• Képzési és Tábor Központ Szentes-Magyartésen

Megatrendek

Kategória: Baráti kör Megjelent: 2013. november 12. kedd

A népesség változásának megatrendje

Látszólag két alapvető veszély fenyeget minket ebben a viszonylatban. A túlnépesedés és az elöregedés.A kérdés azonban az, hogy valójában hogyan alakul hosszabb távon az emberiség létszáma?
Ezt a nők ún. teljes termékenységi rátája (TTR) határozza meg, vagyis az, hogy életük folyamán hány (életben maradó) gyermeket hoznak a világra? Amennyiben ez az érték 2,2 - 2,1 érték alá csökken, akkor a népesség úgy is csökkenni fog, ha jelenleg még nő.

A gépi termelés civilizációjának térfoglalásával - a fejlettebb országokban - folyamatosan fejlődtek a mindennapi anyagi létviszonyok. Többek között kibontakozott a nők munkába állása és a népesség individualizálódása (“önzősödése”) is.
Ezek eredményeként egyrészt ugrásszerűen nőtt az átlagéletkor, másrészt pedig - több ezer éves TTR érték után - a termékenységi ráta a 6-7 közötti értékről csökkenésnek indult.
A jelenkori fejlettebb világban a szülési hajlandóság folyamatosan csökken, az átlagéletkor emelkedése viszont értelemszerűen lelassul. Ezekben az országokban tehát elindult a népesség fogyása.
A megatrend lényege tehát az, hogy a gépi termelés civilizációjában eleinte népességrobbanás történik, aztán ez átfordul a népesség csökkenésébe.
Mindez tökéletesen függetlenül megy végbe minden drákói rendszabálytól vagy politikai programtól.
Ezek eredménye lehet kisebb népesedési kilengés, de hosszabb távon helyreáll az eredeti trend. A drákói szabályok illetve politikai programok árát pedig megfizetjük valamennyien.

Nézzünk néhány TTR statisztikai adatot:

  Világ Fejlett világ Fejlődő világ ázsia
1970  4,7 2,3 5,7 5,6
1990 3,2 1,7 3,6 3,2
2010 2,5 1,7  2,6 2,2

 
Jelenleg az becsülhető meg, hogy a glóbusz népessége 2050 körül kulminál 9,0-9,6 milliárd fővel és utána viszonylag gyors csökkenésnek indul.

A magyar népesedési politika törekvései is mind káros kitalációk. A népesedési rátánk távlatos csökkenése nem fordítható meg.

 

A (gazdasági) növekedés megatrendje

Naisbitték igen komoly gondot fordítottak arra, hogy ne nyújtsanak támadási felületet a statisztikai vizsgálataiknál.
Kiválasztották a Föld 15 legnagyobb lélekszámú fejlett és 15 legnagyobb lélekszámú fejlődő országát - azokat, amelyek statisztikája sok év óta egységes és megbízható. A növekedésüket 60 év távlatában és tíz éves szakaszokban vizsgálták (azért, hogy az egyedi kilengések hatásait minél jobban kiszűrjék). Így vizsgálták meg ebben a két ország-csoportban az egy főre jutó reál GDP változásának dinamikáját.

A lényeg a következő: A 15 fejlett országban az 1960-as értékről, ami 37,8 %/10 év (3,8 %/1 év), 2009-re 7,9 %/10 év (0,8 %/1 év) értékre csökkent a gazdasági növekedés üteme, trend-szerűen. (1970-ben érte el csúcsot, azóta folyamatosan csökken.)
A 15 fejlődő országban viszont - ahol a gépi termelés most foglal teret - az 1960-as értékről, ami 32,8 %/10 év (3,3%/1 év), 2009-re 71,9%/10 év (7,2%/1 év) növekedett, trend-szerűen. Itt az emelkedés egyébként 1990 évtől folyamatos, addig kissé hullámzott.

A megatrend tehát a következő. A gépesedés belépésével és térfoglalásával a növekedés erősen felgyorsul. A kiteljesedésével viszont lassulásba fordul. Amikor a gépi termelés egybefüggő általános rendszerré válik a gazdaságban, akkor a növekedés nagyon lelassul, szinte leáll. A ma még szárnyaló gazdaságokra is a növekedés lelassulása vár, ha náluk is kiteljesedik a gépi termelés rendszere. (Más kérdés az, hogy éppen ez nyit utat az igazi - emberi-társadalmi - fejlődésnek.)

Ma alapvető célja a társadalmakat irányító hatalmi köröknek a fejlett világban is, hogy növekedésre serkentsék a gazdaságot. Ennek érdekében igen jelentős és drága erőfeszítéséket tesznek érdemi eredmények nélkül és - távlatosabban - katasztrofális következményekkel.
A reménytelen politikai és gazdasági erőfeszítések legnagyobb kára azonban az, hogy rombolják az emberi-társadalmi fejlődés lehetőségeit és ezen keresztül is a természetet és a környezetünket.
Ez a mai Magyarországon is mindennapi tragikus tapasztalat.

 

Az élőmunka szükségleti megatrendje

A valóságban és most kiemelkedően ez a legfontosabb megatrend a számunkra!!! Szánjatok időt ennek az igazi megértésére.

Ezt a témát a vonatkozó statisztikai táblázat összefoglalásával kezdem. Ez a jelen esetben a 15 kiválasztott fejlett ország két nagyon beszédes mutatóját vizsgálja.
Az egyik az, hogy hogyan változott esetükben az egy lakosra (!) jutó éves ledolgozott órák száma?
Ezt kivetően azt, hogy hogyan változott az egy dolgozóra (!) jutó ledolgozott órák száma?

Az egy lakosra jutó munkaóra szám 1950-ben 952,9 óra. Ez 2009-re folyamatosan csökkent 815,5 órára. Vagyis mindössze 59 év alatt 15%-kal csökkent, folyamatosan.
Az egy dolgozóra jutó munkaóra szám 1950-ben 2303,1 óra. Ez 2009-re folyamatosan csökkent 1737,1 órára. Vagyis mindössze 59 év alatt 25%-kal csökkent, folyamatosan.

A megatrend egyértelmű. A gépi termelés térfoglalásával az élőmunka-szükséglet egyértelműen és folyamatosan csökken.
A gazdaság élőmunka-szükségletét ugyanis a fejlettség és a technikai feltételek határozzák meg, nem pedig az emberi akarat. Adott technológiai szinten az élőmunka-szükséglet érdemben nem befolyásolható semmilyen módon.
A kérdés az, hogy a szükséges munka-mennyiséget hogyan osztják el a munkát keresők között. Ez jelenik meg a “felszínen” foglalkoztatási problémaként, mert valójában egészen egyszerűen nem az.
Hogy miért, azt a kérdést Naisbitt és követői nem teszik fel. Viszont azt megállapítják, hogy a foglalkoztatási problémák vonatkozásában is makacsul a régi gondolkodásmód uralkodik mind a társadalmakban, mind pedig az egyének fejében. Ezt legjobban az egészen abszurd, tökéletesen értelmetlen nyugdíjkorhatár-emelési törekvések mutatják. Ezek azt mutatják, hogy még mindig élő a régi gondolkodásmód azon előfeltevése, hogy a termelés a ráfordított élőmunka mennyiségétől függ. Csakhogy ez a fejlett országokban már régen nem igaz! Annyira pedig már Magyarország is fejlett, hogy itt sem igaz!
A valódi összefüggés az, hogy a gépi termelés adott színvonalú rendszerének egyaránt képessége eltartani a gyereket, öregeket, aktív dolgozókat és aktív korú munkanélkülieket. Nem kevesebbet kell tehát elosztani, hanem másként kell elosztani!
A valóság az, hogy a gépi termelési rendszerek fejlettsége már akkora a fejlett országokban, hogy még a csökkenő létszámú aktív korosztályoknak sem tud elegendő munkát adni - és egyre kevésbé tud.
Legkorszerűbb és hatékonyabb termelési rendszerek nem azért állnak - ha állnak - mert nincs elég munkaerő. Ellenben tengernyi a munkáért sorban álló fiatal.
Az “öregedés” problémájára pedig a régi gondolkodásmód csapdájában élő - ún. fejlett társadalmak - a nyugdíjkorhatár egyre szürreálisabb emelésével reagálnak. Ez tökéletesen értelmetlen és ezért rendkívül káros a gépi termelés rendszerében. Ezért szintén meg kell fizetnünk valamennyinknek - és fizetünk is!

Amennyiben ez valaki számára nem egyértelmű, okvetlenül beszéljünk még erről!

 

A környezet- és klímaváltozás megatrendje

Az eddigi megatrendek lényegében közhelyes közvélekedésekről bizonyítják be, hogy azok egészen egyszerűen nem igazak.
A most következő megatrendet - bár néhány évvel ez előttig tagadták - a mindennapok tapasztalatai is alátámasztják.
Ez a megatrend arról szól, hogy gépi termelés térfoglalásával tömegesen zajlik és exponenciálisan növekszik az erőforrások kitermelése és a hulladékok termelése. Ezek következményeinek kezelése azonban nem illeszthető a gépi termelés rendszerébe. Mind az erőforrások kitermelése, mind pedig a hulladékok termelése gyökeresen és exponenciális jelleggel alakítja át a környezetet, a természeti világot. Az átalakulás folyamata exponenciális jelleggel hat a klímára is.

Alapvető gond azonban a megatrendeket elemzők számára az, hogy ez annyira összetett folyamatrendszer, hogy nem tudnak erről hasonlóan egységes és egyértelmű (statisztikai) képet nyújtani, mint az előző három megatrendről.
Nem sikerült például egy a változás minden lényeges elemét magába foglaló, általános kategóriát találniuk.
Amiben - mint kiindulópontban - viszonylagos egyetértés mutatkozik az a következő. A szakemberek jelentős hányada az ún. Gaia-hipotézist használja a kialakult helyzet általános értelmezésére. (Ezt később tömören összefoglalom.) A gyűjtő megatrend kérdésében a keresés főirányát a következő kérdés jelöli ki a leginkább.
Van-e olyan változási folyamat, amely alapvetően meghatározó hatást gyakorolhat az emberi civilizáció fejlődési folyamatára?
A szakemberek egyre növekvő hányada ért egyet abban, hogy a világóceánok áramlási rendszerének változása és ennek következményei gyakorolhatnak ilyen hatást. (Ezt szintén összefoglalom a későbbiekben.)

A Gaia-hipotézist Lovelock és “tanítványai” dolgozták ki.
Alapját Sillén svéd kémikus dilemmája jelentette. Ő ugyanis - még az én gyermek koromban - megállapította azt, hogy a Föld légköre nincs egyensúlyban. Az adott hőmérsékleten és nyomáson ugyanis a légköri szabad oxigénnek egyesülnie kellene a nitrogénnel és a nitrogénoxidnak az óceánokban feloldódva nitrátokat kellene képeznie. Az is megmagyarázhatatlan, hogy ilyen közegben több reakcióképes elem - mint pl. a kén - tiszta állapotban fordulat elő, nagy mennyiségekben. Lovelock szerint pedig ez, csak úgy képzelhető el, ha valami ezen kémiai reakciók lefolyását valamilyen önszabályzó folyamattal gátolja. Ez a “tevékenység” pedig tipikusan az élő szervezetekre jellemző. Tehát a légkör élőlényként viselkedik és benne minden összetevő határozott feladattal rendelkezik. A légköri gázok zömmel természetes úton, főként biológiai forrásokból kerülnek a levegőbe és meghatározott tartózkodási idő után az ökorendszerekbe jutnak vissza. Vagyis a légkör összetételét a bioszféra szabályozza.
Ezt Ő maga illetve a “tanítványok” köre kiterjesztette a föld többi “felszíni” szférájára is. Szerintük tehát a Föld úgy viselkedik, mint egy hatalmas élőlény, amely mint egyféle kibernetikus rendszer, jelentős önszabályzó képességgel rendelkezik. (De nem képes minden hatást rendezni, így pl. a “vírusait” elpusztítja.) Sajátos hasonlatuk az, hogy a Gaiát úgy lehet egyszerűbben elgondolni, mint egy olyan mamutfenyőt, amelynek az anyaga döntő mértékben élettelen, de élő sejtek hatják át.

A világóceánok áramlási rendszerével Broecker kezdett el foglalkozni a grönlandi mélyfúrások és kaliforniai ősklimatológiai vizsgálatok adatai alapján. Ezekből egyértelműen kiderült az, hogy a Föld éghajlata, csak az utóbbi 10.000 évben ilyen enyhe és kiegyensúlyozott. Előtte az éghajlat állandóan változott a hideg és közepesen hideg állapotok között. A változások pedig néhány évtized alatt következtek be, vagyis a változások ugrásszerűek voltak. Ez pedig lehetetlenné tette az emberi civilizáció minőségi fejlődését, mert lehetetlenné tette a mezőgazdálkodást.
Broecker hipotézise szerint az óceánok vízkörzésének alapvető változásai voltak az okai ezeknek a változásoknak és lényegi változatlansága az utóbbi tízezer év enyhe és stabil időjárásának is. Fáradtságos, hosszas és igen drága vizsgálatok után sikerült feltérképeznie az óceánok áramlási rendszerét - amit róla neveztek el Broecker-lift-nek.
Ennek mechanizmusa a következő.
A Golf áramlat Izland körzetébe érkezve még 12-13 fokos, de a kanadai és grönlandi hideg légáramlatok hatására 2-3 fokosra hül. Az út közben elszenvedett párolgási veszteség miatt a sótartalma is viszonylag magas. A lehülés annyira megnöveli a sós felszíni víz sűrűségét, hogy nehezebb lesz, mint az ottani mélyvíz, tehát lesüllyed és a mélyben elkezd dél felé áramlani.
A mélyáramlat nagyobb része Afrika megkerülésével jut el részben az Indiai, részben pedig a Csendes óceánba. Itt ezek a víztömegek ismét a felszínre kerülnek és visszaáramlanak az Atlanti óceánba - a Golf áramlatba.
Ennek az áramlási rendszernek a kritikus szakasza az Atlanti óceán vízsüllyedési körzete, mert itt a legintenzívebb és a legkoncentráltabb a vízáramlás.
Csakhogy ez a “motor” nagyon sebezhető. Ha ugyanis túl sok édesvíz kerül itt a tenger sós vizébe, akkor azt felhígítja és ezért nem süllyed le - lefékeződik, sőt leáll az egész globális áramlási rendszer.
Márpedig az üvegház hatás miatt gyorsuló ütemben olvadó északi sarki és grönlandi jégtakaró pontosan ezt eredményezheti. Ez pedig azzal járna, hogy megszűnne a 10.000 évvel ezelőtt kialakult “kegyelmi” klímaállapot. A Föld klímája ismét vad változásokba csapna át - lehetetlenné téve az emberi civilizáció fejlődést, sőt egyáltalán a létét.
Minden más változáshoz - ha nagy áldozatokkal is, de - alkalmazkodni tud az Emberiség. Ehhez érdemben nem.

Éghajlatváltozás 2007

 

1

Azzal, hogy hogyan hatnak a jelentős társadalmi-gazdasági trendekre a különféle, ezeket látszólag érdemben befolyásoló események - világháborúk, világ járványok, stb. - ugyanaz a Jánossy Ferenc foglalkozott, aki “Az akkumulációs lavina megindulása” című zseniális kis könyvecskét írta (VE-GA ajánlott).
Egyértelmű, statisztikailag megalapozott véleménye az, hogy még a legnagyobb ilyen katalizmák hatása is megszűnt egy emberöltőnyi idő alatt. A nagy pusztulások utáni konszolidáció idején ugyanis egyszerűen felgyorsultak a társadalmi-gazdasági folyamatok - így a népesedésiek is. Kibontakozott egy helyreállítási illetve gyors fejlődési időszak, aminek a végére az eredeti trendvonalakhoz simultak a fejlődési folyamatok.

A népesedési trendek a középmúlt és a jelen fejlett statisztikai adatbázisai és adat-feldolgozási technikái alapján igen pontosan becsülhetők. A szakemberek egyetértenek abban, amit erről Naisbitték írtak.
A maximális, 9-10 milliárdnyi emberiség eltartása nem a Föld képességein, hanem az Emberiség képességein múlik majd 2050 körül. Az Emberiség öneltartó képessége jelentősen - minőségileg - alulmúlja a Földét és az Emberiség már a jelenkorban sem képes eltartani a mintegy 7,3 milliárd fős önmagát. Ennek az is eredménye, hogy a tengődők százmilliói lepusztítják önmaguk természeti környezetét és általában a környezetét, felerősítve ennek globális hatásait és lerombolva a természet regenerációs lehetőségeit.
A népesedési politikai erőlködések - amelyek a trenden nem képesek változtatni - sokféleképpen károsak. Először is mind a serkentési, mind pedig a csökkentési törekvések elképesztően forrásigényesek, az ezeket szorgalmazó államokban. Ugyanakkor rombolják a családokat - ezeknek az adott társadalmakba való természetes beágyazódását - amelyek pedig a társadalmak alapsejtjei.
Ezek pedig a társadalmak minden szintjén - így az érintett családok számára is - jelentős, többek között anyagi következményekkel, gondokkal járnak önmagukban is.

 

2

Úgy döntöttem, hogy az utolsó megatrenddel - az emberi gondolkodás változásának megatrendjével (jelenlegi középpontjában az ún. “Y” generációval) - most nem foglalkozom.
Három okból nem teszem.
Az egyik az, hogy a jelenkorban éppen az a fő kérdés, hogy mi is lenne ennek a lényege - és nincsenek rá kész válaszok.
A másik az, hogy - pontosan az előbbi miatt - most is van nálam több olyan vitaanyag, ami azt tükrözi, hogy másként gondolkodnak erről különböző tudósok.
A harmadik okom persze az, hogy nekem nagyon is van erről elgondolásom, csak éppen nem ebben a gondolat-rendszerben.

*

Öten reflektáltatok eddig a vázolt megatrendekre. Közös felületen D. és E., a többiek az én e-mailomra. Ők is azt írták azonban, hogy nincs kifogásuk az ellen, ha a felvetéseikre így, nyilvánosan reagálok.
Senki nem tagadta a felvázolt tényeket. Persze nehéz is lenne - bár a nem tudomásul vételük, az ezekkel való szembenézés hiánya is egy fajtája a tagadásnak.

D. konkrét kérdéseket tett fel a népesedéssel kapcsolatban, ezekre már válaszoltam.
A többi felvetett kérdés lényege az, hogy mi lenne a következő civilizációs szakasz lényege? Elgondolható-e az, hogy át lehet lépni ennek küszöbét a közeljövőben? Mit tudunk mi ebben tenni, a magunk értékrendje szerint? Hogyan tudnánk összekapcsolódni ehhez gazdaságilag, “politikailag”?

*

Az ideológiát makacsul kerülgető Naisbitték, csak a legjelentősebb történelmi megatrendet nem elemezték. Ez pedig a termelő erők és viszonyok fejlődésének megatrendje. Az, amelyik végső soron a “kajáról”, a zabálás biztonságáról (és annak alváltozatairól a vagyonról, hatalomról) szólnak mind a mai napig, bár egyre magasabb társadalmi-gazdasági szinteken (egészen a kapitalizmusig). Az ezekhez kapcsolódó érdekek koncentrált kifejeződése a nagypolitika.
Amennyiben én globális megatrendekről beszélnék, akkor azt mondanám, hogy alapvetően két civilizáció létezhet. Az egyik, ami a fentiről szól. A másik pedig, ami az emberről magáról, mint személyiségről és mint társas lényről - a kettő nem létezik egymás nélkül.
Ebben a meglehetősen rövid korszakban a kérdés az, hogy meg tudjuk-e kezdeni az átlépést (to stalk - stalker) az egyikből a másikba? Ehhez mind többünknek kell - társas lényként is - egy újfajta viszonyulás- és gondolkodásmódot kihordani magunkban, magunk között. Ez tehát egyszerre egyéni feladat és közösségi, nagyközösségi feladat is.
A manterizmus azonban éppen arról szól a maga fokozódó pörgésével és a fogyasztóiságával, hogy egyre jobban bezárja az embereket a kiscsoportjaikba - például elemi családjaikba, szűk baráti, haveri köreikbe - és önmagukba. A nagyközösségi lét feltételeit úgy számolja fel, hogy választásra kínálja magát és a magáról való lemondást valami “zavaros” nagyobb közösségért, ami elveszi a pénzt, az időt és az energiát.
Hogy mennyire nehéz dolog ez, azt magatokon is tapasztaljátok. A nagyközösségi találkozások a mi kultúrkörünkben is maradékelven, a preferencia-lista vége felé kullognak, legyen szó akár találkozókról vagy táborokról.

*

Az ideológiát azért kerülik makacsul Naisbitték - is - mert nem lehetne megkerülni valamit. Azt, hogy ami a gondjainkat okozza és abszurdizálja, az a kapitalizmus egy szélsőségesen elfajult válfaja, a manter-imperializmus. Ez a kapitalizmus pedig képtelen másként működni, csak ha gazdasági növekedés van. Növekednie kell ugyanis a profit tömegének, mert hogy a profitráta szükségszerűen csökken (ez is egy alaptrend).
A profit forrása azonban az emberi munka. Nem csökkentheti ennek a mennyiségét, hiszen akkor összeomlana a manter-imperializmus világgazdasága! Sőt! Muszáj növelnie az emberi munka tömegét is, bármennyire is csökken a gazdaság élőmunka igénye.
A munkanélküliek pedig egyúttal csökkentik a bérköltséget, munkaerő tartalékot jelentenek, míg rabszolgamunkájukkal elvégeztethető a tőkések számára már haszontalan munka.
“Aki nem dolgozik, ne is egyék!” Akkor is egyre kevesebbet egyen, ha dolgozik - hiszen ez nem az emberek, hanem a “zemberek”, a munka társadalma!
Ma pedig mindezt az emberiség és a magyarok zöme támogatja - ha másként nem, akkor hallgatólagosan - mert ebben a civilizációban ez a normális.
Azonban ez is csapda.
Mi magunk ugyanis a magunk és a gyerekeink életéért felelünk és nem valami általános “emberiség zömé”-ért és egy újabb civilizáció normáinak kialakításában vagyunk érdekeltek.

Csak ne lenne ez az egész ilyen egyszerű és nehéz!


3

“A nagyközösségi lét feltételeit úgy számolja fel (ti. a manter-imperializmus), hogy választásra kínálja magát és a magáról való lemondást valami “zavaros” nagyobb közösségért, ami elveszi a pénzt, az időt és az energiát.”

A manter-imperializmus “önmaga” az egyének számára önmaguk és önmaguk fogyasztása. Nem igazán fontos semmi más és nem igazán létezik semmi más ezen kívül.
Ezt a határt, csak látszólagosan töri át a - szűkebb - család, a baráti kör vagy az “akol”. Ezek is az “én és az enyém” rendjében fogalmazódnak meg - az egó, az önzés egy kicsit tágabb kereteiben léteznek. Az ezeken kívül álló világ pedig az összes riasztó és nehezen felfogható tényével, tulajdonképpen lényegtelen illetve külső kerete a létnek - valaki mások dolga.
Önmagunk és önmagunk fogyasztásának - fent leírt - fenntartása ma már elképesztő erőfeszítést követel. Alig teljesíthető feltétel az, hogy az ehhez szükséges pénz, idő és energia előteremthető legyen. Ugyanakkor és ugyanezért el is fogyasztjuk ezekre (!) minden időnket, pénzünket és energiánkat. Ha másra is fordítjuk - pl. nagyközösségi dolgokra - akkor azt kockáztatjuk, hogy ezeket (is) elveszítjük. Vagyis elveszítjük nehezen kihordott és fenntartott ezen önmagunkat. Elveszíthetjük a manter-imperializmus valóságában nehezen kivívott és fenntartott státuszunkat.
A kétségtelen hanyatlás egyértelmű körülményei között - a fentiek nevében - ma már az apák többsége a szűken vett családját is “kénytelen” elhanyagolni, nem hogy a családon kívül eső dolgokat. Ennek új tünete a több gyermekes és nem csonka családoknál az, hogy mind több család lesz egykeresős, mert a gyerekek gyakorlatilag az - egyébként komoly munkára képes - anyára maradnak az apa leterheltsége miatt.

Most is volt két anyuka, aki azt mondta, hogy ők ugyan a VE-GA közösségi életében nem vesznek részt, de a nagyszülőkkel való kapcsolattartás mellett, komoly baráti körük van mind a VE-Gá-n belül, mind pedig azon kívül. Ez létszámban is több, mint húsz fő.
Csakhogy nem ez számít!
Az én élő és valóban összetartó nagyfamíliám még mindig megközelíti a minimális nagyközösségi méretet - ami mintegy 80-90 fő - de mégsem (civil) nagyközösség. Kizárólag magával van ugyanis elfoglalva! 35 éve képtelenek tolerálni pl. azt, hogy “vegázunk”. Legutóbb éppen Magyartésen, a születésnapomon lett ebből hetekig tartó, sebeket osztó vita - mert, hogy “Mit nem értesz azon, hogy a család az első!” NEM AZ! - már elég régen nem az, a manterista valóságban sem.

*

Mitől zavaros, a “zavaros” nagyközösség?
Mennél fejlettebb országokat vizsgálunk, annál több az ilyen természetű kezdeményezés. Főleg a jómódú közép- (valóban) polgárok társadalmi rétegeiben vannak belső késztetések erre. A sokféle kulturális kreatívok, autonóm civil szervezetek, helyipénz rendszerek számos variációja, stb. Még sincs ezek igazi mibenléte kitalálva. Még ott sem, mert valójában a fennálló globális rendszer - a manterizmus - természetes részeként gondolják el magukat (hiszen biztonságosan rendelkeznek az ehhez szükséges anyagi feltételekkel).
“Nálunk” ezek a feltételek még azon középrétegek esetében is könnyen esetlegessé válnak, akik pillanatnyilag rendelkeznek ezekkel. A középpolgárok többsége esetében az alapérzés az, hogy valójában korlátos és igen bizonytalan a fogyasztásuk - és ez minden idejüket, energiájukat és az anyagi lehetőségeiket is korlátossá teszi. Ez erősen gyengíti a polgári attitűdjeiket is. Érzelmeikben, szóban sokan azok a maguk fenti zárt köreiben, de nyilvánosan nem azok és ez nem is nyilvánul meg a tetteikben.

Az igazi kérdés az, hogy mi is lenne az igazi (civil) nagyközösség funkciója?
Az, hogy a jelen feltételei közt - azt politikailag nem igazán támadva - kihordjon egy alternatív életmódot, létgyakorlatot. Ezzel szimbiózisban születhet meg az ún. alternatív bérmunkás, mert hogy a (civil) nagyközösség alternatív bérmunkások szövetkezése, önmaguk felszabadítására.
Mindenképpen mozgalmi jellegű. Közössé és mozgósítóvá válnak benne a közös gondok miatti feszültségek. Ezek közös aktivitásokban jelennek meg, amelyek jó esetben cselekvési folyamatokká válnak. Nagyközösséggé viszont akkor avatódik az egész, ha artikulálódnak a közös érdekeik is. (Ismerős ez valahonnan?)
Ezek születéséhez viszont szükséges a találkozásoknak egy rendje, szokása. Ahogy V. “ezer éve” megfogalmazta: közös hely, idő és ügy kell - sokszor. (Ennek “hézagait” hatékonyan egészítheti ki egy érdemi netes kommunikációs folyamat-rendszer.)

Amikor - egyre többekkel - nekilátunk egy-egy tábor vagy találkozó szervezéséhez, érdemes végig venni a mérlegelések és kifogások számtalan változatát. (Vannak szociológusaink, tényleg érdemes volna ezzel foglalkozniuk.)
Vannak, akik elvszerűen határolódnak el ettől valamilyen okból, bár vegás identitásúak is. A többiek számára valójában a kérdés az, hogy - most és ennyi áldozattal - megéri ez nekem / nekünk? Nem fontosabb ennél valami/valaki más? Többnyire pedig nem éri meg és fontosabb valami/valaki más.
A jelentkezések és részvételek alapvetően három okból történnek jelenleg - vagy ezek kombinációi miatt.
Egyre többen értik meg és érzik át azt, hogy a gyerekeiknek érdeke az, hogy a VE-GA legyen. Sokan - nem igazán belső indíttatásból - inkább a mi kettőnk (vagy más konkrét személyek) kedvéért jönnek, mert mi ezt szeretnénk. Viszont azok száma is nő, akiknek olyan csoportja és velük közös ügyei alakulnak, hogy a VE-GA lényege válik fontossá a számukra.
Együtt kihordani magukat azonban így sem könnyű. Eltelnek ezek az alkalmak és gyakran érzik a résztvevők úgy, hogy persze nem volt ez rossz, de végül is mi értelme volt, igazán megérte-e?
(A figyelmesebb szülők talán már észrevették azt, hogy mi zajlik most pl. a tizen- huszonéves II. VE-GA Rock-csoportban? Kínlódnak. Egyenlőre képtelenek még abban is dűlőre jutni, hogy mi az, amit maguk illetve valamennyien utálnak illetve szeretnének, stb. Ez még néhány évvel ezelőtt sem volt valami nagy gond. Eszkalálódnak a szülői minták és nincs mögöttük szülői támogatás vagy tiltakozás. Akárhogy is vesszük, nihil van. Íme, itt egy lázadás nélküli kamasz-generáció - tudtunkkal az első az emberi történelem azon részében, amiben már létezett ez a társadalmi réteg.)

*

Az élőmunka Naisbitték fogalma. Tartalmilag a bérmunkáról van szó és ebben az értelemben ma már az is bérmunkás, aki ezt a munkát a maga számára végzi.
Közgazdaságilag az alapvető kérdés az, hogy honnan származik a befektető (a tőkés) haszna?
Számára mindegy, hogy mibe fektet, csak többet kapjon a termelési folyamat végén annál - minél többet - mint, amit befektetett. Persze ezt a hasznot, csak egy piaci folyamat végén tudja realizálni - tehát olyasmibe kell fektetnie, amire fogyasztói igény van. Az azonban nyilvánvaló, hogy a haszon itt, csak realizálódik (vagy nem), de nem innen származik. A használt épületekből és gépekből sem, amik az amortizációjuk (elhasználódásuk) arányában adják át értéküket az árúknak.
A haszon tehát a munkaerőből származik, ami több értéket állít elő, mint amibe kerül, mint ami a munka bére. Ezt a plusz értéket, sajátítják el a befektetők, mint a hasznukat.

Van azonban egy gond. A fejlődés azt hozza magával, hogy gyorsabban növekszik a termeléshez szükséges eszközök és gépek értéke, mint ahogy a munkabér költsége növekszik.
Ez - nem kell ehhez matematikusnak lenni - azt eredményezi, hogy gyorsabban növekedik a szükséges befektetések összege, mint a munkabére költsége, aminek egy konkrét százaléka a haszon. Emiatt törvényszerűen csökken az összesen szükséges befektetések haszonkulcsa.
Ez azt jelenti, hogy ugyanazon tőke egyre kevesebb hasznot termel, ami elfogadhatatlan egy befektetőnek. Ezzel pedig úgy lehet szembeszállni, hogy kiterjeszti a termelését úgy, hogy haszna mégiscsak növekedjen - mert növekszik az össztömege, ha a haszonkulcs csökken is.
Az pedig értelemszerű, hogy nem engedheti meg a bérmunka mennyiségének csökkenését, hiszen az termeli a hasznot - vagyis éppen a növelésében érdekelt.

Miért lehetséges a legfejlettebb országokban az, hogy komolyan foglalkozzanak pl. a csökkentett munkaidővel? (A nyugdíj korhatárokat persze itt is növelik!)
Így nem vesztenek munkaerőt, viszont nagyobb fogyasztást és társadalmilag-gazdaságilag stabil közeget nyernek, ami önmagában is “gazdaságosabb“. Ráadásul az így felszabadult lehetőségeiket nagyon is hasznos önkéntes munkákban éli ki az emberek igen jelentős hányada. Az is fontos, hogy ezeknek a társadalmaknak nincs szüksége az elesettek kényszermunkájára.
Hazánkban a csökkentett munkaidő aligha erősítené a társadalmi-gazdaságot és a felszabaduló lehetőségeiket az emberek többsége nem hasznos önkéntes tevékenységekre fordítaná. És sajnos a társadalmunknak szüksége van az elesettek kényszermunkájára.

Pali