"ESÉLY 2000" a VE-GA Szövetség nézőpontjából

Kategória: Vegalógia Megjelent: 2000. október 01. vasárnap

b_250_250_16777215_00_images_konyvtar_esely1.jpgA 23 éves VE-GA Gyermek és Ifjúsági Szövetség a kezdetektől a 12-19 éves fiatalok szervezete, amely - levetkőzve az ellenzékiség bélyegét - 1988-89-től vált országos szövetséggé. Az elmúlt évek során olyan saját nevelésű felnőtt segítői és szakértői háttere alakult ki - sokan közülük pedagógusok és közművelődési dolgozók - amellyel európai értelemben is érett korosztályi szervezetté vált.
Meghatározó célunk - a megalakulásunk óta - a személyiségfejlődés hatékony segítése annak érdekében, hogy a hatókörünkben élő fiatalok autonóm, felnőtt rangú felnőttekké érjenek. Olyanokká, akik egyénileg illetve közösségekbe szerveződve, valamint szervezetekbe integrálódva, képesek az érdekeik érvényesítésére és a problémáik kezelésére.
Ennek érdekében a VE-GA tudatos közösség- és szervezetfejlesztő tevékenységek sorát (rendszerét) végzi, amelynek legmagasabb szintje a települési és területi korosztályi önkormányzatok alakulásának, fejlődésének segítése. Ezen tevékenységek elmélete, módszertana írásba foglalt, elérhető.

A VE-GA Szövetség - akárcsak a hasonló országos szervezetek - egy hibás politikai döntés-sorozat eredményeként 1999. évben rendkívül nehéz helyzetbe került, amely belső válságot is okozott. Nemcsak ezért maradt ki azonban az "Esély 2000 Konferencia" előkészítésének folyamatából.  Az álláspontunk szempontjából kedvezőtlen változás volt az, hogy az előkészítés folyamatában a Konferencia súlypontja egyértelműen áttevődött az oktatás esélyteremtő funkciója érvényesítésének segítésére, az iskola ezen ügyben való mozgásterének szélesítésére.esely2.jpg
Ez főleg azért volt zavaró a VE-GA számára, mert éppen az iskolarendszerrel - sőt a pedagógusokkal - kerültünk az elmúlt időszakban mind konkrétabban is szembe ezen a területen. Úgy látjuk, hogy az iskolarendszer egészében - és ezen belül a pedagógusok mértékadó többsége - ha többnyire elvei és értékei ellenére is, de nemcsak növeli az esélykülönbségeket, de nemritkán konkurensként, ellenségként kezeli azokat a szociokultúrális (civil) szervezeteket, amelyek tenni kívánnak és tudnak ez ellen. A kívánatos partneri kapcsolat pedig ritkaság.
Számunkra zavaró volt az is, hogy az előkészítés folyamatából nemcsak az érett korosztályi szervezetek köre maradt ki illetve maradt távol, de az alapvető döntéseket hozó politikai szervezetek illetve az intézményfenntartók (önkormányzatok, egyházak, alapítványok, stb.) képviselői is - akik nem képviseltették magukat magán a Konferencián sem.
Okulva az előkészítés és a Konferencia - egyébként értékes - tapasztalataiból  is, a VE-GA Szövetség az alábbiakban foglalja össze az álláspontját.

*  *  *

Az érett feudalizmus természetes társadalmi esélyegyenlőtlensége - az egyén bezártsága a merev társadalmi hierarchia egy alkotójába - nagyon is kijelölte a boldogulás és a boldogság megszerzésének egy nagyon is elérhető útját. A maga keretein belül biztosította a boldogulás és boldogság lehetőségeit. Az esélyegyenlőtlenség természetessége a szabadversenyes kapitalizmust megelőző időszakban és annak idején is csak elvben kérdőjeleződött meg, miközben milliók deklasszálódása és ehhez képest kevesek társadalmi ad hoc mobilizációja bontakozott ki. A boldogulás és boldogság viszonylagosan stabil pályái megszűntek.
Az ún. jóléti kapitalizmus és az ún. Állami szocializmus csalfának bizonyult távlatai után derült ki, hogy az esélyegyenlőtlenség a modern kapitalizmus jellegzetes társadalmi problémája, merthogy ebben vált elvben lehetségessé a boldogulásra és boldogságra való esélyegyenlőség. Ez a társadalom azonban a sikerességnek, az érvényesülésnek egyetlen valódi mértékét ismeri, a piac arénájában való sikerességet. Esély alatt pedig ezen sikeresség esélyét érti, amely esély szintjét a piacra lépő, a piaci szereplők tőkéi határoznak meg. Persze a kultúrális és kapcsolati tőke is - mármint természetesen elsősorban a burzsoá (és nem a citoyen) kultúrális és kapcsolati tőke - de senkinek ne legyenek (ismét) téves illúziói: elsősorban a pénzben kifejezhető tőke.
Az ezekben, az ebben való különbség hierarchializálja a társadalmakat és alapvetően ez határozza meg a társadalmi szereplők (mármint piaci szereplők) esélyeit. Ezen esélyek közötti különbözőségek az anyagi lehetőségek által meghatározottan nőnek és a különbözőségek a társadalom széles rétegeiben öröklődnek.
Az esélyek konkrét alakulását az anyagi  helyzet szélesebb keretein belül természetesen számos tényező befolyásolja, ahogy az egyenlőtlenségnek is számos formája és oka van, de ezek a lényegét nem érintik.
Az általános társadalmi-gazdasági logikától azért is lehetséges például az eltérés, mert nem minden társadalmi szereplő számára a piaci sikeresség önmaga sikerességének mértéke. Ezek a boldogulásukat sem csak a megszerzett anyagi javakkal mérik, bár azok bizonyos mértékét létfeltételüknek tekintik. Ez azonban számukra csak eszköze a valódi célnak, a (számukra) harmónikus, boldog emberi, családi, társadalmi létnek.
Az értékek ezen mássága számos - időnként erősen eltérő, sőt szembenálló - tartalmat ölthet a citoyen polgári létformától a hippyközösségek és a cigányközösségek létformáig.
Persze a liberális tőkés demokrácia iskola- és művelődési rendszere a piacgazdaság rendszere, egyúttal ennek a társadalomnak az "előképe". A "hozott anyaggal" vagyis a tanulókkal szemben kőkeményen normatív és teljesítményelvű és eszerint a lehető legtermészetesebb kíméletlenséggel szelektál is - a tantárgyközpontúság az, ami ebből igazán magyar specialitás is.
Mivel pedig a "hozott anyag" esélyei már az iskolarendszer piacára való belépéskor is igen egyenlőtlenek, így az iskola-rendszer - egészében - az egyenlőtlenséget szükségképpen fokozza.

*

A VE-GA számára mindig alapvető kérdés volt, hogy hogyan működik az esélyegyenlőtlenség kialakulásának rendszere és hogy hol, milyen társadalmi aktorok által és milyen módokon támadható ez a folyamat, vagyis milyen módon lehet hatékonyan elmozdulni az esélyegyenlőség irányába. Sajnos azonban egy ilyen tevékenységnek nincs piaci motorja és logikája, mi több, ennek logikája ellentétes azzal. Nem ellentétes azonban a polgári értékekkel és hagyományokkal, amelyek a törvényesség és a tevékeny társadalmi szolidaritás talaján állnak.

*

Miért a modern kapitalizmus jellegzetes problémája az esélyegyenlőtlenség? Azért, mert miközben érdemben itt merül fel az esélyegyenlőség biztosításának lehetősége, tömeges társadalmi igénye a viszonylagos társadalmi gazdagság körülményei között, azonközben széles társadalmi rétegek léteznek, amelynek gyerekei illetve ezek képességei - biztosítható, a kibontakozásuk hasznaiból könnyen finanszírozható - anyagi minimumok hiánya miatt nem bontakozhatnak ki.
Az esélyegyenlőség szempontjából is mindenképpen a demokratikus közhatalom a meghatározó aktor. Az elsősorban általa biztosítandó esélyegyenlőség azonban nem jelent, de nem is jelenthet esélyegyenlősdit.
A közhatalom  elsődleges feladatának ezen a téren azt gondoljuk, hogy határozza meg és biztosítson egy olyan (szükségképpen differenciált) anyagi minimumot, amellyel elérhető, hogy ne pusztán ennek hiánya miatt ne haladhasson a társadalmi szocializáció képességeinek megfelelő útján egy gyerek illetve fiatal. Ezen a területen nyilvánvalóan meghatározó a szocializáló aktorok finanszírozásának mértéke és módja (a támogatások eljutása a célzott helyekre).
Ennél több természetesen adható a közhatalom minden szintjén (EU, állam, "régió", megye, önkormányzat), de a lehetőségei szerint különböző plusz erőforrásokat fordíthat erre a társadalmi aktorok teljes köre is. Ezzel természetesen növelik is a hatókörükbe tartozók esélyeit  a saját erőfeszítéseik eredményeként.
Van tehát az esélyegyenlőségnek egy, a közhatalom által biztosítandó minimális anyagi feltételrendszere, amelynek - jobb híján - a "minimális esélyegyenlőség feltételrendszere" nevet adtuk.
A közhatalomnak a minimális esélyegyenlőség megvalósítására azonban nem csak anyagi lehetőségei és kötelezettségei vannak, hanem lehetnek és vannak olyan lehetőségei is, amelyek legjobb befoglaló kategóriája a közmorál lehet. A közhatalom a maga értékrendjével, példájával, átláthatóan perspektívikus, a társadalmi esélyeket a gyakorlatban is hitelessé tévő politikájával olyan társadalmi értékrend illetve klíma motorja lehet, ami önmagában is jelentős anyagi-emberi erőforrások mobilizálója lehet.

*

Az esélyek induló pozícióit alapvetően a családok határozzák meg illetve ezek anyagi helyzete és (belső) kultúrája valamint gazdasági-kultúrális környezete.
A meghatározó az anyagi feltételrendszer, amely minimális esélyegyenlőséghez szükséges szintjének biztosítása közhatalmi feladat a családok viszonylatában is.
A családi értékrend, klíma, kultúra illetve a befoglaló közösségek kultúrája azonban nem lebecsülhető tényező, mert jelentősen javíthat és ronthat is az esélyeken.
A modern kapitalimusban bomló kultúrájú cigányközösségek családjai gyerekeinek esélyeit például a tisztes szegénység körülményei között is ronthatják (sőt egyes jobb módú, üzletelő rétegeiben is), míg a hasonló tisztes szegénység körülményei között más családok illetve rétegek esélyeit javíthatják. A közmorál fejlesztésének és a kultúrális fejlesztő tevékenységeknek ez különös jelentőséget ad.
Tisztán kell azonban látni azt, hogy általában a családok önerejükből nem képesek érdemben pozitívan változtatni gyermekeik esélyein.

*

Mi tehető meg az intézményfenntartók szintjén és ezen belül a meghatározó települési önkormányzatok szintjén?

Az igazi fenntartó a magyar állam - ezt látni kell - és/mert a többi fenntartó a mai helyzetben, döntően megkapott állami forrásokat közvetít. Valójában az állam meghatározó finanszírozó szerepével sajátos fenntartói-finanszírozói lánc alakult ki, kétféleképpen is meglehetős mozgásszabadsággal, gyakran a financiális teljesíthetetlenségre hivatkozó jogsértő mozgásszabadsággal.
Ez a lánc az állam központi szervezeteiből (meghatározó az Oktatási Minisztérium és a Kincstár), az önkormányzatokból (megyei, helyi), az egyéb iskolafenntartókból (egyházak, alapítványok, stb.) és az intézményi menedzsmentekből áll - még akkor is, ha az utóbbiakat hivatalosan nem ide sorolják.
Az esélyegyenlőség híveinek valamennyi szinten vannak komoly, eddig kihasználatlan lehetőségei. Széles körben kihasználatlanok például a már meglévő törvényi, jogszabályi lehetőségek, miközben nagyon is kihasználtak a joghézagok.
Az állam gyakran jogilag megkérdőjelezhetően nem tesz eleget támogatási kötelezettségeinek. Más oldalról gyakorlatilag senki nem ellenőrzi azt, hogy  a támogatások eljutnak-e és hogy a valódi címzettekhez jutnak-e el.
Az önkormányzatok nemritkán a címzett támogatásokat is "átcsoportosítják", míg a nem címzettekkel "szabadon gazdálkodnak". A pályázati lehetőségeket tömegesen nem használják ki. Az iskolák gazdálkodását nem vagy alig ellenőrzik érdemben, azok pályázó tevékenységeit nem szorgalmazzák, nem menedzselik.
Az iskolák menedzsmentjei gyakran több gondot fordítanak az "áldozati szerepek" betöltésére, mint az ésszerű gazdálkodásra, a jogosan igényelhető és elérhető támogatások megszerzésére, a pályázható források elérésére.
A hatályos jogszabály rendszer azonban más csatornákat is megnyitott, amelyek már nem csak vagy nem anyagi természetűek.
A fenntartók, az önkormányzatok felelőssége a pedagógai programok jóváhagyása, a szakpedagógusi háttér biztosítása, a gyermekvédelmi feladatok kezelése, az iskolán belüli (iskolaszék, diákönkormányzat, stb.) és az iskolán kívüli civil aktorok  hatékony  menedzselése, például civil és ifjúsági referens útján illetve közhasznú szerződésekkel.
A kihasználható jogszabályi kereteken és a jogszabályok által kihasználható egyéb kereteken túl van a minimális esélyegyenlőség biztosítása érdekében két olyan teendő, amit a VE-GA Szövetség véleménye szerint az államnak kellene felvállalnia.
Az egyik az, hogy egy minimálisan meghatározott diáklétszámig külön is támogassa a kistelepülések illetve a kistelepülési szövetségek általános iskolájának, de legalább alsótagozatának megmaradását illetve újraindítását (a kis létszámok miatt ugyanis a normatívák nem jelentenek erre megoldást).
A másik, hogy a pedagógusok meghatározott bértábla alapján közvetlenül az államtól kapják a fizetésüket (pl., hogy miközben rutinos, nagyműveltségű pedagógusok maradnak munka nélkül, addig az iskolák ne (csak) pályakezdőket keressenek, mert "olcsóbbak").

*

Az iskolarendszer esélyekre gyakorolt hatásának és a kiegyenlítődés irányába mutató lehetőségeinek vizsgálatához a véleményünk szerint el kell térni a szokványos értelmezésétől.
Egyrészt a mi véleményünk szerint nem választható el az óvodai neveléstől és képzéstől, másrészt - a tárgyunk szempontjából - nem igazán része az egyetemek világa. Súlyponti korosztályoknak a 4-7 évesek illetve a 12-18 évesek korosztályait tekintjük -  az  utóbbiakat  két külön metszetben, bizonytalan elválasztó életkori határral, valahol a 14 és 16 életév között.
Az iskolarendszer világának határait pedig jóval tágabb körben húzzuk meg, mint az intézmények határait. Elismerjük az intézmények és az intézményi világ viszonylagos autonómiáját, de a tárgyunk szempontjából szerves társadalmi résznek tekintjük, így határait a szervesen hozzákapcsolódó társadalmi képződmények külső határain húzzuk meg. (Így ezen a körön belül kerül  valóságosan vagy látensen valamennyi szocializációs aktor.)
Említettem már azt, hogy véleményünk szerint az iskolarendszer nemcsak hogy a munkaerő- piaci illetve piaci (piacgazdasági) szereplésre készít fel - ez a lényegi funkciója, szerepvállalása - de maga is a piacgazdaság "előképe". (Sőt jelentős mértékben maga is piacorientált illetve piacosodik.) Alapvetően tehát normatív, teljesítményelvű (tantárgyközpontú) és eszerint szelektál. Ezzel szemben hat helyileg, időlegesen, egyéni illetve csoportos vagy civilszervezeti oldalról egy esélyegyenlítési szándék, tevékenység, amely a rendszer lényegét nem érinti.
Azonban ezen szándékok mentén, ezek hordozói között is van egy alapvető törésvonal. Akik ugyanis az esélykiegyenlítés útjának kizárólagosan a (tantárgyi) képzés fokozását tekintik, akkor is a piaci logikát követik, ha ennek érdekében kiváló pedagógiai módszereket használnak.
Természetesen ilyen kiegészítő képzésre/képzésekre többnyire szükség van, de legalább annyira fontos az általános személyiségfejlesztés (annak egyéni, csoportos, közösségi és szervezeti értelmében), amelyhez sajátos szociokultúrális fejlesztő tér kialakítása szükséges. Ennek csak egy viszonylag autonóm része lehet az intézmény. Kialakítása, fenntartása, fejlesztése valóban össztársadalmi, egyszersmint igen magas színvonalú politikai, vezetési és pedagógiai (segítői - ezen belül animátori, facilitátori, mediátori, szupervízori) feladat - de alapvetően civil feladat, amely a rendszeren belüli civilitások megszerveződését követeli meg.
Az eddigi gondolatmenetet bizonyos értelemben megfordítva azt is ki kell jelenteni, hogy a szükséges szociokultúrális fejlesztő tér - alapvető hordozója a település vagy településrész - nélkülözhetetlen alkotója az iskola. Ott, ahol ez a tér több településre terjed ki, vagy "erőszak" nélkül, szervesen terjeszthető ki több településre, megfelel, ha több település működtet összevont iskolát.
Egyéb esetben 20 fő gyermeklétszámig mindenképpen szükségesnek látjuk általános iskola fenntartását és 10 fő gyermekig legalább alsótagozat fenntartását.
Alapvető fontosságúnak tartjuk ugyanis azt, hogy a gyerekek 14 éves korig  a családból járjanak az iskolába.

Mit tehet a minimális esélyegyenlőség érdekében az iskola világa illetve az azt is magába foglaló szociokultúrális tér szereplőinek köre/körei?
Az esélyegyenlőség minimálisan elfogadható szintjének megteremtése szempontjából a VE-GA Gyermek és Ifjúsági Szövetség az iskola (tágabban értelmezett) világában a következőket tartja feltétlenül szükségesnek.
Mindenekelőtt az óvodába járást, legalább az iskolakezdés előtti évben, kifejezetten előkészítő jelleggel, de kifejezetten nem előiskola karakterrel. Valójában mi az óvodát a középső csoporttól javasoljuk és ennek ismételtetését, amennyiben azt a szakpedagógusok szükségesnek látják.
Különös jelentőségűnek tartjuk már itt is és kisiskolás korban is a speciális pedagógiai szakszolgáltatások biztosítását illetve - a cigánygyerekek esetében - a nyelvtanítást.
Ezek közvetlen állami finanszírozását elengedhetetlennek tartjuk.
Valamennyi, az esélyegyenlőséget érintő szempontból kulcsfontosságú problémának látjuk a tantárgyi tananyag mennyiségének a teljesítményelv által hihetetlen mértéküre duzzasztott szintjét. Ez a lekötött órák számát is nagyon megemelte és tovább emeli.
A VE-GA saját, 24 órás időráfordítási kutatásai szerint közepesen jó képességű, törekvő, városi tanulók tanulási időráfordítása 2. osztályban heti 30-36 óra, 7. osztályban heti 38-44 óra, 11. osztályban heti 58-64 (!) óra (ezek az adatok természetesen nem csak az iskolai tanulás, hanem a külön órák adatait is tartalmazzák).
Ez a helyzet önmagában is egészségtelenül differenciál és alapot nyújt a nem kívánatos szelekcióra. Ugyanakkor elveszi az időt, az energiát és jelentős anyagi forrásokat is más, a szocializáció és az esélyegyenlőség szempontjából igen fontos tevékenység területektől, így a szociokultúrális, (kultúrális, sport, közéleti, stb.) munkaterületektől. Ezek alapvető fontossága abból adódik, hogy nyilvánvalóan értékteremtő, önkéntes tevékenységek és felelősségvállalások, amelyekre - ha a nélkülözhetetlen segítséggel is,  de - maguk szerveződnek meg csoporttá, közösséggé, szervezetté, önkormányzattá a gyerekek.
Az iskolákkal szemben - tisztelet a kivételnek - ezek a szociokultúrális tevékenység-csoportok az egyéni és csoportos (közösségi) autonómiák, önképzés és önnevelés képességeit és az erre való késztetés rendszereit alakítják ki a megfelelő pedagógiai-segítői háttérrel.
A "légy önmagad" és "segíts magadon" elveit a gyakorlatban is működő külső és belső folyamatokká képesek tenni. Megteremthetik annak a feltételrendszerét, hogy az esélyegyenlőség biztosítása ne csak a környezet problémája legyen, hanem az érdekeltek olyan belső ügye, amiért elsősorban maguk képesek tenni, a maguk csoportjai és közösségei által támogatottan.
Mindebben rendkívüli súlyú szerepe lehet egyrészt egyes nevelési intézményeknek -  napközi, bentlakásos iskola, kollégium - másrészt különböző "szakvállalkozásoknak" illetve civilszervezeteknek.
Az intézményi szerepvállalásnak és a tárgyi szempontból való hatékonyságnak kiváló példái voltak számos helyen a napköziotthonos iskolák, amelyek azonban - elsősorban anyagi okok miatt - megszüntetésre kerültek.
A napközik és a kollégiumok nagy többsége a - valamely okból - száműzött pedagógusok  gyűjtőhelye, sajátos elfekvő.
A VE-GA Szövetség a minimális esélyegyenlőség biztosítása érdekében elengedhetetlennek tartja azt, hogy a  napközik és kollégiumok szakmai  tevékenysége  (és színvonala) alapvetően változzon meg és hogy ezek olyan szociokultúrális terek legyenek, amelyeknek a tanulmányi tevékenység is alkotójuk.
Az intézményi civilitások (iskolaszék, diákönkormányzat, kultúrális és sport csoportok, stb.) ugyanúgy partnerei lehetnek ebben, mint egyes "szakvállalkozások" (képzéseket végző vállalkozások, kultúrális vállalkozások, művelődési intézmények, könyvtárak, stb.) és cilvilszervezetek - ezen belül a VE-GA Szövetséghez hasonló gyermek és ifjúsági szervezetek - illetve korosztályi önkormányzatok.

*  *  *

A VE-GA Szövetség sajátos helyzetét jellemzi, hogy legidősebb nemzedékének - a `78-as alapítók akkori 18-20 évesei egy részének - ma már a gyerekei is nagykorúak.
Nincs olyan, az előbbiekben említett intézmény, szervezet, funkció, amelyről a VE-GA Szakértői Kollégiumában ne lenne saját tapasztalat (többnyire artikulált, írásban is elemzett tapasztalat). Sajnos számos külső konfliktusnak is van éppen ezért belső vetülete is.
Létezik a tanárok és a civil ifjúsági munkások nemegyszer élesedő átfogó konfliktusa - amely rendszerint kompetencia-viták formájában jelenik meg.
Sajátos jellemzője azonban ezeknek a helyzeteknek egy igen érdekes szerepváltási jelenség. Ez a jelenség pedig nem más, mint az, hogy az, aki egészen konzervatív, a "territóriumát" védő tanár az iskolájában, az liberálisan harcos szociokultúrális segítő tud lenni egy másik iskolában és különösen a civil életében.

Ez a fura tudathasadásos állapot már-már természetes léthelyzet - megannyi kiszámíthatatlan, nehezen kezelhető viszonylatával - a VE-GA Gyermek és Ifjúsági Szövetség illetve azon iskolák/kollégiumok között, ahol a VE-GA - egyetlen egyszer sem egyértelműen legális formában - jelen van. (Nagyszámú intézményről van szó.)
Ez a képtelen helyzet csak még képtelenebbé vált azzal, hogy a VE-GA Szakértői Kollégiuma, sőt nem ritkán a valóban civil segítők, sőt diák csoportok és személyiségek is kompetensebbekké váltak egyes iskolaügyi kérdésekben, mint az egyes tanárok illetve maga a tantestület. Emellett ma már mind többször képesek vagyunk olyan forrásokat, eszközöket, lehetőségeket is mozgósítani, amit az iskolai (sőt esetenként a fenntartói) menedzsmentek nem.
Mind több intézményben válik jellemzővé, hogy miközben a gyerekeiket általában "óvják" tőlünk, aközben a legjobbjaikat az iskola érdekei miatt "delegálják" a VE-GA által menedzselt civil formációkba - amelyekben végzett tevékenységeik miatt aztán rendre veszélyeztetetté válnak a delegáló intézményükben.
Ezek a civilformációk ugyanis kifejezetten szociokultúrális természetűek és ezen okból ellentmondóak  az iskolának, idegenek, mások - valahol, valamilyen módon és tartalommal ellenfelek.
Különösen jellemző ez a helyzet akkor, ha ez a lényegében szociokultúrális tevékenység olyan formában/területen (tananyag-körben) jelenik meg, amit az illető iskola a saját "hivatalos" oktatási tevékenységeinek specialitásai közé sorol (és így a piacképességének is fontos alkotója).
Az ének-zenei, a drámai tevékenységek, a zene-mozgás-tánc, a néptánc, a környezeti nevelés-erdei iskola, a kézművességek sora, a speciális sporttevékenységek (főleg a keleti eredetű mozgáskultúrák) például gyakran iskolai értelemben is magasabb színvonalon folynak ma már a VE-Gá-ban, mint az egyes intézményekben. Ennek korosztályi szervezése, vezetése, menedzsmentje pedig össze sem hasonlítható egy intézmény hasonló tevékenységeivel, merthogy az intézmények ezek közelébe sem engedik a diákjaikat. De - úgy tűnik - nem is tehetik, mert amikor ezeket végzik, akkor éppenhogy nem a bennük rejtőző szociokultúrális - esélyteremtő - képességet célozzák meg, hanem egy iskolai elit elittevékenységének kialakítását/fejlesztését.
Ehhez keres partnert és ezért próbálja lenyúlni a  VE-GA által nyújtott lehetőségeket, de hát amit nyújtunk, az ezzel nem kompatibilis.

A közös győzelem elérésének útja az esélyegyenlőségért való tevékenység ezen területén a VE-Gá-hoz hasonló érett korosztályi szervezetek kifejlődésének sokasága - és sajátos szakmai fejlődésük, ami nem nélkülözhet egy határozott és hatékony állami támogatást. Sajnos azonban az elmúlt időszak éppen nem erről szólt. Az a korosztályi civilszféra, amely a szociokultúrális tevékenységeket segíthetné, az elmúlt években fejlődés helyett meggyengült éppen a kívánatos támogatás elmaradása miatt.
A mi véleményünk szerint hozzá hasonlóan - és egymástól nem egészen függetlenül - meggyengült a minimális esélyegyenlőség érdekében ténykedők köre és tevékenysége is.

Szentes, 2000. október

A VE-GA Szakértői Kollégium nevében:

Korom Pál
elnök