mi a magunk egyes arabjaival vagyunk - a statisztika által mérten és mértékben - idegenellenesek. Magam is így vagyok idegenellenes és hasonló százalékos megoszlásban, mint a mért, vagyis kivel igen, kivel nem. A dolog lényegét jól mutatja, hogy nem így vagyok/vagyunk a négerekkel, "sárgákkal", "vörösekkel" és nincs egyetlen náció sem, amelynek ne fogadnánk el a gyerekeit (amit a magam részéről mindjárt kibővítek a cigány gyerekekre is).

*

A kultúra az én felfogásomban egy társadalmi kontinum fejlődésének folyamán kialakult és alakuló tartalmi értékkombinációs képesség/készség ,amellyel a gondjait kezeli és az igényeit kielégíti.
Nem az én dolgom tisztázni, hogy mennyiben rendelhető a cigány/roma kategória mellé - valamilyen elvonatkoztatással - cigány/roma kultúra illetve rendelhetők mellé cigány/roma kultúrák.
A 4. pontban kifejtettek szerint azonban egyértelműnek gondolom azt, hogy a magyar (nemzeti) kultúra és a cigány/roma kultúra(-k) kényszerűen összezárt nem összetartozó és/vagy komplementer kultúrák. Ez egyrészt nem jelenti azt, hogy nem is lehetnek, másrészt jelentheti azt, hogy csak a magyar fogalmazódott (esetleg még) meg úgy, hogy nem tudja, érzi a maga kultúrája részének vagy közös kultúrájuk pars-ának az idegen cigány/roma kvázi kultúrát.
A másság (idegenség) a kényszerű összezártság, a kiszolgáltatott egymásra utaltság mindennapi tényeivel kell együtt élnünk, szűkös körülmények között, erőteljes külföldi ösztökéléssel - a tőle való függőséggel, a neki való kiszolgáltatottsággal.
Az elvárások, követelmények teljesíthetetlenek úgy, ahogy megfogalmazódnak és ez mindenféle további feszültségekhez és "varázslási" kísérletekhez vezet, amik csak rontanak a helyzeten. Ez önmagában is oka "a magyar idegenellenességnek".
Mit akar a cigányság?
A szétszóródott cigánycsaládok jelentős hányada - magyar közegben, rendezett módon élve - a gyermekei asszimilálódását szeretné. A roma értelmiség egy nem lényegtelen része azonos színtű - tartalmában nagyon tisztázatlan - roma kultúrát szeretne, erős polgárjogi attitűddel. Ennek tisztázatlanságát pontosan az adja, hogy élesen szembeszállnak mindenféle megkülönböztetéssel, gyakran még a "csak" a romáknak szánt pozitív diszkriminációval is.
A fenti törekvések egy különös eredménye az, hogy nem egyszer az is megkérdőjeleződik, hogy
létezik-e egyáltalán a cigányság, mint társadalmi kategória?
Ugyanakkor az anyagi biztonság, sőt jólét körülményei között élo roma családok, nagycsaládok büszkék roma voltukra és a gyerekeiket öntudatos romáknak nevelik.
Magam úgy gondolom, hogy egyik sem helyes út, mert nem segíti a lényegi csapdából való kilépést, t.i. az objektív idegenség felszámolását.

*

Ez a dolgozat nem a probléma megoldásának, feloldozásának, kezelésének lehetőségeiről szól. E tárgyban többször és több helyen is kifejtettem az álláspontomat, különösen az óvodák, napközi otthonok, kollégiumok és a szociokultúrális nevelőtevékenységek szerepéről.
Ez a dolgozat arról a kérdésről szól, hogy valódi idegenellenesség-e a magyaroknak tulajdonított idegenellenesség?
A válaszom egyértelmű: NEM!
Én nem fogadom el a magyarok külföld-ellenességének teóriáját sem.
A tartózkodás, a félelmekből, szorongásokból táplálkozó bizalmatlanság, elzárkózás "teóriáját" elfogadom - ennek azonban súlyos történelmi-társadalmi okai vannak.
Mindez azonban nem okvetlenül azért érdekel engem, mert kifejezetten ez az a téma, amelyben vitába szándékozom szállni, mondjuk az európai közgondolkodással.
Én azt akarom, hogy - legalább - a kultúrák versenyébe egyenrangúan szálljunk be mi magyarok is. Ne hagyjuk eleve rosszabb pozícióba nyomni magunkat azzal, hogy zavaros lelkiismerettel mindenféle stigmákat fogadjunk el magunkra nézve.
"Mi" vagyunk a legegészségtelenebb életmódúak, a legrákosabbak, a legöngyilkosabbak, a legidegenellenesebbek, a legpesszimistábbak és hova-tovább a leg-funkcionális-analfabétábbak is.
Lehet, hogy a felszínen ez így is van (éljenek a tudományos statisztikák(!)), de ha így van, akkor ennek okai vannak és nem csak belsők.
Szegényként lépünk be az EU-ba - ezen nem változtathatunk - de ne lehajtott fejjel.
Nincs nemzet, akinek ne nézhetnénk nyugodtan a szemébe. De, hogy "bent" is egyedül maradunk-e, az rajtunk is múlik.