• Képzési és Tábor Központ Szentes-Magyartésen

"Menjünk mi is…” – Magyartésre

Kategória: Baráti kör Megjelent: 2010. december 14. kedd

b_250_250_16777215_00_images_baratikor_menjunk_mi_is.jpgKarácsony a zarándoklat ideje, mindenki megtér – ha nem is Betlehembe, de – a családjához, és igyekszik legbensőbb önmaga lenni.

Mi is el szoktunk menni, a hegyekbe, hóba, szánkózni – összejön a család, és elvonulunk egy eldugott faluba, egy turistaházba. Jó nagyokat kirándulunk fehéren világító hóban, sötét, fehér-leheletű éjszakában. Hógolyózunk, csúszkálunk, mulatozunk az asztalnál, játszunk és mélyeket alszunk. A gyerekek úgy hívják: “téli tábor”.
Kérdeztem a fiúkat: – Idén hová menjünk?
- Magyartésre! – vágták rá szinte egyszerre. És már jöttek is elő a nyári emlékek…

Szerencsés ifjúkorom volt: ugyan lakótelepen nőttem fel, de a város szélén, nyugalomban, sok hasonló korú gyerek közt. A közelben erdők, dombok, vizek, sportpályák, vadregényes bunkerek, izgalmas építkezések. Fociztunk bárhol, bármivel. Pingpongoztunk, teniszeztünk, bújócskáztunk, tengóztunk, csengőztünk, bicikliztünk, csavarogtunk – ma úgy mondanák: “kulcsos gyerek”. De mi nem számkivetettek, hanem szabadok voltunk. Aztán, ahogy nőttünk, egyre másra találtuk ki az elfoglaltságainkat: grundot építettünk, helytörténeti kutatásokban vettünk részt, Körösi Csoma Sándor kalandjait követtük, afrikai utazást terveztünk, zenekart alapítottunk, műsorokat szerveztünk, házi bulikat rendeztünk… Mindenfélével próbálkoztunk együtt, önmagunkat próbára téve: túráztunk, táborokba és képzésekre jártunk, találkozókat szerveztünk, bármit megtettünk – az volt a fontos, együtt lehessünk.
Szerencsénk volt, mert az “átkosban” hirdették a közösség jelszavát, és mindig volt valaki, aki ezt ideológiától függetlenül komolyan gondolta, és nekünk sikerült rátalálnunk.
A “rendszerváltás” zűrzavaros és izgalmas éveiben kinyílt a világ. Mi is akkor kezdtünk felnőtté válni, és kapkodtuk a fejünket a színes ideológiák, az új vallások, a pezsdülő vállalkozások közt. Mindegyik kecsegtetett, csalogatott – de mindből hiányzott az Ember. “Nagy idők” voltak, és fiatalos lendülettel mi is “nagyok” akartunk lenni. Ekkor alakult a VE-GA országos szövetséggé, és találtunk benne helyet magunknak sokan. Mentoraink segítettek minket abban, hogy megtaláljuk a szélsőséges világban a mértéket, hogy ne üljünk fel minden röpke divatnak, hogy továbbra is tudjunk egymásnak fontosak lenni. Az egyre nyilvánvalóbban elanyagiasodó kapitalizmusban a VE-GA tette lehetővé, hogy továbbra is találkozhassunk, és minél több fiatal, és gyermek tapasztalhassa meg – rajtunk keresztül is – a valódi törődést.
Nagyon sok dolgot tanultunk így meg, olyanokat, amit iskolában a padban ülve nem lehet, és ha nem is az érvényesülésünkhöz volt feltétlenül szükséges, a boldogulásunkhoz mindenképpen.

Szerettem volna ha ilyen élményeket a gyermekeim is átélhetnek. Vittem őket mindenhová: kirándulni, koncertekre, játszótérre. Úszni, biciklizni, focizni. Táncolni, zenélni, kézműveskedni. Sajnos a nagyváros dzsungelébe, nem engedhettem ki őket – az utcákról, terekről eltűntek a gyerekek, a közelben nem laktak kortársaik, egymáshoz járni nem volt szokás (a szűlők nem értek rá, vagy nem volt türelmük hozzá) – az utca sem gyalog, sem biciklivel nem volt biztonságos. Közös kirándulásokat szerveztem, ahol a baráti körünk hasonló korú gyerekeivel játszhattak. De ez persze teljesen más volt, kevés alkalmuk volt, hogy felnőttek nélkül, önállóan is el tudják rendezni dolgaikat, megtanuljanak együtt lenni, konfliktusokat kezelni.
Kamaszodtak, már “gyerekes” volt a családos kirándulás, másra vágytak. Próbálkoztunk az iskolai táborokkal, ahol a gyerekek biztonságos környezetben tanulhatnák az önállóságot, azonban ezek a gyermekmegőrzésen kívül semmilyen feladatot nem teljesítettek.
Közben “apa”, ha tehette, továbbra is járt VE-Gá-s programokra, ahová magával vitte a fiúkat. És pár alkalom után kiderült, hogy a gyerekek észrevétlenül VE-Gá-sok lettek. Egyértelműen, kétségek nélkül, megkérdőjelezhetetlenül jelentették ki, hogy ők ide tartoznak. Bandáztak, néha meg is szervezték magukat a felnőttek háta mögött – látszott, nekik is szükségük van erre.
A gyerekeink táborainak beindítása nagyon nehezen ment – értetlenek voltunk. Mentoraink, és ifjú segítőik viszont nagyon komolyan gondolták, és dacolva fenntartásainkkal, kényelmességünkkel, problémáinkkal, szülői körülményeskedéseinkkel – megszervezték.
Az első táborok úgy sikerültek, hogy a második már nem volt kérdés. A fiúk készültek, szervezgették, hogy kiket visznek magukkal… És persze utána hetekig mesélték az élményeiket, a drámajátékot, a vicceket, az új haverokat… Mindenről a tábor jutott eszükbe. Ami érdekes volt, hogy még hónapok múlva is…

… és akkor a karácsony, a családi “téli tábor” tervezgetésekor újra előjött: – Menjünk Magyartésre.
Először meglepődtem. Minek mennének ők Magyartésre? Mi van ott ilyenkor, a téli, kopár puszta? Lassan értettem meg: nekik ennyire fontosak a rég nem látott barátaik, nekik ez annyira fontos volt, mint a család, nekik ez volt a “nagy család”; és nekik ez volt az “a hely”, amihez mindez kötődött. Mindegy volt, hogy hol, milyen – “Magyartés” fogalom lett bennük, a VE-GA táborközpontja, egy alkalmas hely, ami megfelelő volt arra, hogy létezésével észrevétlenül a legmegfelelőbb közeget nyújtsa nekik, hogy megtapasztalják ott a VE-GA lényegét, a törődést, önmaguk és egymás fontosságát.
És akkor kezdődött a nyúzás: – Menjünk oda téli táborba! Hívjuk el a….
… el kellett mesélnem az egész történetet. Hogyan, miből lett a VE-GA. Hogyan lett “a hely”: hogy lett a VE-GA pincék után a szövetségnek egy saját helye, egy táborközpontja, ahová az ország minden részéből, sőt külföldről is érkezhettek fiatalok. Ki mindenki dolgozott itt, amíg az elhagyott épület használhatóvá vált. Mennyi pénzbe került a felújítása, mennyit dolgoztunk ott mi, és mennyien segítettek felajánlásokkal, támogatásokkal, vagy két kezük munkájával. Lassan megértették, hogy miért kell odamennünk ősszel és tavasszal dolgozni; hogy télen nem lehet fűteni, mert nincs mivel, és nem is lenne miből. Megértették, hogy jó lenne, ha nagyobb lenne, és többen elférnénk egyszerre nyáron, de nem tudjuk fenntartani, a karbantartása is sokba kerül, és így is sokan dolgozunk rajta, hogy használni tudjuk, és minél többen érezhessék olyan jól magukat ott, mint ők.
A beszélgetés végére elfogta őket a harci hév, próbálták egymást túl licitálni, hogy miben segítenének a munkálatoknál – mint a három királyok, vitték volna “hat marékkal”, vagy szegény, betlehemi pásztorokként osztották volna meg szegényes kincseiket, hogy szebb és jobb legyen a ház. Tervezgették, hova tennék a karácsonyfát, miket játszanának, mi lenne az új történet, amit előadnának, kik lennének a szereplők… és a szobában körbe-körbe masírozva énekelték:
“Menjünk mi is Magyartésre,
Részt venni a nagy örömbe…”
Ki kellett mennem, hogy ne vegyék észre meghatódottságomat.
Magyartés, egy ismeretlen hely párszáz lélekkel, a többség inkább alkalmi vendég, horgász, vadász… talán még a szentesiek sem tudják merre van – mégis van a Kárpát-medencében több ezer fiatal, akiknek ez a világ közepe, akiknek ez az “a hely”, amelyhez a legfontosabb élményeik kötődnek.

b_250_250_16777215_00_images_baratikor_menjunk_mi_is.jpg

Köszönöm azoknak a fiataloknak és idősebbeknek, akik lehetővé tették gyermekeimnek, hogy egy ilyen helyen érezhessék magukat otthon. Köszönöm azoknak, akiknek emléke újra és újra meleg pillanatokat idéz fel bennük.
Kívánok mindenkinek ilyen karácsonyt, ahol az ünnep körül ilyen gondolatok elevenednek meg.

Deáky Péter
Komló