• Képzési és Tábor Központ Szentes-Magyartésen

A társadalmi szocializáció átalakulása (folytatás)

Kategória: Baráti kör Megjelent: 2010. szeptember 13. hétfő

A teljes í­rás letöltése (*.pdf)


A szocializáció változása V.

Politikailag túlérzékeny világunkban érdemes néhány szóra megállni a középiskolák és a "huszonéves" (felnőtt) világ határán.
Olyasmiket í­rtam ugyanis, hogy például az iskola világa megszűnt "társadalmi" akadálypálya lenni (és emiatt nem készül fel a társadalomban lévő életre). Azt is í­rtam, hogy régebben a szakmunkásképzők adtak valamiféle hivatástudat alapot, mí­g manapság egyre kevésbé.
A gimnáziumokkal kapcsolatban pedig egyenesen azt í­rtam, hogy az elvégzésük eredményeként manapság - szocializációs szempontból - egyszerűen nincs elvárás/követelmény.

Ez egyes felületes olvasóknak azt sugallhatja, hogy jobbnak í­télem a múlt rendszerbeli szocializációt, mint a jelenlegi kapitalista környezetűt - vagyis jobbnak "azt" a szocializmust, mint "ezt" a kapitalizmust. Én azonban azt mondom, hogy ami eredményesebb, az nem okvetlenül jobb. Azt mondom, hogy az eredményesebb szocializáció nem okvetlenül szolgál jobb célokat. Azt mondom, hogy ha eredményesebb is a szocializáció a szocializmusban, az nem okvetlenül jelenti azt, hogy maga a szocializmus jobb. (Egyébként másként, de mégis egykutya "az" a szocializmus és "ez" a kapitalizmus - legalábbis egyenlőre.)
Valójában a helyzet az, hogy a politikai rendszerváltozással összefüggésben változott az iskola rendszer is - néhány éves késéssel - de ezektől lényegében függetlenül kezdődött meg a '90-es évek utolsó harmadában a társadalmi szocializáció minőségi átalakulása.
Szocializációs szempontból tehát a változás alapvető időszaka nem a '88-'91-es időszak, tehát a határvonal ezen a területen nem a szocializmus és a kapitalizmus között van. Más kérdés az, hogy egy, az ideáltipikushoz közelebb eső rendszer - utoljára - a szocializmus alatt működött, mí­g ez a mostani most, a kapitalizmus alatt működik.
A különbség alapvető oka pedig az, hogy "akkor" a - tágabban értelmezett - identitást az egyének még készen kapták (túl készen), mí­g ma az identitás kihordása egyénileg megvalósí­tandó feladat.
A múltban az elfogadható helyek, célok, feladatok, emocionális kötődések adottak voltak (túlzottan is). Adottak voltak a "hivatalos" társadalmi pályák és ugyaní­gy, mint a kiskapuk világának útjai. Az iskolai pedagógiai munkának gyakran ezek taní­tása jelentette a fő feladatait.
A tradí­ciók és a hivatalos ideológia a szakmunkás-képzésben - családi és iskolai utakon - "akkor" még továbbadták a szakmák sajátos megbecsülését és becsületét. Társadalmi súlya volt számos szakmának, amelyek errodációja a '70-es években kezdődött meg.
A gimnáziumoknak (az érettséginek, a maturálásnak) "akkor" még egyrészt tradicionális gyökerű presztí­zse volt, másrészt - amikor a '70-es években ez is erodálódni kezdett - hangsúlyozottan főiskolai/egyetemi előiskola rangot szereztek.
Mindezek megszűntek és gyökeresen új helyzet alakult ki.

*

Más megközelí­tésben visszautalok a pedagógiának arra a súlyponti feladatára, hogy össze kell hangolnia a fejlődő személyiség és a változó társadalom (társadalmi-gazdaság) igényeit - ez utóbbiak lényegét belső motivációkká alakí­tva.
A tradicionális, ideáltipikusabb szocializációs rendszert jól be tudta lakni a szocializmus felülről-lefelé transzmissziós rendszere.
Ez a kapitalizmus új változatának nem is felelt volna meg, de le is rombolta és - ami a lényeg - nincs rá szüksége, mert más kell neki: egy nem ideáltipikus szocializációs rendszer, hanem egy olyan, ami megfelel a manterizmusnak.
Mivel azonban éppen ezért nem épí­thet - mert ilyet épí­teni lehetetlen - egy magának ideális szocializációs rendszert, marad egy amolyan szedett-vedett. Ez azonban - és ez igen figyelemre méltó - alkalmas a pozití­v épí­tkezésre is. Alkalmas, főleg, ha azzá tenni segí­tjük.

 

Levél III.

A táborok - amelyek folyamata nagyon is tettek sora - hevében mindig csak áttekinteni tudom az elképesztő mennyiségű e-mailt, de néhány dologra reagálni szeretnék.
A két téma valóban összeért, mármint a társadalom-szocializáció-nevelés és a Gaia. Persze, nem most! Jómagam 1983 óta használom -a világtörténelmi sorsra jutott egyén" kategóriáját. (Én és mindazok, akik ebben egy emberöltő óta társaim lettek, tesszük mindazt, ami ezügyben számunkra tehető volt, rendre erősen meg is haladva a határainkat. Hosszú ideig persze az én gondolataim és szándékaim határozták meg ezt. Néhány év óta azonban új gondolatok és gondolkodók születnek és persze új szándékok és tettek - pl. a levlistán. Senki nem várhatja el azonban azt, hogy ez máról holnapra menjen. Megszületni nehéz. Mindenesetre, már sokan vagyunk alternatí­v bérmunkások ebben a kultúrkörben és persze mindegyikünk a maga élete és személyisége szerint.)
Azt sem kell már régen megmondani az embereknek (ráébresztenünk -arra"), hogy ha ezt, azt csinálunk, akkor nagy baj lesz. Ezt ugyanis tudják, itt is, ott is, még Dartfourban is.
Mivel a megoldásoktól ma távolabb vagyunk, mint valaha, tág terep - és egyre tágabb - nyí­lik a manipulációnak, a terrorizmusnak, a fundamentalista fanatikusoknak (erről ugye ismét csak igen régen í­rtam már - a kialakuló globális rendszert manipulatí­v és terrorisztikus imperializmusnak keresztelve el).
Ami a nevelést illeti, az - hivatalosan - olyan tudatos személyiségfejlesztést jelent, ami egyben a szocializáció tudatos metszete.
A pedagógiai cél tehát, csak valamiféle ember(tí­pus) lehet és ezt nem lehet egyes képességeivel behelyettesí­teni, pl. a felelősségvállalás képességével.
(Az egészséges felnőtt személyiségnek egyébként képessége és mindennapi alkotója a felelősségeinek vállalása.
Más kérdés az, hogy a felelősségérzet kisgyermekkori családi szocializációs termék és ha itt meg nem alapozódik, akkor veszett fejsze nyele.
A felelősségérzet - jelentése szerint - számvetés a tetteink majdani következményeivel. Az utólagos felelősség-vállalás már etikai ügy - ún. következmény etika - és alapvetően társas természetű.)
A következmény etika egyébként stratégiai jelentőségűvé vált, mert az alapvető dilemma pontosan a következményekkel van. Tudniillik az emberi egyéni és társas fogyasztásnak egészen a XX. sz.-ig nem volt olyan következménye, ami az egész bioszférát fenyegethette volna. Ezért nincs benne az egyének biológiai-genetikai és társadalmi programjában a felhí­vás, hogy számoljanak a fogyasztásuk (másodlagos, harmadlagos) következményeivel is. Ezen nem is léphet túl egy egyén önmagában, ez csak társadalmi szerződéssel lehetséges.
Mivel a társadalmaknak mind elsődlegesebb problémája és feladat ezt meglépni, meghatározóan olyan embertí­pusnak kell "kijönnie" a szocializációs (nevelési) mezőkből, aki erre a tulajdon mindennapjainak társadalmaiban élve képes és motivált. Nem lehet tehát más a pedagógiai cél sem, mint ilyen személyek társadalmi szocializációját, nevelését megvalósí­tani.
Annak, hogy ez nem megy, máris az a következménye, hogy a katasztrófák zajlanak és nehogy azt higgyétek, hogy ezzel az utánunk jövőknek kell szembenéznie. Egyénileg ez nem is lehetséges, de nem is kell/lehet jobban, mint most. Nekik ugyanis az lesz a természetes világuk - X fantasy és sci-fi film szól ezekről. Számos mostani attitűdötök már részei a katasztrófáknak (Tarkovszkij filmjei - mikor is készültek ?! - zseniálisak ennek a megmutatásában.)
Sajnos, a Ti életeitekben is van már sok olyan megkerülhetetlen következmény, ami az egész életeteket meghatározza.
Az ideális pedagógiai célt keresőknek annyit tudok mondani, hogy most először a pedagógia történetében nem a tökéletes személyiséget keressük.
Most a tökéletlen embert keressük, aki őszintén szembenéz mindenekelőtt a saját tökéletlenségével - és ekként választja magát jóra törekvő, másokkal is és a Világgal törődő társas lénynek.
Nem találja fel a spanyolviaszt, nem akar másokat vezetni, sem megváltani. Élni akar a mindennapokban, együtt másokkal úgy, hogy jól éljen. Értsd: jó minőségű életet! Valódi értékeket szeretne és megőrizni a szabad akaratát minden vonatkozásban.
Egyébként Ő a mai kor hétköznapi embere, aki a szabad akaratát mindenek előtt az őt motí­váló értékek valódi alternatí­vitásában tudja megőrizni, megélni. Az önmanipuláció azonban nem szabad akarat. Egyébként is sokkal könnyebb új értékeket választani és elsajátí­tani, mint régiekről lemondani. Az értékcserék pedig lejátszódnak mindenféle lemondások nélkül is. És, ha mégsem, akkor sincs tragédia.
Ha valaki egy egyszerű -kivezető" értékrendet szeretne, akkor figyelmébe ajánlom az emberi történelem talán legnagyobb forradalmárát: Jézus Krisztust. És, ha valakinek ellenére van, hát hagyja el a hitelvű és vallásos megközelí­téseket és csak mint bölcseleteket olvassa végig a Hegyi Beszédben elmondott - Máté szerint - nyolc -boldogságot".
A -szegénységünk" felismerése (a), a -sí­rás" katharzisában való újjászületés és a másokban nyert vigasz (2), a szelí­dség erőszakmentes erejének megszerzése és gyakorlása (3) a Világ helyes látása, a jövőben való hit és az ennek megfelelő tetterős cselekvés (4), a mindenkire kiterjesztett és gyakorolt felebaráti szeretet (5), a szellemi, lelki, erkölcsi tisztázottság, tisztaság (6), a béketeremtés (7) és a világot jobbá tevő küszködés választása, a másság és az emlékezés értékeivel (8).
Az ilyen értékrendű mai ember a profit logikáját mindenek előtt azzal haladja meg, hogy a piacon is alternatí­v lény. Önálló, szabad-akaratú a piac-alkotásban és a piaci fogyasztásban is.

 

Levél IV.

Kilencedik hónapja már annak, hogy félbeszakí­tottam a szocializációs mechanizmusok változásáról í­rt dolgozatom népszerűbb formába átdolgozott, sorozatba szedett változatának közlését, mert annyira visszhangtalan maradt. Most - mértékletes ritmusban - azonban folytatom, mert ennek megértése nélkül egyszerűen értelmezhetetlen ez a döbbenetes léptékű infantilizmus, ami ismét elszabadul kis hazánkban március 15-e ürügyén.
(Több ismerős család autóba fog ülni e szép napon, gyerekestül, tiszta kalandvágyból és jól felkészülve pl. üdí­tős üvegekkel, amit minden ideológia nélkül el akarnak dobni, ha úgy jön ki, aztán spuri haza.)

 

A szocializáció változása VI.

Az ifjúsági társadalom mind nagyobb hányada lép át a "huszonéves" főiskolás világ határán, amelyen túl egy gyökeresen új, más minőségű helyzet alakult ki illetve van kialakulóban, mint 10-15 évvel ezelőtt. És ezzel egyben egy új társadalmi szakadék is megszületik, amely azoktól választja el őket, akik ezt a határt nem lépik át.
Ez a helyzet egyrészt megfelel a társadalmi-gazdaság aktuális igényeinek, másrészt rendkí­vül komolyan hat a társadalmi felépí­tményre illetve a társadalom mértékadó többségének személyiségére is.

A kettészakadó huszonéves társadalom fő alakí­tója az a munkaerő piac, amelyet a globalizálódó fogyasztói, posztindusztriális információs társadalmi-gazdaság mozgat. A "huszonéves" főiskolás világ - a továbbiakban csak ennek tartom fönn a "huszonéves" titulust - alapvető feladata a rendkí­vül rugalmas, alkalmazkodóképes, mozgékony tőke- és képesség- kombinációk elsajátí­tása (vagyis egy, a manter-imperializmussal adekvát un. kultúrális tőke kihordása).
Erre alakul ki ez a "huszonéves világ" - sajátságosan valóságos virtualitással - ahol úgy is lehet létezni, hogy a világ valóságos problémái meg sem érintik a hallgatókat.
Emberi- rendszeri értelemben ez egy olyan humán (szocializációs) mezőt jelent, amiben a hallgatók egymás mellett (néha a kelleténél szorosabban), de nem együtt élnek, gyakran egészen közösség-szerű formákban, de minden kollektivitás nélkül.
A fő szocializálója - mindenek előtt - az í­gy együtt-létezők campus(-szerű) kultúrája, másrészt a médiák, a tömegszórakoztatás és a fogyasztói ipar, a maga külön erre a rétegre szabott marketing- és reklám-világával.
Ennek a szocializációs mezőnek azonban határozottabban globális jellege van, mint bármelyik másiknak és ez maga is globális jelenség. Egyben sajátos vonásai a szexuális szabadság, a legitim családias együttélés, a legitim lógás, az új életmód-minták sokasága - eredményükként egy olyan új szubkultúrával, amely lassan a társadalom mértékadó hányadában is teret hódí­t és szubkultúrává teszi a megelőző, társadalmilag meghatározó kultúrákat.
Megszületik és rögzül egy új társadalmi kaszt, amely az individuális tőkékért versenyez, amely legitim módon felszabadí­tott - ezen élettartama időszakára - amely önálló integrációra késztetett és egészében az un. posztmodern ifjúság.
Ennek az ifjúságnak - éppen a fentiek miatt - igen jelentős a kulturális autonómiája, már csak azért is, mert a tanulási tevékenységük lényege a manterizmussal adekvát kulturális tőkeakkumulációra irányul. Erősí­ti ezt az autonómiát az idegen nyelvek használata, az infó-kommunikáció és a hálózati (egyben szinte sterilen "játszmás") kommunikációs kapcsolati rendszerek anyanyelvi szintű, sőt ahelyett történő, mind általánosabb használata.

A "huszonévesek" tudatának sajátos alkotói a gazdasági liberalizmus és a politikai popularitás. Értékszemléletüknek pedig meghatározója a fogyasztói piac értékeinek dominanciája.
Legerősebb kohéziós erői ennek a - ma még - szubkultúrának, a résztvevői által megélt hasonló vagy azonos élmények és tapasztalatok sokasága, a belterjesség kulturális egymásra utaltsága és az - akarva, nem akarva -"közös" eszmék, cselekvési minták, élethelyzetek és életutak adottsága. (Egy sajátos "Mátrix"ez.)
Ezen kultúra sziget-jellegét erősí­ti az, hogy a benne szocializálódók integrációja, egyben globális integráció is és a létük magas fokon önálló a társadalmi környezetben. Ha ennek a "világnak" van általános ideológiája, akkor annak a lényege az, hogy nem (okvetlenül) kell legyőzni a problémákat. Lehet velük együtt élni is úgy, hogy új és új lehetőségekhez és esélyekhez lehessen jutni. Így (is) lehet sikeressé és sikeres fogyasztóvá válni.
A már emlí­tett fő szocializálók erre alakí­tanak ki variálható ideológia-elemeket, amelyek a fennállóba épí­tik be az alkotó kreativitást, a spontaneitást, sajátos "beelőző" jövőképeket kreálva, amik feleslegessé tenni látszanak az ezen való gondolkodást és mellesleg igen nehézzé is teszik a hasonló kidolgozottsági szintű - tehát elfogadható - alternatí­vák kihordását.
Ezek a készen adott, magas kidolgozottsági szintű reklám-marketing háttérrel közvetí­tett és sugallt "jövőképek" erősen hatnak a tizenéves világra is - különösen annak az "iskola melletti" alkotójára - de sajátos módon erősen hatnak a felnőttek tömegeire is.
Ennek fő oka talán az, hogy az idősebbek mind nagyobb hányada veszti el identitását a maga világában és - jobb hí­ján - hajlamosak azonosulni a gyerekeik "huszonéves" ideológiáival, amelyek egyre kevésbé csak a főiskolás huszonévesek ideológiái.

*

Mindez természetesen nem fátum, nem kell, hogy í­gy legyen, hiszen már leí­rtam azt, hogy ez a szocializációs rendszer - ha ilyen és í­gy működik is - figyelemre méltóan alkalmas a pozití­v épí­tkezésre vagyis "belakható" egészen másként is.
Ennek tanúbizonysága az, hogy a huszonévesek körében 20%-ra teszem azok arányát, akik számára ennek az életszakasznak a lényege mégiscsak az (etikusan) hivatástudatos szakmai és kulturális tőkeképzés.
Ez sem változtat azonban azon, hogy az optimális továbblépési minimum a (reális) egyéni karrierkép, amelyet a főiskolások (egyetemisták) mintegy 65%-a ér el, mí­g 15%-uk esetében a nihilista illetve vesztes tudat alakul ki.
Kifejezetten figyelemre méltó az a tény, hogy a tovább nem tanuló huszonéveseknek is mintegy 20%-a az, aki (etikusan) hivatástudatos szakmai és kulturális tőkeképzést valósí­t meg, egészen más körülmények között és más kimeneti lehetőségekkel, persze alacsonyabb intellektuális szinten.
Az optimális továbblépési lehetőséget biztosí­tó egyéni karrierképpel azonban - úgy gondolom - csak ezen érintettek mintegy 50%-a jellemezhető, mí­g mintegy 30%-ukat lehet nihilista illetve vesztes tudattal jellemezni.

 

Társadalmi szocializáció VII.

A társadalom karakterének egészét mindinkább a főiskolát (egyetemet) végzettek - az egyéni karrierképpel jellemezhető - "huszonévesek" arculata határozza meg. Ezért - számolva az esetleges ismétlésekkel - érdemes jobban is megvizsgálni az ő " közegükbe" tartozók főbb jellemzőit.
Elsőként például azt a jellemzőt, hogy ez a bizonyos "egyéni karrierkép" magát ezt a közeget
lengi be általános, sablonos panelek egyszerű, végig nem gondolt kombinációiként megfogalmazódva.
Ezek tartalmát és minőségét a már emlí­tett, "beelőző", kombinálhatóan "konyhakész" jövőkép és ideológia elemek határozzák meg. Ezek minőségét egyrészt annyiban határozzák meg, hogy mivel ezek az elemek magas ("menedzseres") szí­nvonalon készek és kombinálhatóak, végiggondolásukat a szükséges szí­nvonalon nem vállalják az egyének (ez egyébként is a nem nagyon létező kollektí­vák feladata lenne). Másrészt az egyéni karrierképek minőségét meghatározza az is, hogy nincs identití­v alap a határozott, eredeti kombinációkra sem illetve nagyon labilis a társadalmi- gazdaság igény- és feltétel-rendszere is.
Az egyéni identitás kérdését illetőleg, általában csak a munkaerő piacra való kilépést megelőző évben világosodik meg sokak számára az, hogy nincs készen kapott identitása (tehát identitása neki magának).
Nemcsak arról van szó, hogy hiányzik ehhez a családi, készen kapott alap illetve, hogy a "huszonéves" társadalom "sziget" a társadalom egészében, hanem arról is, hogy hiányzik az identitás mintáknak az a politikai aspektusú kí­nálati készlete, amit elvben a politikai pártoknak kellene nyújtania, az egyes szűkebb társadalmi körökig lebontva.
Azt már jóval kevesebben ismerik fel, hogy ez a helyzet nemcsak minden értékalapú és elvű pedagógiát negligál, de a segí­tői kapcsolatokat is, sőt a kulturális-nyelvi kódoknak azokat az identitás-alapú dimenzióit is, amik érthetővé teszik egymás számára azokat az embereket is, akik egyébként másként gondolkoznak.
Mindez ellehetetlení­ti az egyéni autonómia olyan bázisait, mint a közösségi lét, és ezen belül az egyének számára önnön fontosságuknak tudatát és mások szeretésének felszabadult megélését. ("Nem tudják, hogy ki szereti őket és ki nem. íągy kell összerakniuk az életüket - kevés sikerrel" - mondta Hankiss Elemér 2006 nyár végén egy TV műsorban.)
Mindezek eredményeként természetesen jelentős gondok vannak az önérzettel, önbizalommal - végsősoron az önrendelkezés alapjaival illetve a társas önrendelkezés készségeivel.

A "huszonéves kindergartenekben" kialakuló "huszonéves identitások" sajátos infantilis egységei egyféle virtualizmusnak, egyféle menedzserizmusnak és egyféle fogyasztói megvalósulási képzeteknek.
Ezt erősen segí­ti az egyéni szocializációs szerepek intenzí­v keveredése, hiszen a "huszonéves" gyakran egyszerre kamasz és felnőtt, gyermek és szülő, sőt hallgató és tanár (stb.).
A különböző társadalmi aktorok, köztük a politikai pártok, mindinkább erre épí­tve, ezzel kalkulálva kreálnak megvalósí­tói/ fogyasztói kvázi identitásokat, kiteljesí­tve a populizmusukat.
Pozití­v kimenetet, csak a valódi társaság, társasság, társas önrendelkezés hozhat, valamilyen civil formációban illetve azt kihordva.
A következő lépés a kilépés a nagybetűs társadalmi-gazdaságba (már a főiskolások, egyetemisták számára, hiszen a többiek már rég csatáznak a munkaerő piacon).

 

Társadalmi szocializáció VIII.

A belépés a nagybetűs társadalomba nem azonos azzal, hogy munkába áll a fiatal.
A magam részéről ezt az egyik - bár annál fontosabb - feltételnek tekintem.
A másik - alig kisebb súlyú - feltételnek tekintem a fiatal(-ok) önálló családi háztartásának megszületését, kialakulását, stabilizálódását. Ez nem csak abban az értelemben a gazdálkodás egy meghatározó szí­ntere, hogy a fogyasztás egy meghatározó szí­ntere, hanem abban az értelemben is, hogy itt értéktermelés is történik, történhet, sőt épülhet a családi háztartásra piacra termelő családi gazdaság is - természetesen korántsem csak mezőgazdálkodási.
Így vagy úgy, de a háztartás magva, alapja és célja a család. Ebben az értelemben tehát valaki, csak akkor léphet be teljesen valóságosan a társadalmi-gazdaságba, ha önálló családot alapí­t.
A család - a családi háztartás - stabilizációja jellemzően 26-32 éves kor közé tehető, méghozzá meglehetősen függetlenül attól, hogy jártak-e az érintettek főiskolára (egyetemre) vagy sem.
Részben emiatt az életkori sajátosság miatt is feltehető az a kérdés, hogy miért gondolom én úgy, hogy meghatározóan a társadalmi-gazdaság vizsgája után lépnek be a fiatalok a politikai társadalom világába?
Szeretném kiemelni itt a "meghatározóan" kifejezést vagyis azt, hogy nem mindenki, sőt van aki soha nem lesz igazán résztvevője a politikai társadalomnak (sőt van ,aki igazán nem lesz résztvevője már a társadalmi-gazdaságnak sem).
A feltételezett sorrendiséget az eredményezi, hogy a társadalmi-gazdaságba hivatástudatos szakmai és kulturális tőkével belépők is sajátos virtualitású főiskolai világból lépnek be, nem kevésbé sajátos ideákkal és tapasztalatlansággal. Többségüknek van komoly politikai érdeklődése, de ez éppenséggel elég komoly is ahhoz, hogy kérdőjelesek legyenek számukra a politikai pártok adott kí­nálatai - ezek ritkán hatnak rájuk (hosszabb távon) igazán azonosí­tó erővel.
Másrészt az eredményezi a feltételezett sorrendet, hogy a társadalmi-gazdaságba belépők többségét adó, jellemzően egyéni karrierképpel jellemezhető fiatalok politikai szocializációja alacsony szí­nvonalú, alig van politikai aktivitásuk és az is szakaszos - a választásokra koncentrálódik.

*

A társadalmi-gazdaságban való szocializációt alapvetően manapság is az határozza meg, hogy az egyén magán-munkáját mennyiben és mennyire igazolja vissza értékként a társadalmi-gazdasági környezet ?
Ideális esetben ez a visszaigazolás - a helytalálási és beilleszkedési nehézségek néhány éve után - pozití­v és megerősí­tő, ami lehetővé teszi az aktí­v, hí­vatott munka-tevékenységek végzését és a jellem ennek megfelelő alakulását.
Erre legjobb esélye természetesen azoknak van, akik megelőzően hivatástudatos szakmai és kulturális tőkeképzők voltak, de jó esélyűek a reális karrierképpel jellemezhetőek is.
Meglehetősen sok nihilista és vesztes tudatú sorsa is jobbra fordul - bár ők mindvégig kiszolgáltatottabbak maradnak - különösen azok közül, akik nem végeznek felsőfokú tanulmányokat vagy végeznek ugyan, de csak kí­nkeservvel.
Ezt az esély-sorrendet azonban egy, s más átformálhatja és át is formálja.
A hivatástudatosak számára ugyanis nem okvetlenül csak az a mérce, hogy pozití­v-e a gazdasági visszajelzés - ez számukra csak az egyik követelmény. Ugyanilyen fontos ugyanis a számukra az , hogy az általuk előállí­tott/alkotott valami, a szónak ne csak a gazdasági értelmében legyen érték, sőt hogy ne legyen (humán, természeti, stb.) értékeket romboló valami.
Ezzel az utóbbi követelménnyel igen sokuknak van/lesz gondja, ami a politikai szocializációjuk folyamatában addig a felismeréshez is elvezetheti őket, hogy a sikeres társadalmi-gazdasági tevékenységük nem hogy nem haladó, de valójában haladásellenes.
Az egyéni karrierképpel a társadalmi-gazdaságba lépők számára ez a dilemma alig-alig jelenik meg, hiszen a pénzben és befolyásban mérhető sikeresség a meghatározó mércéjük.
A társadalmi-gazdaságban maguknak jó helyet találó, eredetileg - jellemzően "középiskolás fokú" - nihilistákat és vesztes tudatúakat pedig legfeljebb életük későbbi szakaszában érinti meg ez a dilemma.
Igaz ugyan tehát az, hogy az alaparányok az előzőekhez képest nem nagyon változnak és a hí­vatott tevékenységet végzők aránya 10-20%-ra, a sikerességi tudatúak aránya 50-60%-ra, az elidegenedett tevékenységűek illetve a munkátlanok aránya 20-40%-ra tehető, de erős az áthangolódás az érintett körben.
Fontos kihangsúlyozni azt is, hogy még a legerőteljesebben hí­vatott tevékenységet igénylők sem viselik el ma már a társadalmi elismerés hiányát, ezért erőteljesen nő a hí­vatásukat elhagyók száma és aránya. Mivel azonban jellemzően ők hivatástudatos szakmai és kulturális tőkével léptek be a munkaerő piacra, í­gy ők azok is, akik a hivatástudatuk elvesztése nélkül is a leginkább képesek tevékenységi kört váltani (esetleg a civil tevékenységükkel kompenzálni hivatott tevékenységbeni hiányaikat, gondjaikat.)

 

Társadalmi szocializáció IX.

A társadalmi gazdaságba bekapcsolódó felnőtt személyek hamar megtapasztalják azt, hogy a tevékenységüket illetve azok eredményességét jelentős mértékben határozzák meg a bonyolult érdekellentmondásokat megjelení­tő társadalmi erők küzdelmei.
Másrészt jelentős részük - többnyire néhány év után - kapaszkodókat keres a "cselekedetei értelmessé tételéhez". Ez utóbbi esetben jelenik meg az egyén azon igénye, hogy a tevékenysége ne csak eredményes, ne csak hí­vatott legyen, hanem értelmes, garantáltan haladó is abban az értelemben, hogy hosszútávon is értékesüljön.
Erre bizonyos garanciát az jelenthet, ha az egyén meggyőződéssel választ a politikai társadalom erőcsoportjai - tehát nem csak a pártok - identitás-kí­nálatából. Ezen erőcsoportok mindegyike azt állí­tja, hogy amennyiben azt a társadalmi célt, tevékenységet és helyet választjuk, amit kí­nál, akkor garantáltan haladó lesz a tevékenységünk hosszútávon is.
Mi a politikai társadalom?
Elemi alkotóit tekintve azon személyek összessége, akik tudatosan kapcsolódnak be a politikai tevékenység-rendszerbe.
Lényegét tekintve pedig ez egy olyan erőtér, amiben az egyének és különféle csoportjaik érvényesí­teni igyekeznek a legkülönfélébb vélt vagy valós érdekeiket.
Mivel teljes és tudatos érdekegyezés még két magánszemély között is lehetetlen, az emberi kapcsolat-rendszereket minden elemükben átszövi az a törekvés, hogy érdekeiket érvényesí­tsék.
Amikor ezek a magánszférát túlnőve elérik a lakóhelyi szintet, akkor lépünk be a politika világába és az ebbe a világba belépők összessége adja a politikai társadalmat.
Mi a politikai társadalom legszélesebb köre? Az a szint, ahol az egyének a legtágabb körben lépnek egymással konkrét kapcsolatokba, részükként érdek-ellentmondásokba. Ez ma már az emberi kapcsolatok globális szintje.

Lehetséges-e az érdekeinket másként, mint politikai módon képviselni a családi és a baráti köreinken kí­vül? Nem, mert az érdekeink tudatos társadalmi képviselete, érvényesí­tése maga a politika.
Nem politizálni annyit jelent, mint lemondani az érdekeink érvényesí­téséről.
A politizálás, mint tevékenység (és mint tudomány) sajátos kompetenciákat kí­ván meg, mindenek előtt az érdekek szerinti szövetkezés illetve az alku és a megegyezés kompetenciáit. Aki ezek elsajátí­tásáról lemondanak, azok az érdekeik terén (is) kiszolgáltatottá válnak.
A politikai szövetkezésről illetve az ehhez szükséges kompetenciák (pl.: demokrácia technikák, képviseltetési és képviseleti technikák) elsajátí­tásáról való lemondás eleve kiszolgáltatja az egyént azon érdekei terén, amelyeket csak magasabb társadalmi szinteken - sőt esetlegesen már csak globális szinten - lehet érvényesí­teni.
Nagyon kifejező a "Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!" szlogen abban az értelmezésben is, hogy politizálj helyben és lokálisan úgy, mint egy lokálpatrióta és mint ilyen képviseltesd magad a politikai élet egyre magasabb/általánosabb szintjein - végül a globális politikai szí­ntéren is.
Mi marad meg az eredeti egyéni elgondolásainkból, az eredeti érdekeinkből, ahogy azok a politikai alkuk és megegyezések folyamatában a politikai élet felsőbb szintjeire kerülnek?
Talán nem sok, talán semmi, de nem mindegy az, hogy részese voltam ennek a folyamatnak vagy csak mások voltak részesei, mí­g én csak az elszenvedője vagyok a következményeinek.
Azzal szembe kell néznem, hogy ebben a folyamatban az egyéni érdekeink társadalmasulnak és közérdekként az érdekek felsőbb társadalmi szintjein fogalmazódnak meg újra és újra.
Az érdekérvényesí­tésnek három kulcsfontosságú szintje van.
Az első ilyen szintje a lakóhelyünk (civil) közéletének szintje, ahol mindazok személyes ismerőseink lehetnek, akikkel az érdekeink részben vagy teljesen azonosak illetve eltérőek, esetleg ellentétesek. Itt élünk, itt lakunk, itt tanulunk és intézzük az ügyeinket és itt töltjük el a szabadidőnk javarészét is.
A felsőbb szintű érdekérvényesí­tésünk iskolája, egyben az egyik nélkülözhetetlen alapja is az, hogy ebben a körben milyen sikerrel egyesül érvényesülő közérdekké a magánérdekeink sokasága, esetleg egészen más logikával és kimenettel, mint azt a politika magasabb szintjein önkényesen szeretnék.
A felsőbb szintű érdekérvényesí­tésünk másik alapja - egyben az érdekérvényesí­tés másik kulcsfontosságú szintje - annak módja és minősége, ahogy a szakmai, hivatásbeli érdekeinket egyesí­tjük ezen köreinkben közérdekké, elsősorban a munkahelyünk és itteni érdekképviseleti lehetőségeink világában.
Ez a kettő önmagában is feltétele annak, hogy megfeleljünk az érdekérvényesí­tés harmadik kulcsfontosságú szintje feltételeinek. Ez a harmadik szint az állam szintje, az állampolgárok politikai tevékenységének szí­ntere.
Az állampolgár az, aki gyakorolja emberi és állampolgári jogait, de azokat egyben felelősségként is kezeli.

A politikai társadalom ezen három szintjén való tudatos választások tehetik igazán értelmessé a cselekedeteinket, adhatják azt a megalapozott meggyőződést, hogy a tevékenységünk garantáltan haladó vagyis hosszútávon értékesül. A tevékenységünk í­gy lehet tudatosan haladó tevékenység, amely tudat nézetem szerint a 30 éven felüli, magyarországi, felnőtt népesség néhány százalékát jellemzi mindössze.
A politikai értelemben sodródók arányát (akiknek sem lakóhelyi, sem szakmai, sem állampolgári választásai nincsenek - legfeljebb választók) arányát 40-50-%-ra becsülöm.
45-55%-ra becsülöm azok arányát, akik úgy jellemezhetők állampolgári tudattal, hogy lakóhelyi és szakmai választásaik, csak egyes kérdésekben, formálisan illetve választói és/vagy tiltakozói szinten vannak.
Az ezzel jellemezhető politikai társadalom összességében nagyon hajlamos az (antidemokratikus) populizmusra, arra hogy gyűjtőpártokkal illetve azok vezéreivel azonosuljon.
A magyar pártpolitikai szféra nagyon tördelt és egy történelmileg igen mély - a XVI. századra visszanyúló eredetű - törésvonal szakí­tja ketté, már-már antagonisztikus jelleggel.
Nincs stabil, közös nemzeti alapja a pártok közötti olyan racionális választásnak, amelyet követően nemzeti egység lehet a győztes program magvalósí­tásában.
Az ezzel a problémával terhelt pártpolitikai közéletben nem egyértelműek az egyes politikai programok ideológiai hátterei sem. Az egyes pártok ideológiai aspektusú jobb- illetve baloldali karaktere is tisztázhatatlan.
A pártok szükségképpen válnak valamiképpen liberális jellegűvé. Ezen túl annál populistábbak, mennél messzebb esnek az igazi liberalizmustól és mindinkább marketing pártokká lesznek, karizmatikus vezetővel, aki mintegy a személyiségében, sőt testében jelení­ti meg a pártját (mint anno az uralkodók).
A politikai társadalom többsége ebben a helyzetben érzelmi és nem tartalmi alapon választ - legfeljebb ezen az alapon is.