• Képzési és Tábor Központ Szentes-Magyartésen

Az új iskola-reform avagy a tizenéves ifjúság lenullázása

Kategória: Baráti kör Megjelent: 2013. november 03. vasárnap

I. rész

A tizenévesek életét alapvetően határozta meg az elmúlt ’majd 150 év során, hogy diákok is.
Némi idealizmus persze mindig belengte az iskola feladatait, de azért az egyértelmű volt a gondolkodó emberek számára.
Az iskola a maga belső életével ugyanis reprezentálja a társadalom írott, de az íratlan szabályait is. Az alapvető célja pedig az, hogy beillessze az ifjúságot az éppen adott társadalom szabály és elvárás rendszerébe.

Ezen túl rendre voltak “transzmissziós” - “beviteli” - céljai is. Akkor volt ez, amikor a politikai hatalom számára vagy már nem, vagy még nem meglevő értékek váltak fontossá. Ezeket az iskolán keresztül próbálta “bevinni” a pedagógusok, a diákok - és persze a szüleik - fejébe. Ehhez az eszközei a félelemkeltés, az érdekeltté tétel és a kötelezés voltak. Így próbált például a múlt rendszer kommunista alattvalókat kreálni.

Az ún. rendszerváltástól két alapvető problémája volt a VE-Gá-nak az iskola-reformok sorozatával. Az egyik az iskolai leterhelés folyamatos fokozása, a másik pedig a demokráciára való nevelés hiánya.
A diákok leterhelésének növelése három viszonylatban lett egyre bántóbb. Egyrészt megjelent az óraszámok további növelésében. Másrészt megjelent a mennyiségi terhelés további növelésében, ami tovább növelte a tényleges iskola-időt is. Növelte ugyanis a különórák számát, de növelte az otthon szükséges tanulási időt is.
Harmadrészt általában is nagyon megnövekedett a diákok mindennapi inger-terhelése az egyre pörgőbb, globalizálódó világban.
A demokrácia nevelés pedig idő igényes. Ráadásul - az érdemben működő iskolai önkormányzatok és diák-média mellett - nem nélkülözheti a valódi szabadidőt és a szabadon választott nagyközösségi tevékenységeket. Olyan tevékenységeket, amik csak független, civil jellegű közösségi terekben bontakozhatnak ki.

Minderről kevesen tudhatnak annyit, mint éppen a VE-GA. Ez a tizenéves civil szervezet ugyanis 35 éve független, demokratikus nagyközösség, a saját közösségi tereiben. Mivel pedig a tevékenységeit maga építi, sosem nélkülözhette az ezt megalapozó kutatásokat.
Jellegzetes ilyen kutatásai például az egyhetes, huszonnégy órás időmérleg vizsgálatok. Ezek sora alapján pedig már a jelenlegi iskola-reform előtt is megállapítható volt a következő. Az iskolákban általában leépültek a diákönkormányzati tevékenységek és a diák-média. Vasárnap délutántól, péntek délutánig pedig megszűnt a diákok szabadideje. Valamennyi szabadidejük általában péntek délután, szombat ebéd előtt és délután maradt. A két délutánon azonban a “kilövéshez” szükséges esti, éjszakai programok “árnyékában“.
A VE-GA és a hasonló szervezetek rendszeres tevékenységei számára három-négy óra maradt “belakható” péntek délután és mintegy két óra szombat délelőtt vagy délután.

*

Az új iskola-reform betetőzött egy, a múlt rendszer óta kibontakozó folyamatot. Végleg lenullázta ugyanis a tizenévesek szabadidejét - és persze a szabad energiáikat is. Ezzel pedig - akarva- nem akarva - végleg lenullázta magát a tizenéves ifjúságot. Ennek legegyértelműbb mutatója a következő. Amióta a társadalmakban megjelent ez a korosztály önálló rétegként, ez az első, amelyik nem lázad.
Méltatlan lenne hozzám az, ha ez teljesen váratlanul ért volna. Valójában már két éve készültem erre. Valahogy azonban Stallone “Oscar” című filmjének szállóigévé vált kifejezése illik ide is, miszerint: “Persze, hogy tudtam, csak nem sejtettem!”
Mint VE-GA, amúgy is megértünk már egy olyan helyzetet - ‘85-ben és egészen más okból - amikor a tizenéveseink szinte teljes körének kapcsolata “virtuálissá” vált velünk. Ezt úgy tudtuk megoldani, hogy sokkal intenzívebb lehetőségeket biztosítottunk nekik, ami áttörte ezt a távolságot. (Ilyen volt például a legendás “béke rock-játék” is.) Másrészt elkezdtünk utánuk menni az iskolákba olyan dolgokkal, ami az iskoláknak is jól jött.

Hasonlókat készítettünk elő most is, de a helyzet most azért más. Akkor ugyanis az intézmények próbálták nihilizálni a tizenévesekkel való kapcsolatainkat. Most - a körülményeik hatására - maguk a tizenévesek nihilizálják a velünk való kapcsolatukat.
Hű tükre ennek a saját gyors-statisztikám. A tanév kezdetétől három hétig “békén hagytam” a hozzánk - egymáshoz - érzelmileg is kötődő tizenéveseket. Ők jelenleg 81-en vannak Szentesen és az ország számos részében. Azt vártam ettől, hogy “konszolidálódjanak” az új iskolai helyzetükben. Közben létrehoztam a facebookon a II. VE-GA Rock-csoportot és megújítottam a Szentesi Ifjúsági és Diák Önkormányzat csoportot (különválasztva azokat, akiknek csak formális ott a jelenléte). Megújítottuk mindkét viszonylatban az e-mail listákat is.
Most ötödik hete kezdtem el egy egész sor kezdeményezést, több hullámban. Akivel tehettem, azzal személyesen is. A Szentesi Diák Pince gyakorlatilag mégis kiürült. A tavaszi 12 csoportból 4 működik valamennyire és az egyedi események - legalábbis egyenlőre - megszűntek. Az egyes események létszámai stabilan húsz fő alá csökkentek. Semmi sem támasztja alá kevesek azon véleményét, hogy ez ideiglenes és lehet ez még jobb.
Sokszori megszólításom legkomolyabb eredménye az, hogy az üzeneteimet - bár ehhez rendre legalább 7-10 nap kell - 60-70-en legalább elolvassák. (Az aktív olvasók száma 15-20 főre tehető.) Érdemben - remélem, egyenlőre - a közösségi felületeken, öt tizenéves partnerem van, míg magánjelleggel további öt. Ez még számomra is meghökkentően kevés, tekintettel arra, hogy semmiségeket kérek - persze azért olyanokat, amiken gondolkodni is kellene egy picit.
A személyesen hozzám is közelálló tizenéves közül 67-en írták le - volt, aki sokszor is - azt, hogy semmire nincs ideje, fáradt, hogy állandóan tanulnia kell, hogy le ne szerepeljen, stb. És én nagyon is jól tudom, hogy ez igaz. (Hogyne tudnám, amikor rendszeresen találkozom kizsigerelt, karikás szemű pedagógusokkal is.)
Bár szomorúan, de megmelegszik a szívem, amikor - egyenlőre hatan - úgy küldtek nekem valamit, hogy nem is azt küldték, amit kértem. Ahhoz sem volt erejük és figyelmük, hogy megértsék azt, amire szükségem lenne. Nem akartak azonban engem válasz nélkül hagyni, mert valamennyire azért fontos vagyok nekik.
Születik tehát egy új rock-játék anyaga.

*

A második részben egy kicsit azzal is foglalkozok, hogy mi is a gond igazán mindezzel.

 

II. rész

Dr. Buda Béla - egy bölcs öreg pedagógus - írta még a béke rock-játékunk születése idején: “A tananyag növelése erősen csökkenti a lehetőséget arra, hogy a gyerekek és a gyerekcsoportok megnyilvánulhassanak. Erre ugyanis, csak az iskolán kívül vagy legalábbis az iskola formális rendjén kívül, tehát ellenőrizetlenül van mód. Az iskolai túlterhelés nem kedvez az ifjúsági mozgalmaknak sem, ahol a gyerekkori csoportviszonyok kibontakozásának volna lehetősége.” (1985, Köznevelés)
Egy másik hiteles forrás a Róka, aki ezt mondja a Kishercegnek: “Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.” (Saint-Exupéry: A kis herceg)
Az idő, amit másoknak szentelünk, az teszi őket fontossá a számunkra. Idő, figyelmes idő kell a családunknak, a barátainknak, a szerelmeinknek és mindenkinek, aki fontos nekünk, hogy fontos is maradhasson. “Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” - írta József Attila. Magunkhoz is, csak a nekünk fontos másokon keresztül vezet út.
Elfogadhatatlan az, hogy a vasárnapi apukák sokaságát a vasárnapi gyerekek kövessék - és tudjuk jól, hogy hovatovább ennek is örülnünk kell. A valóság ugyanis egyre inkább az, hogy mire a gyerekek felnőnek, egyre többen idegenekké válnak, különösen az édesapjukkal.
Én is felülök persze a “dübörgő gazdaság” vonatára, felmegyek a hálózatokra, mert muszáj. De hülyének lenni azért nem muszáj! Meg kell teremteni a saját szabad időnkkel, a saját társas életünket, így a magunk személyiségét is!

Mindez lehetne merő idealizmus is, de nem az. Két komoly oka is van annak, amiért a szabad idő és a személyes társas kapcsolatok rendkívül fontosak.
1. Az egyik már-már közhelyes, de valamiért még sem kap igazi figyelmet. Ahhoz, hogy a tizenévesek majd megállják a helyüket az életükben, egy sor olyan dologra van szükségük, amikhez nem elég az iskola, amiket az iskola nem is vállal be. Meg kell ismerniük a való világot, ki kell bontakoztatniuk a személyiségüket, az identitásukat. Sokszorosan ki kell próbálniuk magukat számos lehetőségben, szerepben. Önbizalmat kell szerezniük, önállóan, magabiztosan gyakorolni a felelősségeiket. Közben meg kell tanulniuk felismerni, kifejezni, szabályozni az érzelmeiket.
Ehhez szükségük van szabadon választott kortársak széles köreire és más - ugyancsak szabadon választott - felnőtt személyekkel való kapcsolatokra. Mindez természetesen, csak rendezett civil formákban lehetséges. Ezek pedig egyrészt erre megfelelő helyeket, másrészt megfelelő szocializációs mezőket jelentenek - tehát két értelemben is közösségi tereket.
2. A másik ok, ami miatt a szabad idő és a személyes társas kapcsolatok rendkívül fontosak, a következőkből adódik.
Ma már azok tömege is bérmunkás, akik a munkájukat a maguk számára végzik. Csak hogy három módon is lehetünk bérmunkások és a társas kapcsolataink mindhárom szempontjából fontosak. Az első kettő a következő:
2.1. Lehetünk abban a régi értelemben munkások, ami mellett most tör lándzsát a hatalom. Nem csak hangoztatják azt, hogy sokkal több szak- és segédmunkásra van szükség, hanem már a középiskolai felvételi keretszámokban is érvényesítik ezt az elgondolást.
2.2. Lehetünk a “nyugaton” már tömegesen, nálunk még alig jelenlévő projekt bérmunkások (az információ gazdálkodás bérmunkásai). Ők a munkájukat mindinkább, újabb és újabb projektek erejéig, a hálózatokon szerzik és végzik. A hálózatokon keresztül tudnak sikeresen beilleszkedni a tőke-munka világba.

Hagyományos értelemben munkásnak lenni a jelenlegi “kelet és dél” útja, az iparosítás olcsó munkaerejének útja. (Egyben a - szociális-kényszermunkának és a naturális önellátó gazdálkodásnak az útja.) Az iparosodás előrehaladásával azonban elkerülhetetlenül csökken a gazdaság élőmunka igénye és a szak- és segédmunkák egyre bizonytalanabb jövőt jelentenek - ahogy ez már ma is egyértelmű.
A bizonytalanság állandósuló körülményei között az állami szociális háló is mindinkább lyukas. Öngondoskodás kell! Az, hogy magunk gondoskodjunk magunkról és a mieinkről. Ezt biztonsággal nem lehet megoldani egyedül, vagy szűk családi körökben. Ehhez szolidáris, egymással törődő nagyközösségekre van szükség.

A hálózatok projekt bérmunkása, csak akkor tud sikeres lenni, ha totál gyorsan ki tudja önmagával tölteni az éppen kínálkozó teret. Állandó változásban kell lennie. Teher minden kötöttség, beleértve ebbe a meggyőződéseket, az identitást, a családot, sőt még a gyereket is.
A legjobb teljesen “felköltözni” és a hálózatokon élni, míg a való világ nem lesz több, mint siralomvölgy. A városlakó már nem látja a természetet, a hálózatok lakója pedig már a várost sem. Csakhogy a szabadságot, a harmóniát és a boldogságot, csak más emberekkel együtt lehet megélni!
Megoldást az alternatív bérmunkássá válás jelenthet. Ő a bérmunkások harmadik típusa.

3. Az alternatív bérmunkás elfogadja azt, hogy bérmunkásnak kell lennie és sikeres akar lenni a piacgazdaságban. Megérti azt, hogy már néhány éves távlatban is elengedhetetlen az, hogy be tudjon kapcsolódni a hálózatok és a hálózatokon pergő projektek világába. Nem akar azonban ezért gerinctelen lénnyé változni.
Létrehozza ezért a maga civil világát, nagyközösségeit a hozzá hasonlókkal együtt. Ebben is végez számára fontos tevékenységeket, munkákat. Sőt a saját projekt munkáit is megméretteti itt is, ha lehet.
Közösen “termelik és fogyasztják” egymás kapcsolatait és az így létrehozott anyagi, szellemi és lelki értékeket. Egymás közötti kapcsolataikból száműzik a piaci logikát és egyben biztonságot teremtenek maguknak és egymásnak.

*

Ehhez azonban valódi szabad idő kell.
Erre azonban nevelnünk kell a gyerekeinket és ehhez is szabad idő és energia kell.
És, ha egyikre sem hagynak …… ?! Akkor mi a teendőnk?

 

Előszó egy válaszhoz

Dr. Buda Béla nem véletlenül írta azokat a cikkeit, amelyek 1982-től születően súllyal foglalkoztak az iskolaidő és a tananyag káros hatású növelésével.
Hazánkban ugyanis a ‘70-es évek elejétől indult meg egy sajátos folyamat. Az addigi, gyerekekre szabott tananyagok helyett ugyanis ezidőtől kezdtek mindinkább tudományokat tanítani. Például számtan helyett matekot, vegytan helyett kémiát, élettan helyett biológiát, történelem helyett történelem tudományt és így tovább. Elkomolytalanodott viszont az ének óra - Kodály módszerestül - meg a rajz, a gyakorlati/háztartási és a torna órák. Ez utóbbiak például az iskolai testnevelésnek, csak egy részét jelentették, hiszen mindenki sportolt - valójában játszott - ezen kívül is, iskolai keretekben.
M. azt írta, hogy nagyjából Ők is úgy tanultak, ahogy a gyerekei és mégis jutottak egyről a kettőre.
Persze még Ők sem így tanultak, de én és Anikó meg végleg nem és az sem vezetett rosszra. Pedig nagyságrenddel kevesebbet és egyszerűbbet, egyszerűbben tanultunk - bár annak nagyobb részét ma is ugyanúgy tudjuk.
Ez is lényeges, de még ennél is lényegesebb más. Jó tanuló lehettem úgy, hogy délután és este házimunkát is végeztünk, edzésre jártam, meg hittanra, meg fociztunk a srácokkal és hetente 3-5 könyvet is elolvastam. És persze - 14 éves koromig - nyolc után le kellett feküdnünk. De például én ezután is aludtam már kilenckor, mint a tej, hiszen annyit mozogtam egész nap. Nem csak én, hanem a gyerekek általában. (Az a szörnyű diktatúra pedig az álmomat később se zavarta soha, pedig - másoktól eltérően - a mi seggünket rugdosták is rendesen, máig hatóan.)
A helyzet az viszont, hogy Nektek már képzeteitek sincsenek egy normálisabb iskoláról. (Amiről pedig én ‘71-ben írtam meg “A tanítás idealizmusa” című első zsengémet, mert már az az iskola-rendszer sem tetszett.)
Szóval szinte lehetetlen az, amire már megint vállalkoztam. De, hát ez a nekem való kihívás, amióta élek. A viszonyítási pontom, a “mércém” viszont nagyon is valóságos.

*

Szelíd szeretettel, de nem értesz velem egyet M. - és a többiek azt nem is sejtik, hogy emögött egy meglehetősen régi vitánk is van.
Ahogy azonban leírod egy hétköznapotokat, amelyek hétfő reggeltől péntek estéig tartanak (valójában vasárnap délutántól szombat dél körülig) pontos látleletét adod annak a helyzetnek, amivel gondom van. Valójában ezen időpontok között nincs igazi szabadideje a gyerekeiteknek! Az a két óra, ami a hazaérkezésedig tart, csak látszólagosan az. Ez a két óra otthon ugyanis inkább az a jellegzetes idő, ami a napi iskolai “lefojtás” “kilövéséről” szól - amikor a gyerekek többsége úgymond “nem bír magával“. (Ez manapság már a bölcsisekre is jellemző, ahogy hazaérnek a bölcsi után.)
Az egész nincs így a helyén.
Nem önmagában az a gond egyébként, hogy az iskolában vannak a gyerekek. Lehetne az iskola szabad lelkű (elvű), játékos és nyitott iskola is - ahogy remélhetőleg azért vannak ilyenek.
A gond az, amilyen világot az iskola most általában közvetít, amire nevel - az új transzmissziós feltétekkel együtt. Gond az is, hogy a továbbnövelt iskolai idő, továbbnövelt terhelést is hozott. (És persze gond az is, hogy a gyereke életéből egy fokozattal ismét kirekesztettebb a szülő.)
Mindez a kamasz kor előtt, az alsó tagozatban még nem igazán tűnik gondnak - inkább csak szoktatás, idomítás. Kamaszkortól - 13-14 éves kortól - kezdve gond ez igazán. Attól kezdve kellene ugyanis önmaguk szerint, önmagukká rendeződniük. Ehhez pedig nélkülözhetetlenek számukra az - iskolán és családon kívüli - kortárs nagyközösségek. És ehhez (is) kell a szabad energiával is megáldott, valódi szabadidő. (Ehhez kell csak igazán!)
A kettőnk régi vitája pedig arról szól, hogy szerintetek mindaz elég, amit a gyerekeitek alapvetően a családotoktól, a családi és a tágabb baráti köreitekben kapnak - ami egyébként valóban nagyon fontos és jó. A nagyközösségekre azonban szerintetek nincs szükségük - nekik nem kellenek ezek. (És tény az, hogy sok szülő hivatkozik arra, hogy mit akar és mit nem a gyereke akkor is, amikor az még általános iskolás.)
Én azt tudom tenni ezügyben, hogy ismét és ismét elmondom azt, hogy kellenek a nagyközösségek és számtalan módon be is bizonyítom ezt. Ez a dolgom és nem több.

Pali