Jelenünk... közoktatási dilemmák (V.)

Kategória: Baráti kör Megjelent: 2010. október 22. péntek

Az én felfogásom szerint a nevelés, az egészében vett szocializáció körülhatárolhatóan tudatos - bár inkább tudatos szándékú - része.
Meggyőződésem azonban, hogy a gyerekkori ún. kognití­v küszöb - 10-12 éves kor - után, a nevelés egyre meghatározóbban a kialakuló személyiség önnevelése. Szerintem mások által, direkt módon nem nevelhető a tizenéves gyerek és a fiatal ugyanúgy, mint egy felnőtt ember sem. (A kognití­v küszöb az a kitüntetett időszak, amelyben a gyermek gondolkodásában meghatározóvá válik az elvont fogalmi gondolkodás.)
A pedagógusi tevékenység valóban kifejezi a szó eredeti értelmét. Azt, hogy a pedagógus "gyermek kí­sérő" (peida gogosz) vagyis, csak ebben a közvetett értelemben nevelő.

Ez a tevékenység lényegében arra irányul, hogy az ún. szocializációs mezőt (a nevelés közegét) alakí­tsa, a maga szemszögéből célszerűen. Az í­gy alakí­tott szocializációs mező gyakorol olyan hatás-rendszert a gyerekre, a fiatalra, hogy azok saját szocializációs, önnevelési folyamatai optimálisabbak legyenek (mármint a pedagógusok szempontjából).
A - tehát akaratlagos, tudatos szándékú - nevelés több pólusú. Két fő pólusa a család és az iskola.
A családokban ennek célja a családi életpálya képzetekhez kapcsolódó és eszerint felépülő cél-sor.
Az iskolában ennek célja az ún. pedagógiai cél - egy általánosan kí­vánatos társadalmi személy képzete illetve ennek megvalósí­tási képzete.
A kettő "egyesí­tésével", ez az ember-eszmény legáltalánosabban - és pedagógiailag értelmezhetetlenül - az adott társadalmi-gazdaságba sikerrel beilleszkedő, boldog ember.
Ez a cél annyira ideologikus természetű, hogy a pedagógiai konkrétizálása szinte lehetetlen, másrészt viszont felvállalhatatlan az uralmat gyakorlók számára.

*

A család és az iskola mellett jelentős szocializálós szereplői a szocializációs mezőnek a nemzet, a tágabb és szűkebb lakóhely illetve a kortárs világ, a baráti és munkatársi körök.
A család és az iskola változó módokon és összetételekben ugyan, de mindre kiterjeszthetik a pedagógiai tevékenységüket, bevonva ezek reprezentációit a saját kereteikbe.

*

Az iskolarendszer állami alrendszer.
Bizonyos általános pedagógiai ideákon túl - amelyek konkrét tartalma azért mindig változik - az állam a meghatározó és az adókból fizető megrendelő.
A társadalmi-állami megrendelésnek mindenkor két alapvető aspektusa van.
Egyrészt az adott termelési módba optimálisan beilleszkedő (integrálódó) munkaerő biztosí­tása.
Másrészt az adott társadalomba, annak alrendszereibe, működési módjaiba konfliktus-mentesen, sikerrel beilleszkedő egyének és társadalmi csoportok "nevelése".
E két szempontból az iskolarendszer egy társadalmi-gazdasági akadály- illetve versenypálya, amelyen gyakorolva a nebulók és csoportjaik alkalmassá válnak a fentiekre.
A pedagógusok dolga ezt a pályát megcsinálni, karbantartani, fejleszteni és ezen a pályán segí­teni a nebulókat.
Ez a pálya azonban semmit sem ér két fontos tulajdonság nélkül:
- Egyrészt a valóságos társadalmi-gazdaságban való, megfelelő pályafutásra kell alkalmassá tennie a nebulókat.
- Másrészt a valóságos társadalmi-gazdaság azon állapotában megfelelő pályafutásra is alkalmassá kell tenni, amilyenre az, mintegy 10-15 évre előre extrapolálható, az adott diákok 14-15 éves korához képest (jelenleg tehát 2020-2025-re).

*

Fizető megrendelő a család is, amelyik egy sikeres életpálya alapkondí­cióinak biztosí­tását várja az iskolától. Mindenek előtt olyan munkaképességeket, amiből a gyerek biztonságosan és jól megélhet illetve olyan társadalmi rutinok elsajátí­tását, amik nélkülözhetetlenek a boldoguláshoz.

*

Megrendelő - a kognití­v küszöbön túl mindinkább - maga a diák is.
A kognití­v küszöbtől nagyjából 16 éves korig a kamasz jobbára általános megrendelő. Ez legjobban a "kalandra" szól, a felfedezés, a megismerés, a kipróbálás, a társadalmi játékok és a versenyzés kalandjára.
Ez iskolai formájában ugyancsak kielégí­thető egy akadály- és versenypálya felépí­tésével, ami célszerűen ugyanaz, mint a már fentebb emlí­tett.
A diákok ettől, az igényeik szerinti élményeket várnak és igazából ezek mentén orientálhatók, késztethetők, motiválhatók.
Alapvető igényük azonban mindebben az, hogy ez biztonságosan, bátorí­tó, erősí­tő módon történjen. A kihí­vások egésze megoldásokra vezessen és összességében a megfogalmazott célokat valósí­tsa meg illetve megfogalmazott eszményekre irányuljon. Mindennek pedig természetes része legyen a pozití­v érzelmek sora, az "ifjonti hév", a barátság és a szerelmek is.
Így lesz az egész, egyben tanulás és munka is.
Az ideális az, ha az iskola (sőt a társadalom) a család világának egyféle kiterjesztése, minthogy az a társadalom "alapsejtje". Az a jó, ha ennek megfelelően bővül a rendezett érték-, példa- és minta-tár, rendeződik az identitás, fejlődik a feladatok és felelősségek köre illetve a közösségi tevékenység. Emellett mind ismertebbé és használtabbá válik általában a társadalmi KRESZ.
Összességében az, az ideális, ha ezzel a kiterjesztéssel, az í­gy bővülő világ mindinkább reprezentálódik magában az iskolában. Ilyen iskolára lenne szükség.

**

A társadalmi megrendelés kérdésében - mint azt már emlí­tettem - jelenleg két alternatí­va van, a liberális és a konzervatí­v. A szabad vagy a kényszerű integráció jobb ebbe az "adottba" ("ebbe a mi szar kapitalizmusunkba")?
De mi a kettő között a lényegi különbség?
A legjobbjaik mind azt szeretnék, hogy a gyerekeink jobban éljenek, boldoguljanak és minél többet és intenzí­vebben legyenek boldogok.
Ebben tekintetben a liberálisok alapvetően a következőkből indulnak ki. A gazdaság változásai mind erőteljesebbek lesznek, mind gyakrabban kell munkát váltani, a mindinkább szellemi dolgozóknak. Ezért kevésbé tárgyi- és szaktudásokat, mint inkább gazdasági és társadalmi kompetenciákat kell a magukévá tenni, legalábbis az állami közoktatásban. Társadalmi-állami szempontból pedig - az előbbiekből is adódóan - mindinkább a szabadság és a demokrácia jogrendszere a társadalmi biztonság garanciája és kötőereje. Ezért is vált számukra kiemelkedően fontossá a közoktatási - köztük a diák - jogok rendszere.

A konzervatí­vok kiindulási pontja - az előzőekkel látszólag kibékí­thetetlenül - más.
Szerintük a boldogulás és a boldogság forrása, a társadalmi-nemzeti (hitbeli) beágyazottság.
A különféle vezető rétegek úgyis adottak illetve kiválasztódnak.
A nagy többség azonban mindennapi, szorgos munkával akarja leélni az életét, a családja és a nemzete biztos keretében. Nincs igényük vállalkozni, csak dolgozni. A jogok tekintetében is, csak az alapvető jogaikhoz ragaszkodnak, de ezek védelmét is inkább a hozzáértőkre bí­zzák, hiszen vannak, akiknek ez a dolga és "ezért kapnak jó fizetést".
Ők elsősorban (társadalmi) rendet és nyugalmat igényelnek, "fentről".
A közoktatásnak, tehát főleg az ehhez szükséges ismereteket és értékrendszert kell közvetí­teniük.
A liberális változat persze egy fejlettebb kapitalizmusnak megfelelőbb, mí­g a konzervatí­v változat egy perifériálisnak. És ugye mi félperiféria vagyunk - vagyis í­gy tessék választani!

Persze már mind a kettő megvalósí­tási kí­sérleteiről vannak tapasztalataink, amiket ugyan fel nem dolgozott a kutya se! Erre én sem vállalkozhatom, főleg ezekben a keretekben nem. Az eredményeik egyike-másika viszont nagyon is beszédes.
Andrásfalvy urat éppen "Ti" hajtottátok el, mint egyetemisták - ha jól emlékszem. A múltba visszarévedő elgondolásai - erős, de akkor még rejtettebb katolikus hátszéllel - erős társadalmi ellenállásba ütköztek.
Ennek az egyik oka a diákság elképesztő léptékű liberalizálódása volt. Ez volt az, az időszak is, amikor több ezres középiskolás civil szervezetek is szerveződtek - zászlójukon a diákjogokkal.
Azt ezt követő - Magyar Bálint nevével fémjelezhető - kurzus, a liberális boom közepette meglepő hatékonysággal dugta le a társadalom torkán a teljesen új liberális szisztéma alapjait. Igen gyorsan és nagyon nem demokratikusan hozott létre egy vadonatúj közoktatási törvény csomagot (még Antall halála előttől kezdődően, az MDF-SZDSZ paktum alapjain). Az egész ország pedagógus társadalma saját iskolai nevelési terveket kreált a gyorsan atomizálódó iskola-világban.
Csakhogy ennek az egésznek nem voltak meg hazánkban a társadalmi, kulturális és persze pedagógiai alapjai. Ezért - többek között - két dolog nem jött be. Az egyik az iskolák pedagógus- illetve diák-társadalmának legalább településszintű demokratikus össze-szerveződése (a szükségszerűen bekövetkező atomizáció ellenében).
A másik az, hogy általában a pedagógus társadalmat egyszerűen nem is érdekelték a jogai. Mivel pedig még annyira sem, mint amennyire a fogékonyabb diák körök, í­gy ezeknek is ellene fordultak.
A FIDESZ első kurzusa lényegében meg volt zavarodva és az oktatás háttéremberei állandóan
Klebersberg Kuno és Hómann Bálint nevét emlegették - már nyí­ltabb katolikus ihletéssel.
Egy, s mást visszavontak és valamennyit vissza-központosí­tottak, de érdemben nem tudtak változtatni a közoktatás liberális változási trendjein. Ennek az is oka volt, hogy kialakult a pedagógus világon belül egy olyan masszí­v, komoly áldozatokat is vállaló réteg, amelyik igényelte az iskola-szintű szabadságát.
Ez sem igényelte azonban általában a jogokat és főleg nem a diákoknak, akinek "ez még nem való". Ennek a rétegnek a nagyobb hányada vagy a saját iskolájából csinált valami mást vagy pedig újat alakí­tott és - már csak a saját érdekeiből is - zárta a határait.
A - többek között anyagilag - romló feltételek között létrejött a "verseny iskola" rendszer.
Ezzel alapvetően változott meg a tizenéves diákság szocializációja, mind kevesebb nevelési tartalommal.
Kibontakozott, az egyes településeken belül is mind jobban elkülönülő iskolák rétegződése és - különösen a magasabb státuszt szerzett iskolákban - a tanulók rétegződése (a rendszeren és az iskolákon belüli sokrétű szegregációs tendenciákkal).
Ennek és a család intézményének kibontakozó válságának eredményeként, a verseny iskola védelmében, kialakultak az "iskola alatti és melletti", lényegében minden ellenőrzés nélküli diáktársadalmak.
Az új kormányzat ilyen körülmények között tűzte zászlajára a kompetencia alapú nevelést, amihez igazán már senki sem volt partner.
Senki sem vette már komolyan az iskolai jogokat sem, kibontakozott a pályázatokért való szüntelen harc. Egy-egy jelentős pályázat jobban formált egy-egy iskolát, mint bármi más.
A diákvilágban pedig eluralkodott egy megkettőződött világ tudata: a MUSZáJ alapvetően iskolai világa és cserében a szabad társadalmi tér fogyasztói világa. Ezzel ismét realizálódott az oktatási rendszerben a kettős értéktudat, a maga összes romboló hatásával.
Mit kezdhet ezzel egy új konzervatí­v stratégia?
A MUSZáJ iskolájával sokat. De mi lesz a szabad társadalmi tér tizen- és huszonéves fogyasztói világaival?

Pali